Rusu Rowenna
öRÖMRŐL, BOLDOGSÁGRÓL

 

 

Az öröm, boldogság mint áramlat megélése

Mi tölti el az embert, az egyént pillanatnyi vagy akár hosszú távú örömérzettel, mitől leszünk igazán, felhőtlenül boldogok? Mit érzünk, amikor boldogok vagyunk? Biztonságot, elégedettséget, nyugalmat, szeretetet, esetleg eufóriát - vagy mindezeket egyszerre? Ha igen, fenntartható hosszabb távon is ez az állapot, életérzés, vagy - félelmeinknek köszönhetően - képtelenek vagyunk megélni néhány percnél tovább? A boldogság, az öröm érzésének felhőtlen, hosszú távú élvezete min, kin múlik? Csakis rajtunk, vagy a környezetünkön? Genetika, neveltetés, adottság, vagy netán önkontrollal tanulható, fenntartható állapot?

Dov Ber nem volt mindennapi valaki. Az emberek remegni kezdtek jelenlétében. Híres ismerője volt a Talmudnak, merev, a hittételekben megalkuvásra hajthatatlan. És sosem nevetett. Szilárdan hitt önmagunk sanyargatásában, és a hírek szerint napokig böjtölt. Vezeklése azonban őt is ledöntötte a lábáról. Súlyosan megbetegedett, és a doktorok semmit sem tudtak tenni gyógyulásáért. Utolsó lehetőségként valaki ezt ajánlotta:

- Miért nem kéred Baal Sem Tov segítségét?

Dov Ber beleegyezett, bár először ellenállt az ötletnek, mert Baal Semet egyfajta eretneknek tartotta, és ezért elítélte. Miközben Dov Ber abban hitt, hogy az életnek csak a szenvedés és a megpróbáltatás által van értelme, Baal Sem a fájdalmat igyekezett csillapítani, és nyíltan hirdette, hogy az életnek a boldogság lelke ad értelmet.

Baal Sem éjfél után érkezett meg gyapjúkabátban és a legfinomabb szőrmesapkában. A beteg szobájába ment, és átadta neki a ragyogás könyvét, amit Dov Ber fennhangon kezdett olvasni. A történet szerint még talán egy percig sem olvasott, amikor Baal Sem közbeszólt:

- Valami hiányzik - mondta -, valami hiányzik a hitedből.

- És mi az? Kérdezte a beteg.

- A lélek - felelte Baal Sem Tov.

Anthony De Mello jezsuita története ez, a szerzőt szükségtelen bemutatni a kedves olvasónak. Rövid, humoros, tanulságos, meseszerű történeteinek „vezérgondolata" a Légy fény saját magadnak!, ami akár jelmondata is lehetne minden életet és szépet szerető, boldogságkereső embernek. Létezésünk célja - függetlenül minden külső körülménytől (vallási hovatartozás, társadalmi nem, származás, identitás stb.) a boldogság elérése, valamint az igazi énünk felfedezése. Anthony De Mello történeteinek célja nem útmutatás, nem egy bizonyos, követhető irány vagy lelki filozófia belénk plántálása, nem egy tipikus életút, ösvény kitaposása volt, hanem az én igazi szabadságának elérése és az igazságkeresés, hiszen „senki sem lesz boldog, nem lesz igazi lelkiség, valódi megértés mindaddig, amíg nem szabad, és fordítva is - nem lesz addig igazi szabadság, amíg valóban nem értesz".

A rövid történet sok mindent elárul az életről, igazság- és boldogságkeresésről, valamint az emberi természetről. Elgondolkodtató, hogy minket, embereket félelmeink vezérelnek, kordában tartanak, mintegy uralják egész életünket - félelemből tisztelünk, félelemből tartunk be írott és íratlan törvényeket, félelemből tiszteljük az autoritást - legyen az hivatalos állami vagy vallási vezető, szaktekintély, félünk tőle, féljük őt, hisz „van" az igazság, ezzel egyidejűleg pedig a hatalom, amit gyakorolhat felettünk. Örökösen félünk, hogy életünk minden apró intervallumában lemaradhatunk valamiről, ami boldogságunk valós vagy vélt okozója - félünk, hogy elvesztegetjük az életünket, félünk, hogy éveink boldogság helyett aggodalomban, unalomban, a szokásos mókuskerékben telnek el anélkül, hogy megtapasztalhattuk volna a hosszantartó öröm és boldogság érzését.

