Marton József
rEFORMÁCIÓS ELŐZMÉNYEK (2)
The Antecedents of the Reform (2)
In 2017 there is the 500th anniversary of the Reform. The author, a Catolic priest and historian, overviews the process that led to the Reform from a Catholic point of view. In the second part of his analysis he overviews the intrinsic factor that led to the Reform. Thus the author mentions both the theological and spirituals facts and movements that led to Luther's acts and the reaction of the Church.
Keywords: Reform, humanism, nominalism, devotio moderna
A szerző a gyulafehérvári egyházmegye papja, nagyprépost, pápai káplán, egyetemi tanár, egyháztörténész.
A második részben - a teljesség igénye nélkül - az egyházi reformot előidéző és siettető néhány tényezőre térek ki.
Szellemi tényezők
1. A 15. századi humanizmus csak önmagáért való értékrendet képviselt, semmilyen szempontból nem állt a hit szolgálatában. A humanisták szellemi függetlenséget hirdettek a közelmúlthoz - vi. a középkorhoz - való viszonyulásukban, leértékelve azt. A kultúra minden területén az egyház egyeduralma ellen kardoskodtak. A vallásos humanista, Rotterdami Erasmus (1492-ben szentelték pappá) 1504-ben A keresztény katona kézikönyve című művében kritikával illette a külsőséges szertartásokat, a szigorú egyházi parancsokat; inkább a Jézus Krisztusban való önállóbb hitre ösztönzött, s a bensőséges és személyközpontú lelkiség kialakítására törekedett.
Általában a humanisták jelszava a tudomány művelésében: ad fontes (vissza a forrásokhoz)! Ilyenképpen az elsőszámú Fons, a Szentírás került kritikus hozzáállásuk kereszttüzébe. 1450-ben, amikor Szent Jeromos Vulgatáját sajtó alá rendezték, másolási és egyéb hibákat fedeztek fel benne. Ez pedig jól jött a humanistáknak, hogy az egyház hivatalos szövegű Szentírását mellőzzék. Elkezdték a Szentírás eredeti nyelven való kiadását. Bár a spanyol Ximenes Cisneros (1436-1517) bíboros ún. comlutumi poliglottja megelőzi és tudományos szinten felülmúlja Erasmus 1516-os újszövetségi kiadását, mégis Erasmus (aki plagizálta Cisnerost) kiadványa tarolt a bibliai tudományosság piacán, s a humanisták szellemi fegyverévé vált.1
Az sem meglepő, hogy némely humanista az újabb tudományos felfedezéseket úgy trombitálta bele a világba, hogy a régebbi tudományosság kárt szenvedjen. Kifejezetten a hagyományos egyetem tanrendszere ellen agitáltak. Sok humanista döntött úgy, hogy nem lesz része az egyetemi szisztémának, sőt gúny tárgyává tették az általuk szobatudós skolasztikusokat, akik szerintük „olyan problémáknak szentelik életüket, mint például, hogy vajon hány angyal tud táncolni egyetlen tű fokán".2
2. A humanizmus szellemében kibontakozó világi tudományok háttérbe szorították a teológia tudományát. Ám ehhez a középkori teológusok is hozzájárultak. Az Aquinói Szent Tamás által kiépített ész és hit szintézisének alapjait kikezdték a nominalisták. A nominalizmus alapítója, William Ockham (1280 k.-1347 k.) ferences szerzetes szembefordult a tomista szintézissel, elválasztotta a hitet az észtől, mellőzve még az oltáriszentség átlényegülésének tanát is. Szerinte Istenről csak a hit és a kinyilatkoztatás útján alkothatunk képet. Úgy vélte, hogy hitünk alapja és forrása csak a kinyilatkoztatott Szentírás. Ezen kívül vallotta, hogy az ész tehetetlen, egyedül a hit tesz bennünket képessé Isten megismerésére, és csak ez vezet el az üdvösségre. Végül, önerejéből az emberi természet semmire sem alkalmas. Minden kegyelem, tiszta kegyelem. Ockham hatására követői nagy lendülettel tanulmányozták a Szentírást, és hátat fordítottak a skolasztikának. Mivel Ockhamt, tanai miatt, XXII. János avignoni pápa kiközösítette, ezért kénytelen volt elhagyni a sorbonne-i tanszékét, s Bajor Lajos német-római császár nürnbergi udvarába menekült, ahol élesen bírálta a pápai primátust. Arra törekedett, hogy a pápai joghatóság hatáskörét korlátozza. Őt követte a menekülésben és eszméinek elvi megalapozásában szerzetestársa, Marsiglio da Padova (1274/80-1342/43), a párizsi egyetem rektora, aki a Defensor pacis (Béke védelmezője) című politikai művében a világban tapasztalható viszályok okát a pápa világi hatalmában jelölte meg. Nyíltan szembeszállt a pápasággal, ki akarta mutatni, hogy a világban tapasztalható viszály forrása a pápai hatalom teljességében van. Egyháztanában a hatalom letéteményesét a krisztushívők közösségében jelölte meg, s nem a pápáéban. Úgy vélte, hogy az egyházon belül az egyetemes zsinaton hozott végzéseket a világi uralkodónak mint a közjó védelmezőjének kell végrehajtania. Tehát a pápai hatalmat duplán kívánta visszaszorítani: egyrészt alárendelte a világi hatalomnak, másrészt az egyház berkein belül a zsinatot ültette trónra.3
A Bajor Lajos nürnbergi udvarában kidolgozott pápaellenes egyházszemléletet Angliában John Wyclif és Csehországban Husz János vitte tovább.
