Marton József
rEFORMÁCIÓS ELŐZMÉNYEK (1)

 

 

A protestáns világ 2017-ben ünnepli a reformáció 500. évfordulóját. Ennek kapcsán - egyben lelkiismeret-vizsgálat és identitásunk erősítése címén - a teljesség igénye nélkül tekintsünk át néhány előzményt, amely a reformációhoz vezetett. A furcsa címmel azt szeretném jelezni, hogy nem kívánok közvetlenül és részletesen a reformáció előzményeire reflektálni, illetve a reformáció előzményeit iskolás módon egészében bemutatni. Csupán néhány olyan eszmei vonatkozásra fogok kitérni, amelyek számunkra üzenetet hordoznak. Hogy a reformációs előzményeket felidézzem, a katolikus egyháztörténészek segítségül hívása mellett világi és protestáns történészeket is idézek.

A humanista gondolkodóktól kezdve a protestáns történészek nagyobb százaléka a középkort egészében vadhajtásnak tekinti, tehát a reformáció előzményének. Már a megnevezésben - középkor - benne rejlik az „átmenetiség" jellege, ami változásra, reformra szorul. Az egyháztörténelem időbeli korszakolásában a leghosszabb, ezer évnél is többet kitevő (476-1517) középkort az egyház eltévelyedésének, az apostoli egyháztól való eltávolodás időszakának szokták minősíteni. Valljuk be, mi, katolikusok előadásainkban elég mostohán kezeljük a középkort, hittankönyveinkben csupán néhány leckét szentelünk neki - összehasonlítva a keresztény ókor történéseivel. (Hála Istennek ma a világi középkorászok másként minősítik, újraértékelik!) Ezért is előadásom első részében - a reform szóval kapcsolatos bevezetés után - a középkori Nyugat-Európa, azaz a latin világ olyan történéseire, azokra az eszmetörténeti változásokra térek ki, amelyek a mai társadalom alakulásához pozitívan járultak hozzá.

A protestáns egyháztörténészek jó része a reformációt az ősegyházhoz való visszatérésnek mondja. Hagyományos felfogásuk szerint - amelyet még a katolikusok közül is néhányan elfogadnak, de amellyel ma óvatosabbak az egyház-történészek¹ - az egyház megújításának szándékával induló reformációra alapvetően azért került sor, mert az egyház már régóta rászorult a főben és tagokban való jobbításra. Ezt az álláspontot árnyaltabban fogalmazva August Franzen német történésszel valljuk: az egyház mindig reformra szorul, a középkor végén is, de sohasem volt annyira romlott, hogy ne lett volna méltó a reformra.² Hasonlóképpen nyilatkozik MacCulloch, a cambridge-i egyetem anglikán történésze: „A legújabb kori kutatásokból leszűrhető egyik konklúzió éppenséggel inkább az, hogy a latin egyház a nagy felfordulás előtt nem volt sem olyan korrupt, sem olyan üres, amilyennek a protestánsok szívesen látták, és hogy a késő középkor emberének spirituális szükségleteit voltaképpen kielégítette a működésével."³

Mivel mi, katolikusok, különbséget teszünk a reform és a reformáció fogalmak között, éppen ezért ajánlatos a két kifejezés közötti történelmi háttérre és tartalomra röviden reflektálni. A reform kifejezést Damián Szent Péter nyomán a 11. századtól kezdték használni a pápai iratokban és a zsinati határozatokban a papság erkölcsi életének helyreállítására vonatkoztatva. A szerzetesi irodalomban is gyakran előfordul, ahol a regulához való visszatérést jelentette. Idővel azonban a reform szó jelentéstartalma tovább bővült, és az egész egyház, főben és a tagokban (tam in capite, quam in membris) a szükséges megújulás programját hordozta magában.⁴