Arisztotelész szerint mindennél jobban vágyunk a boldogságra, a felhőtlen, örömteli boldogságra. A filozófus szerint a boldogság az egyetlen célja emberi életünknek, amelyet önmagáért keresünk - minden más célunk, legyen az egészség, szépség, anyagi javak megszerzése, hatalom, birtoklás, csak azért fontosak számunkra, mert feltételezzük, hogy elhozzák számunkra az áhított boldogságot. Ha filozófiai hasonlattal kívánnék élni, azt mondanám, hogy minden vágy, amiről azt hisszük, hogy a boldogságra irányul, csupán akcidens, míg a boldogság mint örömteli, állandó állapot a szubsztancia.

Aquinói Szent Tamás a Summa contra gentiles című művének harmadik fejezetében fejtegeti az ember boldogságkeresésének az útját. Szerinte az emberek többnyire a relatív, vagyis a múló javakban és értékekben keresik a boldogságot és az örömöt. Ő ezt a boldogságkeresés első fázisának tekinti, amelyen túl kell lendülni ahhoz, hogy egy magasabb rendű, abszolút boldogságfogalomhoz jussunk. Hogy megtapasztalhassuk az abszolút boldogságot, meg kell tapasztalnunk az előző útjainkból származó tévedéseinket és csalódásainkat, le kell vonnunk a megfelelő, tapasztalatainkon alapuló következtetéseket, miszerint nem relatív, hanem abszolút, önmagunkból örökösen kilépő, de ugyanakkor saját énünkre visszamutató állapotot kell megteremtenünk saját életünkben. Lehetséges egyáltalán emberileg létrehozni ezt az egyensúlyt?

Bár észt veszejtve hajhásszuk a pillanatnyi örömöket és a boldogságot, mégis, az előbbi gondolatokból is kiindulva, igencsak nehéz dolgunk akad, ha definiálni szeretnénk a fogalmakat. Mi tölti el az embert, az egyént pillanatnyi vagy akár hosszú távú örömérzettel, mitől leszünk igazán, felhőtlenül boldogok? Mit érzünk, amikor boldogok vagyunk? Biztonságot, elégedettséget, nyugalmat, szeretetet, esetleg eufóriát - vagy mindezeket egyszerre? Ha igen, fenntartható hosszabb távon is ez az állapot, életérzés, vagy - félelmeinknek köszönhetően (ti. félünk attól, hogy ez az állapot - külső vagy belső hatások, ingerek, élethelyzeteknek, véletlen vagy meghatározott történéseknek köszönhetően - hamarosan megszűnhet) képtelenek vagyunk megélni néhány percnél tovább?

A boldogsággal és annak megélésével kapcsolatos kérdésekre Csíkszentmihályi Mihály magyar származású pszichológus, az úgynevezett „pozitív pszichológia" úttörője és vezető gondolkodója is keresi a választ. Csíkszentmihályi Fiuméban, Olaszországban (ma: Rijeka, Horvátország), magyar családban született 1934. szeptember 29-én. 1944-ben Velencébe menekült családjával, majd idővel Rómába költöztek. Az Amerikai Egyesült Államokba utazott pszichológiát tanulni, s emellett egy szállodában kezdett dolgozni. Mivel nem volt megelégedve az oktatás minőségével, tanárai tanácsára, akik felfedezték benne a tehetséges, ambíciós diákot, átpártolt a chicagói egyetemre, ahol a pozitív pszichológia vezető gondolkodójává fejlődött. A chicagói egyetem professzoraként saját kutatóprojektbe kezdett, amely az „autotelikus" tevékenységeket vizsgálja. Autotelikusnak nevez minden olyan tevékenységet, amelyet önmagáért a cselekvésért, külső jutalom reménye nélkül végzünk, és amelyekben elérhetjük a teljes elmélyülés állapotát. Megalkotta a flow, magyarul az áramlat fogalmát, az elme örömteli áramlatélményét, amelyet Platón 2400 éves, frappáns, ideillő és időtálló idézetével jellemez: „Mikor pedig a fiatalok közül valamelyik először ízleli meg e tant, úgy megörül neki, mintha a bölcsek kövét találta volna meg, s örömében csapongva nagy kedvvel forgatja a gondolatot, hol jobbra, hol balra, most mindent az egységbe olvaszt és összekovácsol, majd meg szétgörget s szétválaszt mindent; amivel először is leginkább önmagát ejti zavarba, azután pedig azt, akit vitatkozásra foghatott magának, nem törődve vele, fiatalabb, öregebb vagy egykorú vele az illető."

Munkásságát viszonylag későn, szinte 60 éves korában ismerte meg korának tudós társadalma. 1988-ban kereste meg egy kiadó azzal a kéréssel, hogy írjon az áramlat fogalmáról egy tudományos igényű könyvet. Főműve, a Flow 1990-ben jelent meg, idővel hihetetlen népszerűségre tett szert. A mű központi gondolata az áramlat, amely a tökéletes élmény pszichológiájának eredeti, legátfogóbb kifejtése. A leírtak komoly, évtizedekig tartó kutatómunka gyümölcsei, amelyek - úgy tűnik - a nagyközönség részéről érkező pozitív visszajelzések alapján igen jól megközelítik és kimerítik az áramlatélmény megélésének a fogalmát.