3. Az egyházban a zsinateszmével párhuzamosan erősödött a reform gondolata, szinte összeforrott vele. Amint fentebb említettem, a 15. századi pápák (II. Piusz, II. Pál kivételével) nem sokat tettek a reformok érdekében. Az is szomorú, hogy amikor a baseli egyetemes zsinat 1437-ben kettészakadt, a hierarchiát érintő lényeges reformokat az ellenzsinat fogalmazta meg, melyekre a pápák nem figyeltek; ahelyett kevésbé dicsőséges reneszánsz életstílusban kormányozták az egyházat. A reformszellem jogosan járta át egész Európát, miközben a pápák azok kivitelezése érdekében nem léptek. Sőt, 1517-ben X. Leó pápa bezárta az V. lateráni zsinatot, az utolsó nagy lehetőséget is elszalasztva a szükséges reformok meghozatala érdekében.4
4. Új iránti lelkesedés hatotta át az embereket, akik a társadalmi és egyéb változásokat úgy észlelték, hogy valami új kezdődik el. 1453-ban elesett Konstantinápoly, s számos bizánci tudós Itáliába menekült, ahol újfajta érdeklődés ébredt az antik világ iránt. A nagy földrajzi felfedezésekkel kitágult a világ, nőtt az Újvilág iránti érdeklődés. Spanyolország megszabadult a moszlim uralomtól és egységesült; Itáliában reformcsoportok és reformrendek alakultak; Németországban a pápasággal szembeni elégedetlenség mellett a világiak új lelkisége terjedt el. Európai szinten nagy volt az érdeklődés a Szentírás iránt. A humanizmussal az ember és az emberi méltóság került a középpontba.5
Lelki tényezők
Az egyházban tapasztalható minden hiányosság ellenére a hívő nép vallásos volt. Furcsa az egészben csak az, hogy ahol a vallásosság lelkipásztori megnyilvánulásait (pl. az Oltáriszentség tiszteletét, az alapítványi szentmisék gyakoriságát, a hitbuzgalmi társulatokat) fokozottabb mértékben találjuk meg, azokban az országokban néhány évtized múlva a reformáció erőteljesebben hódított: Európa északi országaiban, sőt Magyarországon s ezen belül Erdélyben is.
1. A mai Hollandia egyik városából, Deventerből indult el a devotio moderna néven ismert új lelkiség, mely a hitéletben hangsúlyeltolódást idézett elő; szorgalmazta a szeretet megélését a mindennapi életben, és az egyházi liturgia ünneplését háttérbe szorította. Ennek következtében kifejlődött egy olyan személyes és bensőséges laikus lelkiség, mely leértékelte a szentmisét, a szentségeket, a búcsújárást, a szentek és az ereklyék tiszteletét. Az egyéni jámborságra, Jézus szenvedéséről való elmélkedésre helyezte a hangsúlyt. Az első generációhoz tartozó Kempis Tamás (f1471) Krisztus követése című művében még egyensúlyban van az Eucharisztia és Ige asztaláról való táplálkozás fontosságának szorgalmazása, de a mozgalom későbbi korszakában a hit megélésében leértékelték az egyház és a szentségek szerepét (Krisztus követésében az „egyház" szó egyszer sem szerepel!). A devótusoknál a Szentírás (elsősorban az Újszövetség) önálló olvasása került a középpontba. A szentségeket és különösen a szentmise áldozatát már nem a keresztáldozat megjelenítéseként élték meg, hanem úgy értékelték, mint magánáhítat gyakorlására adódó lehetőséget. Befelé fordulásra törekedtek, és az erények gyakorlására - a kötelességek mindennapi teljesítése által. Erőt mindehhez az Újszövetségen kívül Szent
Ágoston és clairvaux-i Szent Bernát olvasásából merítettek. Természetesen az új áhítat nem a nagy tömegeket itatta át, viszont az olvasni tudó emberekre, az igényesebb hívekre és szerzetesközösségekre hatással volt; az egyház és a szentségi üdvrend alábecsülése által pedig előkészítette Luther spiritualizmusát, valamint a papi rend szerepének kiszorítását. A klérus szolgálatának megkérdőjelezésével felértékelte a laikusságot.6
2. Pedig a latin egyházban a szentmise áll a lelki élet fókuszában. Soha annyi alapítványt szentmisék végzésére nem tettek, mint a 15. század végén és a 16. század elején. A mi tájaink ilyenszerű buzgóságát Pásztor Lajos történ ész-kutató dolgozta fel A magyarság vallásos élete a Jagellók korában című munkájában.