A reformáció (reformare) kifejezés a középkori skolasztikus teológiában többféle jelentéssel bírt: antropológiai értelemben az ember bűn által elrontott istenképiségének helyreállítására utalt; a jog nyelvén az eredeti, tulajdoni állapot helyreállítását (restitutio) jelentette. Általában a középkorban a reformáció kifejezést a reform szó szinonimájaként használták, és nem újítást (innovatio), hanem a régi alapokon történő megújulást (renovatio) értették ezen. A két kifejezés (reform, reformáció) tehát csak 500 évvel ezelőtt kezdett más tartalommal telítődni, legalábbis a katolikus megítélés szerint; míg a reform az eredetihez való visszatérést, megújulást, a reformáció az egyház tanításában, liturgiájában, szervezetében végbevitt újítást, hitújítást jelenti.⁵

Ezek után röviden vizsgáljuk meg a „bűnös" középkort a reform szempontjából megközelítve.

A kereszténység a kora középkorban lépte át az egykori Római Birodalom határait a régi társadalmat felforgató „barbár" népek megkeresztelkedésével. Az egyház új viszonyok közé került, s az ezekhez való alkalmazkodás következtében szervezete is átalakult. A kora középkorban a népesség jelentősen csökkent Európában, a visszaesés elsősorban a városokat érintette, a lakosság nagyobb része vidéken élt.⁶ A hellén-római városok elpusztulásával az egyház elveszítette városi jellegét, falusivá vált és új kihívásokkal szembesült. Amint terjedt Észak-és Kelet-Európa felé, úgy az evangelizációval párhuzamosan egyre inkább a vidék megszervezése vált a feladatává. A Földközi-tenger körül kiépült ókori civilizáció a germán, szláv és arab ostromgyűrűben veszélybe került. És (szerencsére) mindez akkor történt, amikor az egyház „hatékonysága" a birodalom keleti és nyugati részében egyaránt nyilvánvalóvá vált, a keresztény szellem dominanciája egyértelmű volt.⁷ A nagy társadalmi összeomlásban a kultúra és civilizáció túlélése szempontjából mentőöv szerepét játszotta az egyház, természetfölötti küldetését úgy teljesítette a hódító népek felé, hogy integrálta őket a görög-római kultúrába. A görög-latin iskolarendszert NyugatEurópában a szerzetesi monostorok és kolostorok mentették át és fejlesztették tovább a középkorban.⁸ Természetesen a továbbadás a barbár népek számára elfogadható módon történhetett, még az evangéliumi üzenetet is az érthetőség kedvéért leegyszerűsítve kellett megfogalmazni. Ez pedig nemcsak a kultúra vulgarizálásával járt együtt, hanem a lelkipásztori módszerek átalakulásával, a korábbi gyakorlatoknak hol egyszerűsítésével, hol bővítésével.⁹

A plébánia lett a kereszténység alapsejtje, mely az ún. magánegyházi rendszer keretében szerveződött a földesúri pártfogással. Ugyanakkor az egyetemes egyháznak a népvándorlás során kiformálódott új társadalmat kellett belekapcsolnia az 5. századra kialakult keresztény kultúra vérkeringésébe.¹⁰ Marc Bloch középkorász megállapítását jogosnak mondjuk: „Európa a korai középkorban született meg".¹¹

Mint minden politikai, társadalmi és gazdasági átalakulás kihatással van a kulturális és vallási intézményekre, nem volt másképpen a középkor kezdetén sem. Amint a keresztény hit rendszerbe való foglalása a hellenista római világban sem volt zökkenőmentes (az apologéták, Tertullianus, Szent Jeromos tiltakoztak is), ugyanúgy jelentkeztek a problémák a középkor kezdetén is.¹² De amint a keresztény ókorban Szent Ágoston, akinek nagy szerepe volt az európai gondolkodás kiformálásában, és a reformátorok teológiai tanításában is szemléletével megtalálta a módját, hogy az antik tudományt eszközként használja a Szentírás és a keresztény hit megértésében, akadtak személyiségek a kora középkor kezdetén is, akik az új körülményekhez alkalmazkodva az evangelizálás új módját kialakították. Szent Ágoston, akárcsak a nagy görög egyházatyák (például Nagy Szent Bazileiosz¹³), a pogány kultúra értékeit beépítették a keresztény hitrendszerbe. A hippói püspök az 5. század elején a hódító vandálokat olyan „ellenségnek" tekintette, „akik közül sokan Isten országának nagyon is alkalmas polgárai lesznek".¹⁴ Sem a pogány embert, sem a pogány kultúrát nem vetette el, hanem szelektálva beemelte a keresztény tanítás továbbadásának folyamatába.