A példány, amely a kezembe került, a kolozsvári Római Katolikus Teológia Kar könyvtárának a tulajdona, magyar nyelvű, puha fedelű, a budapesti Akadémiai Kiadó védjegye alatt, Legéndyné Szabó Edit fordítása alapján 2010-ben kiadott darab. A mű eredeti nyelve angol. A kiadó a Flow-t a 2009-ben indított Az elme kerekei sorozat „zászlóshajójának" szánta. A Flow két legfontosabb fogalma a flow-élmény (áramlatélmény): az elme működésének egy olyan állapota, melynek során az ember teljesen elmerül abban, amit éppen csinál, amitől örömmel töltődik fel, abban teljesen feloldódik, minden más eltörpül mellette, bármi áron folytatni törekszik. Az autotelikus személyiségtípus jellemzője, hogy önmagán belül is megtalálja célját, és nem függ túlságosan a külső körülményektől.

Összegezzük röviden a mű mondanivalóját. Csíkszentmihályi szerint a tudat feletti uralom megszerzése magával hozza a minket ért élmények (legyenek azok jók vagy rosszak) megfelelő értelmezését is. Az áramlatélmény megélése azért fontos számunkra, mert élvezetesebbé teszi a jelent, általa egészséges önbizalomra teszünk szert, valamint különböző készségeket fejlesztünk ki magunkban, amelyek akár a társadalom javára is válhatnak. Épp ezért kell megtanulnunk különbséget tenni az áramlat hasznos és ártalmas formája között. Az utóbbit fejleszteni, míg az előbbinek gátakat szabni szükséges, vagyis - úgy kell élvezetet találnunk mindennapjainkban, hogy az erre irányuló tevékenységeink ne akadályozzák ugyanebben embertársainkat.

A műben a szerző kitér arra is, hogy vannak úgynevezett „autotelikus" személyiségtípusok is, akik úgymond az átlagnál „hajlamosabbak" az élet élvezetére. Bár az autotelikus személyiségtípus kialakulása részben biológiai örökség és a kora gyerekkor (megfelelő, erre irányuló neveltetés) eredménye, mégis - gyakorlással és fegyelemmel - fejleszthető és tökéletesíthető, azaz: tanulható készség. Bárki javíthat életének minőségén azáltal, hogy fejleszteni kezdi testi, illetve szellemi képességeinek egy vagy több elhanyagolt oldalát. Bár ezen képességek magas szintű elsajátítása nem egyszerű folyamat, nem szükséges „emelt szinten" végezni az erre irányuló tevékenységeket ahhoz, hogy élvezetet találjunk benne - a szó jó értelmében vett „dilettánsként" is elegendő készséget fejleszthetünk ki magunkban ahhoz, hogy élvezetet leljünk mindabban, amit testi és szellemi képességeink kínálnak a számunkra.

A szerző kitér arra is, hogy nem minden foglalkozás vagy szórakozási forma „hivatott" arra, hogy áramlatot éljünk meg általa, hanem hogy pénzt hozzanak valaki másnak. Ennek ellenére mindkét tevékenységformát saját szükségleteinkhez lehet igazítani: megtanulhatjuk élvezni a munkánkat és okosan kitölteni a szabadidőnket - ezáltal életünk teljessé és sokkal értékesebbé válhat. Az ember bármilyen környezetben megélhet áramlatélményt vagy folytathat áramlattevékenységet, mégis viszonylag kevés ember érez affinitást arra, hogy mondjuk kiköltözzön a semmi közepére, vagy hosszú, magányos utakat tegyen meg a tengeren. A legtöbb ember akkor érzi biztonságban magát, ha körbeveszi a társadalom nyüzsgése. Szép számmal akadnak olyan emberek, akik azt élvezik, ha pszichikai energiájukat közcélokra, emberi közösségekre fordíthatják. Vigyázni kell azonban a túlkapásokkal, ugyanis egy régi mondás szerint a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve: akik úgy szeretnének más ember életén javítani, hogy nem urai a sajátuknak, többnyire csak rosszabbá tesznek mindent. Az autotelikus személyiség képes áramlatélménnyé alakítani mindennapi tevékenységeit, életét, énjét autotelikus énné formálni a következő lépések betartásával: 1. a célok kitűzése; 2. belemerülés a tevékenységbe; 3. arra figyelni, ami épp történik; 4. megtanulni élvezni a közvetlen tapasztalatokat.