A mise jelentőségének felértékelődése különféle jelenségekkel függött össze. A túlvilági örök élet biztosítása végett megszaporodott a szentmise végzését igénylők száma. Természetesen túlzások és elfogultságok, hogy ne mondjam: babonás megnyilvánulások is észlelhetők. (De a buzgóság túltengése miatt mikor nem volt így?) MacCulloch anglikán élcelődve jegyzi meg, hogy akkor a szentmise „arra volt kihegyezve, hogy a híveket a halál fenyegetésével felkavarván a túlvilági isteni boldogsághoz terelje".7 A 12. században tudományosan is megfogalmazott purgatóriumtan pedig megsokszorozta a halottakért végzett szentmisék számát. A kívülálló történészek már-már „alapítványi egyházról" beszéltek.8 Nálunk, az erdélyi egyházmegyében éppen a középkor végéről maradtak fenn nagyobb számban miserendelést igazoló okmányok. Megszaporodtak a fogadalmi szentmisék és az elhunytakért végzett miseszolgáltatások. Különösen a nagyvárosokban terjedt el az Eucharisztia tiszteletét terjesztő Krisztus Teste konfraternitás, melynek tagjai minden csütörtökön énekes szentmisén vettek részt, és havonta egy alkalommal körmenetet tartottak.9
A 14. századi nagy pestisjárvány (1346-1352) tovább növelte a halálra figyelést és a halottakért végzett imádságokat. Ekkor Európa lakosságának egyharmada (kétötöde) elpusztult. A halottaknak nem tudták megadni a szokásos végtisztességet, és futószalagon temettek, ami a késő középkori Nyugatnak erőteljes figyelmeztetést jelentett, hogy kellő gonddal ügyeljenek arra, hogy többé ilyesmi ne forduljon elő. Ezért is nőtt az érdeklődés a purgatóriumban szenvedő lelkek iránt. A legújabb kutatások kimutatják, hogy Észak-Európában, főleg ÉszakNémetországban, ahol a reformáció kibontakozott, sokkal nagyobb volt a halottakért végzett imakultusz, durván szólva: a „misekereslet", mint a katolikusnak megmaradt Spanyolországban és Itáliában.10 Már-már „halálmániás" Észak-Európáról beszéltek, ahol virágoztak a hitbuzgalmi egyesületek, a céhek, a konfraternitások. Az elég gyakran laikusok vezetése alatt állott egyesületeknek a templomokban külön oltáruk volt, s a hozzájuk tartozó papokkal együtt buzgólkodtak. Tehát nem állt konfliktusban a laikus a klerikussal, mint ahogy a reformátorok által utólagosan konstruált képek mutatják - állíthatjuk MacCulloch-val.11
3. Az üdvösség biztosítása végett a szentmise mellett fokozódott a búcsúk és búcsúscédulák gyakorlata. A reformátorok „blaszfemikus ötletnek mondják Krisztus érdemeit a szentek érdemeivel tovább dúsítani. A bukott ember semmit sem képes tenni a saját üdvösségéért, nem hogy pénzért megvásárolni egy darab pergamen formájában Albrecht érsek kiváló ügynökeitől". A Luthert pártfogó bölcs Frigyest elsősorban azért dühítette fel a pápa Sacrsosanctis búcsút meghirdető bullája, mert az felfüggesztett minden más búcsút, amíg ez tart, és e felfüggesztés rendkívül kínosan érintette szeretett wittenbergi ereklyekollekciójával kapcsolatos bevételi kilátásait.12 Tény viszont, hogy a búcsúhirdetéseket visszaélések tarkították.