S amikor a kereszténységet a középkor küszöbén a nagy társadalmi változások Nyugaton helyenként már létében is fenyegették, hasonlóképpen akadtak olyan személyiségek (Szent Izidor, Cassiodorus, N. Szent Gergely, Szent Kolumbán, Szent Bonifác, Béda Venerabilis, Nagy Károly stb.) és szerzetesi monostorok, akik és amelyek a keresztény ókor értékeit átmentve hozzájárultak az európai keresztény kultúra kialakulásához és fejlődéséhez. Az ezredfordulóra kialakult nyugat-európai keresztény népközösség nem politikai egységet jelentett, hanem az azonos hitbeli egységet. A Karoling-kísérletek, hogy a latin rítusú kereszténységet egyetlen birodalomba fogják össze, kudarcot vallott. Az európai népeket összetartó tényezőnek a közös hit, az egyetemes egyház intézményrendszere és az általa hordozott és továbbadott közös kultúra bizonyult. A szó szoros értelmében az európai társadalom néhány évszázad alatt keresztény társadalommá fejlődött. Hadd emeljük ki, hogy ebben a keresztény népközösségben ment végbe a társadalmi élet minden területén (a technikában, a gazdaságban, a politikai szervezetben és eszmékben, a tudományban) az a sokoldalú fejlődés, melynek következtében az újkorban Európa lekörözte Ázsiát, mely kultúrájával és civilizációjával mindig előtte járt, még a középkorban is jóval megelőzte őt. Éppen az egyház és a társadalom szoros együttműködése (amit annyit kritizálnak) tette lehetővé, hogy az európai technika és tudomány vált az egész emberiség egyetemes tudományává és technikájává.

Hogy Európa minden téren fölénybe kerülő civilizációt tudott létrehozni, abban nagy része volt a keresztény világképnek és mentalitásnak. A részletességet mellőzve reflektáljunk néhány olyan hitigazságunkra, melyek előidézték az előbb említett fejlődést.

A zsidó-keresztény hit szerint Isten transzcendens, kívül van a világon, ő teremtette az anyagi világot, megbízást adott az embernek, hogy hajtsa uralma alá. A látható világban nincsenek istenek, az ember szabad kutató; számára a világ alakító tevékenységének a színtere. Ez a fajta mítosztalanítás csak a zsidó-keresztény kultúrkörben alakulhatott ki, mely előfeltétele volt a modern európai értelemben vett természettudomány és technika fejlődésének. Az sem elhanyagolandó ténymegállapítás, hogy a krisztianizálódással együtt a fizikai munka felértékelődött a klasszikus ókori szemlélettel szemben. Szent Pál tanítását - aki nem akar dolgozni, ne is egyék - a bencés szerzetesek továbbították, közösségük napirendjében kezdettől fogva ott volt a fizikai munka. Nyugaton a szerzetes „munkája" az önmegszentelődésén túl a szegény emberek megsegítését és a társadalmi környezet nemesítését is jelentette.

