Jánó Mihály
a KILYÉNI SZENT LÁSZLÓ-LEGENDA
FALKÉPCIKLUS EGYIK SAJÁTOS ÁBRÁZOLÁSA

Kilyén falu unitárius templomának falait 15. századi falképek díszítik, amelyek között Szent Lászlónak a kunnal való harcát is megfestették. Mint a legtöbb legendaciklus, a kilyéni is a lefeje-zés jelenetével zárul. De ez a kép más, mint a többi! Miért, mi történik itt, vagyis hogyan festette meg Kilyénben a művész a lefejezés jelenetét? Szent László király a hajánál fogva tartja a földre tepert pogány kunt, a leány pedig karddal (kiegyenesített kaszával?) a torkára sújt.

Van azonban ebben a jelenetben egy szokatlan, alig észrevehető kis forma, egy gömbölyű „tárgy", amit a kun a kezében tart: az ő saját szíve, amelyet a lány felé emel (1. kép). Ez az ábrázolás az eddig feltárt vagy másolatokból ismert falképciklusokban csak a csíkmenasági templomban látható (2. kép). Talán még - ha hinni lehet Huszka József akvarell-másolatainak - a sepsibesenyői (3. kép) és a maksai (4. kép) templomok elpusztult falképein volt látható hasonló mozdulata a kun vitéznek. Hogy mi lehet a meglepő fordulat hátterében, a következőket érdemes röviden végiggondolni. A szív mint a középkor keresztény szimbolikájának forrása, Szent Ágoston (354-430) műveiben lelhető fel. A nagy egyházatya írja a Vallomásokban szíve Istenéhez szólva: „Szereteted nyilaival átverted szívünket és igéidet bensőnkbe tűzve hordoztuk..." A szívét is felajánlja: „Íme a szívem, amelyen megkönyörültél a feneketlen mélységben." A szívnek az isteni szeretetre vagy az Isten iránti szeretetre vonatkoztatott teológiai értelmezése az évszázadok folyamán megváltozott, a 13. század lovagi költészetében két halandó ember, férfi és nő szerelmének szimbólumává vált. Mint a profán szerelem szimbóluma először egy 1250 és 1260 között készült francia kézirat S iniciáléjában jelent meg, ahol egy lovag látható, amint az előtte ülő hölgynek nyújtja a körte alakú szívét (5. kép).

A 15. századi elefántcsontból faragott kis tükörtartó dobozok fedelén hasonló ábrázolás látható, és ezt „a szív felajánlása" névvel illeti a művészettörténet-írás. Egyik ilyen kazetta fedelén kifaragva a lovag köpenybe burkolt kézzel ajánlja fel a szívét az előtte álló nőnek. Más kazetták fedelén a szerelmes lovag a lángoló szívét ajánlja fel a hölgynek, de olyan is akad, amelyen a hölgy nyilat döf a lovag felajánlott szívébe (6. kép). Mindkét motívum - a lángoló és a nyíllal átszúrt szív - a szívre vonatkozó teológiai felfogásnak az udvari-lovagi gondolkodásban és művészetben való transzponálása, világias kifejezése. A lovagi költészetben és a diákdalokban a nyíllal sebzett szívről gyakran énekeltek.

A szakrális, vallásos értelmezés szerint a térdeplő lovag és az előtte álló hölgy látványa a királyok imádása képtípusra emlékeztet, ugyanakkor a szív elevációja az úrfelmutatás értelmében az anyag szellemibe való átváltozását jelentheti - mondja az angol művészettörténész Michael Camille -, és a hölgy alakja már nem a hódolat vagy az imádás tárgya, hanem áldozati oltárrá minősül át. Ezzel a kép - gondolhatjuk - annak a költői eszmének az örököse, amelyről Dante szerelmével kapcsolatban Umberto Eco így ír: „Danténál az »angyali hölgy« nem az elfojtott vagy a végtelenségig elnyújtott vágy tárgya, hanem az üdvösség és az Istenhez való emelkedés útja? Immár nem a tévelygés, a bűn, a megcsalás és megcsalatás eszköze, hanem kalauz a magasabb szellemiség felé vezető úton."

A teológiai értelemben vett szívfelajánlás témáját a festészetben első ízben Giotto fogalmazta meg a padovai Scrovegni-káponában, az 1303-1306 között festett Caritas alakjában. A szeretetet megszemélyesítő női alak egyik kezében a szívét emeli fel a kép jobb felső sarkában lehajló Isten felé. Isten a szívet két kézzel fogja, teológiai értelemben vissza is adja (7. kép).

7. kép részlete

A Kilyénben megfestett kun szíve formailag (és nem a festő mesterségbeli tudását összehasonlítva!) leginkább a padovai Caritas szívére emlékeztet, annyi különbséggel, hogy a Caritas a szívet a csúcsával fölfelé tartja (7. kép részlete), a kun fordítva, a testhelyzetnek megfelelően. Az említett formai hasonlóságok és gesztusok alapján a kilyéni kérdéses motívumot is ,,a szív felajánlása" típusú ábrázolásnak nevezhetjük. Magyarázatra szorul azonban a szerelembe esett kun és a leány ellentmondásos kapcsolata. A Szent László-legenda képsora az üldözés jelenetében jól láthatóan következetes: a leány mindig az elrablóját segíti. Egyik kezével átkarolja a lovas derekát, Kilyénben a ló gyeplőjét tartja, miközben a kun hátrafelé nyilaz. Szerelmi kapcsolatukat a bántornyai templomban Aquila János kettőjük pihenés jelenetével illusztrálta. Nehezen illeszthető viszont ebbe a gondolatmenetbe a lány cselekvő szerepe a lefejezés jelenetében, hacsak nem idézzük fel a középkori költészetből ismert mondatot: „Megsebez és megöl a jó, mely rám tört a szerelem döfése, mely szívemen talált, mely egészen elsorvasztja testem" (6. kép).

De nem maradhatunk a kilyéni jelenet egyértelmű interpretációjával. Egy másik, talán még fontosabb értelmezés szerint a szív, pontosabban a szívcsere a keresztény teológiában és ikonográfiában a megváltás, a megtérés képzetéhez társult. „Új szívet adok majd nekik és új lelket adok beléjük, eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik, hogy rendelkezéseim szerint éljenek" - mondja az ószövetségi példázat (Ez 11,19-20). Szent László király az országába betörő besenyők, úzok, kunok keresztény hitre térítését jelentős feladatnak tekintette. Ebben az összefüggésben a szívét felajánló kun harcosban a megtért (megtérített) pogány embert ismerhetjük fel, aki talán épp ezért részesült kegyelemben és maradhatott életben a gyilkos kardcsapás ellenére.