4. A 15. században mindinkább kiviláglik a szerzetes és a világi pap közötti ellentét. De ez is, bármennyire ellentmondóan hangzik, a világi klérus szellemi fejlődésével függ össze.
Protestáns történészt idézek: „Elmondhatjuk, hogy a 15. századra a plébániák papsága általában sokkal szakszerűbben látta el feladatait, mint kétszáz évvel azelőtt, műveltség és képzettség, valamint a lelkipásztori hivatás iránti elkötelezettség tekintetében egyaránt. Kelet-Európában különösen ritka lehetett panaszuk a híveknek arra nézvést, hogy a papjuk nem a plébánia körzetében él, és nem nyújt számukra megfelelő lelkipásztori gondoskodást. Dél-Németországban ekkoriban a klérus legalább egyharmadának, de inkább már a felének volt valamiféle egyetemi jártassága."13 Az ily módon magasabb képzettségű papság köréből könnyebben fény derült a prédikátori tehetségekre. Egyre több profi gyóntató-lelkipásztor és profi prédikátor került ki a világi papok köréből. Addig ezt a pasztorációs területet a kolduló szerzetesek fedték le. A papságnak ezen a téren való felfejlődése pedig szükségképpen súrlódást és feszültséget idézett elő a szerzetesek és a világi papok között, versenybe kerültek egymással, mindketten nem csupán a laikus népesség elismeréséért küzdöttek, hanem a pénzbeli támogatásáért is. Ha mai szemmel nézve ítéljük meg az akkori pap-szerzetes közti viszony ilyenszerű alakulását, az anyagiakat leszámítva, nevezhetnénk nemes versengésnek is. Csak a fő probléma abból adódott, hogy egy évszázadra visszamenő konfliktusból kifejlődött az antiklerikális pamflet- és szennyirodalom. A szerzetesek nehezteltek a plébánosokra, szemükre hányták, hogy lusták és tudatlanok; a világi papok viszontnehezteltek és a szerzeteseket vádolták, hogy önteltek, népszerűséghajhászok. A kolduló szerzetesek nehezteltek a monasztikus szerzetesekre, mert azok haszontalan népség, dologtalan fogyasztói földbirtokaik jövedelmének. De még a kolduló szerzetesrendeken belül is észlelhetőek feszültségek, különféle jelzőkkel illették a renden belüli reformpártiakat. A nehezteléseket pedig írásba foglalták, amin a nyomdászok kapva-kaptak. Az antiklerikális retorika gyűjteménye készen került Martin Luther kezébe, s az 1520-as években megírt gúnyiratai azért voltak olyan sikeresek, mert az első kézből olvasott és idézett szennyirodalmat tartalmazta. Tehát a klérust gúnyoló pamfletjeiben Luther nem a személyes tapasztalatait írta le, hanem csak a katolikus papság és szerzetesség szájából elhangzott és írásba foglalt gúnyszövegeket fűszerezte.14
Hasonló eset történt néhány évtized múlva a pápai kúriában a trienti zsinat előkészítésekor. III. Pál pápa létrehozta azt a bíborosi reformkongregációt, amelyik - belső használatra ugyan - kidolgozta Az Egyház megjavításáról című okmányt. A tanulmány belső használatra készült. A bíborosok ezért is nem válogatták meg kifejezéseiket, rendkívül őszintén és kemény hangon bírálták a katolikus egyházban tapasztalható visszaéléseket. Kifejezetten csak a pápa számára akarták feltárni a pontos helyzetet. A jelentés azonban kiszivárgott, pár hónap múlva ki is nyomtatták, s Luther a latin szöveg német fordítását gúnyos megjegyzésekkel egészítette ki. Az egyház megjavításáról szóló jelentés, mely az egyház belső reformját célozta meg kíméletlen kritika hangján, irányelvül szolgált ugyan a trienti zsinatnak, de a protestánsok kezében eszköznek bizonyult a pápaság lejárattatására.15
5. Az 1450-ben elkezdődött könyvnyomtatás a reformációnak kedvezett, főleg az anyanyelvű Szentírás terjesztésével. Kálvin életrajzírója, Bernad Cottret szerint „éppenséggel a Biblia-példányok elterjedése vezetett a reformációhoz, nem pedig fordítva, és figyelemre méltó, hogy a bibliakiadások közt mekkora arányban képviseltetik magukat a helybeli nyelvekre átültetett változatok".16 A papság nem fogadta örömmel a Szentírás terjesztését. A konstanzi zsinat nagy reformere - a 15. század egyik legnagyobb gondolkodója, Jean Gerson (1363-1429), aki különben szerette volna megnyirbálni a pápaság szárnyait, a bibliafordítások tilalmára tett javaslatot. Gerson félelme nem pusztán klerikális önzésből fakadt, hanem abból a megfontolásból, hogy ha a laikusok túl sok időt töltenek az önálló olvasással, akkor kevesebbet szánnak a prédikációk meghallgatására. Ezekre a félelmekre fittyet hányva a nyomdászok a piac igényét követték. 14661522 között Németországban 22 kiadást ért meg a Biblia; 1471 -ben megjelent olaszul; 1477-ben flamandul; 1478-ban spanyolul, csehül; 1492-ben katalánul.17 (Magyarul kissé megkésve: 1590-ben Károli Gáspár, 1626-ban Káldi György SJ fordításában).