A keresztény tanítás szerint a világnak van kezdete és vége, a világ léte nem örök körforgás, hanem meghatározott cél felé haladó folyamat. Nincs újrakezdés, reinkarnáció, mint az ázsiai vallások tanításában. Ez adja minden egyes emberi személy kiemelt fontosságát, értékét, s innen érthető minden emberi cselekvés felelőssége. Igaz, hogy az ember végcélja a túlvilági boldogság elérése, de ez itt a földön dől el a talentumok kamatoztatásával.¹⁵

A középkori egységes latin nyelvű civilizáció megteremtésében és az egyetemes egyházi berendezkedésben nem kis szerepet játszott Nagy Károly (742-814) császár. Főkegyúri jogával élve úgy erősítette meg a püspöki szervezetet, hogy az egyházi és világi igazgatást egységbe fogta.¹⁶ Akár a bizánci császárok, hatalmát az egyházi ügyek intézésében is érvényesítette. Meghonosította a theokratikus uralkodási rendszert (vi. az uralkodó szakrális személyiség, a klérus tagja), melyben egyház és állam szétválaszthatatlanok. Magát a birodalmi egyház fejének tekintette, s a pápa feladatát csak az imádkozásra korlátozta.¹⁷ Ebbe a passzív szerepbe a pápák nem nyugodtak bele, mert magukat a keresztény közösség igazi fejének tartották. Jó kétszáz év múlva, a német-római császárok támogatását élvezve, éppen velük szemben, a 11. század pápáinak sikerült véget vetniük a theokratikus királyság rendszerének. Amikor az egyház a theokratikus világi uralkodók uralma alatt teljesen betagolódott a hűbéri társadalomba, kiszolgáltatott helyzetében általánossá vált az egyházi tisztségek adásvétele (simonia), a papi cölibátus megszegése, a főpapok feudális urakká válása, akkor bontakozott ki az a reformmozgalom, melyet gyűjtőnéven gregorián reformnak nevezünk.¹⁸

A gregorián reform döntő szerepet játszott az európai keresztény népközösség kiteljesedésében, a virágzó középkor kialakulásában. Hatásait illetően a modern történészek az 1789-es francia és az 1917-es orosz forradalmakhoz hasonlítják. Tomka Miklós szociológus szerint „ez volt az az innováció, ami megnyitotta a zsilipet az európai típusú modernizáció folyamata előtt".¹⁹ Egyháztörténelmi könyveinkben, hittankönyveinkben a gregorián reform csupán invesztitúraharc néven szerepel, ami tulajdonképpen csak kísérő jelensége volt az egyházat átfogó belső reformnak. VII. Gergely pápa (1073-1085) - akiről a reformot elnevezték - csak erős kezű végrehajtója volt annak a reformprogramnak, amelyet több nemzedék keresztény gondolkodói (Humbertus de Silva Candida, Damiani Szent Péter, clunyi szerzetesek) fogalmaztak meg, s amelynek megvalósulása a 11. század első felében vette kezdetét. De azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a reformmozgalom azért lett annyira sikeres, mert egy szélesebb társadalmi igény, a laikusok tömegmozgalma támogatta, mely a feudális struktúrába betagolódott klérus életvitelével elégedetlen volt és „az evangéliumi és apostoli szegény egyházhoz" való visszatérést szorgalmazta.²⁰ A gregorián reform elsősorban a papság belső, erkölcsi megújulását tűzte ki céljául. Másik célkitűzése az „egyház szabadságának" kivívása volt, vagyis kivonása a világi hatalmak gyámkodása alól.

A reformot addig, amíg az egyház és a klérus belső erkölcsi és fegyelmi megtisztulásáról volt szó, a császárok is támogatták. Az általunk is jól ismert Canossa-járást is magába foglaló konfliktus csak akkor tört ki, amikor VII. Gergely pápa megtiltotta (1074) a két évszázados laikus invesztitúra gyakorlását.

A reform megerősítette, kiteljesítette a nyugati kereszténység univerzalizmusát, nemzetek feletti jellegét, mert meggátolta, hogy önálló nemzeti egyházakra bomoljon szét. Ezt elsősorban azzal érte el, hogy megerősítette a pápa primátusát. Valójában a latin és a görög egyház - az állammal való viszonyban - ekkortól járták külön útjukat. Míg Bizáncban tovább érvényesült a cezaropapizmus, addig Nyugat-Európában a gregorián reformmal elkezdődött az állami és egyházi feladatkörök pontosítása, az állam és egyház szétválasztásának folyamata.²¹

Az invesztitúrát lezáró wormsi konkordátum (1122) megkülönböztette a világi hatalmat (temporalia) a lelki hatalomtól (spiritualia) - az egyház és állam viszonyában is. Wormsban lényegében a két kard elméletet fejlesztették tovább (ti. Krisztus két kardot adott át egyháza vezetőinek, a lelki kardot a papságnak, a pápának, az anyagi kardot pedig a világi uralkodóknak). Továbbá megkülönböztették a vallási-lelki hatalmat a világi hatalomtól, hatáskörüket pontosították; elvileg tudományosan (a teológia és a kánonjog nyelvén) is megfogalmazva elhatárolták egymástól sajátos feladataikat. A lelki hatalomba a pápa, az evilági hatalomba a császár vagy a király iktatta be a püspököket.²² Az európai gondolkodás történetével foglalkozó szakemberek nyomatékosan kihangsúlyozzák ennek a megkülönböztetésnek, a két hatalom szétválasztási elméletének rendkívüli jelentőségét, mert ezzel az európai gondolkodásban a szabadságnak olyan koncepciója jelent meg, amely nélkül a modern politikai intézmények létrejötte nem magyarázható meg. Az a tény, hogy elfogadottá vált az az elv, hogy az emberi életnek van olyan szférája, területe, amely nincs alávetve az állami hatalomnak, hanem a maga területén független és autonóm, igen nagy jelentőséggel bírt még akkor is, ha a két hatalom tökéletes egyensúlya a gyakorlatban alig valósult meg, s mindkét fél igyekezett azt a maga javára magyarázni és alkalmazni.

Az invesztitúraharcba torkollt gregorián reform véget vetett a theokratikus királyság rendszerének. A pápák ettől kezdve nemcsak a vallási-egyházi ügyekben igényeltek maguknak teljhatalmat, hanem a világi ügyekben is. Ezzel a theokrácia elvét felváltotta a hierokrácia, vagyis az a rendszer, amelyben a pápa autoritása az egyetemes keresztény közösségben minden téren érvényesül: ő a közösség feje, legfőbb törvényhozó, elvben ő a császári hatalom birtokosa, s a világi uralkodók tőle, illetve az ő közvetítésével Istentől kapják hatalmukat.²³

Érdekes a hierokrácia teológiai megindokolása: mivel a keresztény közösség végső célja a túlvilági üdvösség elérése, az evilági dolgok (állam, politikai hatalom) csak segítenek a cél eléréséhez. Vagyis az államok - társadalmi berendezkedésükkel - az üdvösség felé vezető úton csupán irányító eszközök, és a lelki hatalom illetékessége alá tartoznak. A kor legnagyobb pápái - például III. Ince - ezt az egyetemes, a világi ügyekre kiterjedő hatalmat tudták érvényesíteni VIII. Bonifác pápáig, aki különben a pápai teljhatalom elméletét legradikálisabban a legkritikusabb időpontban fogalmazta meg az Unam Sanctam kezdetű bullájában (1302).²⁴