Továbbá a könyvnyomtatás megváltoztatta az európai gondolkodást. Azelőtt egy tudós életének nagyobbik fele a régi szövegek másolgatásával telt el. Most kevesebb másolómunka maradt, több idő jutott a saját eredményekre; és ennek bizony hatása volt arra is, mennyiben kezelendő tisztelettel az, amit korábbi generációk hagyományoztak rájuk, ránk (vi. a régi leértékelése!). Ez a fejlemény kihatott a tekintéllyel kapcsolatos viselkedés változására is; helyesebben: a tekintély rombolásával járt együtt, ami nem volt éppen jó hír az egyházi hierarchiának.
Egyre több könyv elérhető az olvasók számára, az olvasásnak egyre nagyobb szerep jutott a laikusok vallásgyakorlatában. Ez befelé tekintésre indította a hívő embereket, egyre növekvő érdeklődést keltett a misztikusok iránt, de még inkább a Jézus életéről való elmélkedés lett általános. Aki igazán élvezte az olvasást, az egyre inkább visszavonult a közösségi liturgiától és magányossá vált. Újfajta pietas indult hódító útjára, s a „könyves" ember nem vett részt a „tömeggel" együtt a szentmisén; számára a pap közvetítő szerepe elhalványult. Megvetették a hagyományos liturgiát, könnyen elfogadták az újat, az újítást, a hitújítást.18
Összegzésként elmondható, hogy az európai középkor megkerülhetetlen az emberiség történelmében. Hozadéka inkább pozitív, mint negatív. A modern kor társadalmi intézményrendszere el sem képzelhető középkori előzmények nélkül. A vallásosság, az üdvösség elérésének igénye a keresztény emberekben soha nem jelentkezett olyan intenzitással, mint a középkor végén. A Szentírás iránti nagy érdeklődés is megelőzte a reformációt. Az egyetemeken a hittudomány művelése dominált. A középkor szellemi és lelki öröksége különféleképpen csapódott le a vívódó szerzetesekben, klerikusokban és laikusokban. Míg egyesek a reform útját megtalálták az egyházon belül, addig mások lelkiismeretük szavára hallgatva szembehelyezkedtek a pápasággal és új utakat kerestek.
Jegyzetek
1 Vö. Gárdonyi, Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe, 173-176.
2 MacCulloch, A reformáció története, 146-147.
3 Canning, Joseph, A középkori politikai gondolkodás története, 200-1450. Osiris Kiadó. Bp. 2002. 220-230.
4 Szántó Konrád, A Katolikus Egyház története I. kt. Ecclesia. 1983. 510-520.
5 Kasper, Walter, Luther Márton. SZIT. Bp. 2016. 17-21.
6 Vö.Gárdonyi, Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe. 191-192.; Szántó, A Katolikus Egyház története I. 565-566.
7 MacCulloch, Diarmaid, A reformáció története. Európa Könyvkiadó. Bp. 2011. 41.
8 MacCulloch, A reformáció története, 43.
9 Marton József, Az erdélyi egyházmegye a középkorban. Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda 2013. 168-175.
10 MacCulloch, A reformáció története, 46.
11 MacCulloch, A reformáció története, 49.
12 MacCulloch, A reformáció története, 202.
13 MacCulloch, A reformáció története, 72-73.
14 MacCulloch, A reformáció története, 74.
15 Ld. Szántó, A katolikus egyház története II. kt. Ecclesia. Bp. 1984. 120-122.
16 MacCulloch, A reformáció története, 130.
17 MacCulloch, A reformáció története, 131.
18 MacCulloch, A reformáció története, 132-134.