A gregorián reformnak van még egy másik sajátossága: megfosztotta a világi uralkodót az addig elismert szakrális jellegétől, kizárta a klérus rendjéből, s mindenestül a laikusok rendjébe, az evilági szférába utalta. Az európai politikai fejlődés történetében az uralkodói hatalomnak ez a szekularizációja is igen nagy jelentőségű kezdeményezés. Érdekes egybeesés, hogy a királyi hatalom új elméletét éppen az invesztitúraharc idején (1085 körül) fogalmazta meg egy Manegold (f1103) nevű szerzetes a lautenbachi kolostorban a pápai politika mellett a császár ellen írt könyvében. Ám az éppen ellenkezőjét érte el, a világi hatalmat erősítette. Manegold megállapítja, hogy a világi uralkodó a néptől azzal a megbízással kapja a hatalmat, hogy jó kormányzatot valósítson meg. Ha ezt nem teszi, akkor a nép elbocsáthatja. A királyi hatalom eredetét és természetét a disznópásztor hasonlatával világítja meg: amint a faluközösség felfogadja a pásztort a sertések őrzésére, s ha a munkáját nem jól végzi, akkor elbocsátja, ugyanígy van a királyokkal is. E sorokban olyan politikai eszme sejlik fel, amelyet a következő századok írói, skolasztikus filozófusai és teológusai részletesen és tudományosan kifejtettek, s amely majd a modern európai politikai intézmények alapelve lesz, éspedig a társadalmi szerződés és a népfelség elve.²⁵

A 11. és 14. század között gyökeres változás történt az európai politikai gondolkodásban, a hatalomgyakorlás elveiben és formáiban. Pontosítsunk: a theokráciát csak részben váltotta fel a hierokrácia, mert elméletben - búvópatakként - ott rejtőzködött a népfelség elve. Hogy ennek történelmi jelentőségét megértsük, utalnunk kell arra, hogy a politikai gondolkodás történetében a kormányzat két alapkoncepciójának a váltakozása figyelhető meg. Az egyik felülről halad lefelé: az Isten kegyelméből uralkodó király s lefelé az alattvalói; a másik koncepció alulról halad felfelé: a hatalom a nép kezében van, ő választja az uralkodót.

Az emberiség nagy része a felülről lefelé haladó legitimáció elvét részesítette előnyben. A másik koncepció elsősorban az európai politikai fejlődésben véglegesült. Bizonyos ókori előzmények után a 11-14. századi keresztény gondolkodáson belül ment végbe a politikai elméletnek ez a kopernikuszi fordulata, amely végül is a modern európai politikai intézmények kialakulásához vezetett.²⁶

Az egyház és a társadalom összenövése nem akadályozta meg, sőt inkább elősegítette a városok újjáéledését a középkori Európában. Az öreg kontinens dinamikus erejét a városok testesítették meg a 12-15. században, előnybe kerültek a faluközösségekkel szemben.²⁷ Előjogokat kaptak és élveztek a régiók uralkodóitól. A városok polgárai közvetlenebb kapcsolatba kerültek és igényesebben viszonyultak a papsággal szemben, mint a parasztság. Európában a városi civilizáció bár rendkívül egyenetlen eloszlásban (Nyugaton nagyobb számban), de mégis széles körben elterjedt és igen fejlett volt. Kialakultak a városok demokratikus szervezetei, nem egy esetben szembekerülve az egyházi hierarchiával.²⁸ A késő középkorban a városi plébániák ismét olyan jelentőségre tettek szert, mint az ókorban. A városi polgárok nemcsak a templom építésében és javításában játszottak meghatározó szerepet, hanem az alapítványok, a misejavadalmak betöltésében is. Irányításuk alá került az iskola, a kórház, a szegényellátás. A plébánosok a városi tisztviselők sorába tartoztak, őket is gyakran választották. Összességében a városi vallási élet elvilágiasodott, s ugyanakkor hanyatlásnak indult.²⁹ A reformáció mozgalma nem véletlenül indult el a városokból.

A nagy társadalmi átalakulás a 14. század elején a pápaságot is válasz elé állította. 1303-ban VIII. Bonifác pápának meg kellett tapasztalnia, hogy a meghirdetett pápai teljhatalom elmélete már nincs összhangban a valósággal, véget ért az európai egyetemes keresztény népközösség virágkora, megindult e közösség felbomlásának folyamata. Lazultak a keresztény egység kötelékei, s az univerzalizmus épületén repedések mutatkoztak. Az egyházi élet legkülönbözőbb területein komoly válságtünetek jelentkeztek. Érthető tehát, hogy a 14. század eleje óta a nyugati egyházban egyre gyakrabban hangzott fel a kívánalom: „reform szükséges, mind a főben, mind a tagokban". E reform keresztülvitelére számos kezdeményezés és kísérlet történt. A legjelentősebb az ún. konciliarizmus, azaz a zsinati mozgalom volt, amely különösen az 1378-ban bekövetkezett nagy nyugati egyházszakadás idején bontakozott ki. A zsinati elmélet szerint a keresztény közösségben is a nép egésze, a populus christianus, azaz az összegyház a legfőbb hatalom birtokosa, a pápa és a római kúria az ő megbízásából gyakorolja a hatalmat. Szükség esetén azonban az egyetemes zsinat mint a populus christianus képviseleti szerve átveheti a hatalom gyakorlását, mert a zsinat a pápa felett áll. Ilyen szükséghelyzet állt elő a 15. század elején, ezért Luxemburgi Zsigmond magyar király, mint a császárság várományosa, egybehívta a konstanzi zsinatot. A zsinati atyák a Haec sancta synodus (1415) kezdetű dekrétumban kimondták, hogy a zsinat a katolikus egyházat képviseli, hatalmát közvetlenül Krisztustól bírja, ezért mindenki, határozatainak a pápa is engedelmességgel tartozik. A zsinat fő feladatának az egyház egységének helyreállítása mellett az egyház általános reformját tekintette. Ennek érdekében számos reformintézkedést hozott, többek között kimondta, hogy a jövőben gyakran kell egyetemes zsinatot rendezni. A következő évtizedekben többször is összeült a zsinat - a legfontosabb a bázeli zsinat volt (1431-1437), majd folytatása, a ferrera-firenzei zsinat -, de nem sikerült keresztülvinni a hőn óhajtott reformot sem a főben, sem a tagokban. A 15. század közepén a zsinati mozgalom elgyengült, és a pápai hatalom kerekedett felül a zsinattal szemben.³⁰

A reform gondolata továbbra is felszínen maradt, de csak elvi szinten.

A reneszánsz pápák közül II. Piusz (1458-1464) és II. Pál (1464-1471) nagyon is akarták a kúriai és egyéb reformokat. Az első reformtervezetet Velence kúriai tisztségviselője, Domenico de 'Domenichi szerkesztette. Ebben a szerző II. Piusz pápa számára összefoglalta a pápai udvar reformtervét.³¹ Domenichi munkájában legsúlyosabb problémának a javadalomhalmozást és a főpapok fényűzését jelölte meg, megoldásként pedig a helybenlakás (residentia) kötelezettségének betartását és a kuriális hivatalnokok pénzsóvárgásának mérséklését ajánlotta. A jeles humanista, Nicolaus Cusanus (1401-1464) bíboros szintén II. Piusz pápa kérésére állított össze (1458-1459-ben) egy programjavaslatot. Programjában helyet kapott a javadalomhalmozás eltörlése, a templomok és kórházak gondozásának követelménye, a papság erkölcsének javítása, valamint az uzsora megszüntetése. Külön foglalkozott a búcsúk és ereklyék körül tapasztalható visszaélésekkel. Az egyházban előforduló visszaélések megszüntetése érdekében Cusanus az egész egyházszervezetre kiterjedő szisztematikus vizitációt javasolt.³² A nagy humanista pápa hirtelen halálával ezek a szép programtervezetek feledésbe merültek.

A 16. század elején két fiatal velencei nemes, Paolo Giustiniani (1476-1528) és Vincenzo Quirini (1479-1514), akik később kamalduli szerzetesek lettek, reformprogramjukat X. Leó pápának nyújtották be.³³ Humanista indíttatású javaslatukban többek között olyan kitételeket találunk, mint a Szentírás népnyelvű fordításának ajánlata, az egyházjog átdolgozása, a teológiai oktatás biblikus és patrisztikus alapokra helyezése. A romlás okát elsősorban a klerikusok tudatlanságában látták, ezért megoldásként a pasztoráció humanista szellemű - művelt papokat igénylő - megújításában jelölték meg.³⁴

Mindezek a reformjavaslatok, sajnos, elfeküdtek a pápai asztalfiókban. A meg nem valósított reformok pedig tovább növelték a változás utáni igényt.

 

Jegyzetek

1 Péter Katalin, A reformáció kényszer vagy választás? Budapest 2004, 8.

2 Franzen, August, Kis egyháztörténet (ford. Fejérvári B.). Szeged 1998, 255.

3 MacCulloch, Diarmaid, A reformáció története. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011, 23.

4 Gárdonyi Máté, Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe. Jel Kiadó. Bp. 2006, 187.

5 Uo.

6 Angenendt, Arnold, A kora középkor. SZIT. Bp. 2008, 163-164.

7 Márkus Robert, Az ókori kereszténység vége. Kairosz Kiadó. Bp. 2010.

8 Riché, Pierre, Oktatás és művelődés a barbár Nyugaton (6-8. század). SZIT. Bp. 2016.

9 Katus László, A kereszténység szerepe a középkori Európában. In: Ecclesia semper reformanda et renovanda. Katus

László egyháztörténeti tanulmányai és cikkei. Seria Historia Dioecesis Quinque ecclesiensis IV. Pécs 2007, 283.

10 Katus László, A kereszténység szerepe a középkori Európában 282.

11 Bloch, Marc, A feudális társadalom. Osiris Kiadó. Bp. 2002, 18.

12 Művelődés szempontjából a középkorba való átmenetet lásd részletesen Riché, Pierre: Oktatás és művelődés a barbár Nyugaton (6-8. század). SZIT. Bp. 2016; Brown, Peter: Az európai kereszténység kialakulása. Atlantisz Kiadó. Bp. 1999.

13 „A könyveket (értsd: pogány) teljesen a méhek példájára használjátok! A méhek sem repülnek válogatás nélkül minden virágra." Lásd Bazileiosz: Buzdítás az ifjakhoz. In: Ókeresztény Írók 6. kt. SZIT. Bp. 1983, 217.,

14 Szent Ágoston, Isten városáról. I, 1. Kairosz Kiadó. Bp. 2005, 62.

15 Katus László, A kereszténység szerepe a középkori Európában, i. m. 286.

16 Papp Imre, Nagy Károly és kora. Csokonai Kiadó. Debrecen 1997, 103.

17 Katus László, Európa története a középkorban. Kronosz Kiadó. Pécs 2014, 129-131.

18 Katus László, Európa története a középkorban, 268-369.

19 Tomka Miklóst idézi Katus László, Európa története a középkorban, 272.

20 Katus László, Európa története a középkorban, 269.

21 Katus László, Európa története a középkorban, 272.

22 Katus László, A kereszténység szerepe a középkori Európában. In: Ecclesia semper reformanda et renovanda, 288-289.

23 Katus László, Európa története a középkorban, 273.

24 Adriányi Gábor, Az egyháztörténet kézikönyve. SzIT. Bp. 2011, 237-238.

25 Katus László, Európa története a középkorban, 274.

26 Katus László, A kereszténység szerepe a középkori Európában, 298.

27 Kulcsár Zsuzsanna, Így éltek a lovagkorban. Nyugat-Európa a XI-XIV. században. Helikon Kiadó. 2007, 147-246.

28 Vö. Holmes, George, Hierarchia és lázadás (1320-1450). Szukits Könyvkiadó. 2003.

29 Katus László, Európa története a középkorban, 504-505.

30 Katus László, A kereszténység szerepe a középkori Európában. In: Ecclesia semper reformanda et renovanda, 299.

31 Tractatus de reformationibus Romanae Curiae 1458.

32 Gárdonyi, Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe 178; Flasch, Kurt: Nicolaus Cusanus és kora. SZIT. Budapest 2009.

33 Libellus ad Leonem X. 1513.

34 Gárdonyi, Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe, 221.