A mű végén Csíkszentmihályi Mihály levonja a következtetést: a komplexitás differenciálódásból és integrálódásból áll - vagyis: amennyiben az egyén céljai összeolvadnak az egyetemes áramlattal, az élet is értelmet nyer. Tisztelettel és szeretettel ajánlom Csíkszentmihályi Áramlatát minden nyitott szemléletű, kedves olvasónak, pedagógusnak, szülőnek, hitoktatónak, kereszténynek, hívőnek és hitetlennek egyaránt. A mindennapok rohanásában hajlamosak vagyunk megfeledkezni önmagunkról, a jelen megélésének a varázsáról, az élet apró szépségeiről - mindarról, amitől igazán boldogok lehetünk itt és most, a lét túlbonyolításának igénye nélkül. Ahhoz, hogy gyermekeink és a ránk bízottak élvezni tudják az életet annak minden buktatójával, kihívásával együtt, kiegyensúlyozottá kell válniuk, és meg kell találniuk énjüket, helyüket a társadalomban, ahhoz pedig nagy szükség van a pozitív szemléletváltásra. Az Áramlat - ahogyan a szerző is megjegyezte az előszóban -nem konkrét leírást, receptet kínál, hanem emészthető, érthető lehetőségeket, potenciális útkeresési variációkat, amit mindenki - saját magára és lehetőségeire vonatkoztatva - beépíthet, sőt be kell építenie a hétköznapjaiba ahhoz, hogy egy teljes, boldog életet élhessen mint egyén, és mint szabadon választott közösségek tagja egyaránt.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a boldogság és az örömök megélése nem azonos a köztudatba beivódott, hedonista „carpe diem" életérzéssel, miszerint görcsösen boldognak, ösztönös, sem hátra, sem előre nem tekintő, féktelen életélvezőnek kell lennünk akár más kárára vagy nyomorúságára is. Az aranyszabály, miszerint ott kezdődik az én szabadságom, ahol végződik a tied, ebben az esetben is érvényes.

Levonva az eddigiekből a tanulságot - a boldogságot, örömteli életet nem egészséges örökös, állandósult várakozásban megélni. A boldogság nem kizárólagosan „odaát" létezik, nem egy jövőre irányult „esetlegesen majdani, kiérdemelt" jutalom vagy folyamat - minőségi, boldog életet itt és most lehet, sőt kell élni, a jelenben -, feltételezésemet egy hosszabb újszövetségi résszel is alátámasztom: „Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk? Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is? Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek? Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? - vagy: Mit igyunk - vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért; elég minden napnak a maga baja." (Mt 6,25-34)

Az idézett bibliai részt nem kell különösebben részletezni. Hajlamosak vagyuk félelmeinknek köszönhetően örökös aggo-dalmaskodásban leélni az életünket, megfeledkezve a lényegről, a jelen szépségéről, a pillanat varázsáról, az itt és most-ról. Jó keresztényekként és jó vagy legalábbis jóra törekvő emberekként be kell látnunk, hogy boldogság és öröm tekintetében a tapasztalat képlete igen egyszerű: a kiegyensúlyozott, boldog ember jóságot, harmóniát áraszt magából, segítőkész, nyitott a világra, míg a folyamatosan aggodalmaskodó, megkeseredett, az életnek csak a negatív oldalát látó és szemlélő, örökösen szenvedő, szenvelgő és panaszkodó ember nem kifejezetten hasznos része a társadalomnak vagy akár szűk környezetének.

Emberként és keresztényként is hajlamosak vagyunk tekintetünket a jövő felé irányítani, és abban bízni, hogy e földi nyomorúságos, küzdelmekkel és fájdalmakkal, elmúlással telített életünk végén megkapjuk méltó jutalmunkat, az örök életet és boldogságot, a reményekkel kecsegtető „Isten országát". Természetesen nem azt szeretném mondani, hogy mindez nem igaz, és hogy nehéz pillanatainkban nem nyújthat a fenti gondolat számunkra reményt és vigasztalást. Azonban igazságtalannak tartanám, ha a boldog öröklétet csak egy szenvedéssel telített létezés jutalmaként kaphatnánk, élhetnénk meg, hiszen ne feledjük: Isten országa köztetek van (Lk 17,21). Ezt az igeverset kétféleképp lehet értelmezni. Az első értelmezésmód szerint Isten országa nem látható, fizikailag nem érzékelhető valóság, hanem a bennünk levő lelki valóság. A másik magyarázat eszkatológiai jellegű, értelme pedig a következő lehet: Isten országának megvalósulási tere a közösség, amihez tartozunk, amiben élünk.

Függetlenül attól, hogy melyik magyarázatot fogadjuk el hitünk szerint igaznak, helyesnek, nem szabad szem elől tévesztenünk az üzenetét: Isten országa - akár belső, lelki valóság, akár a közösségben megnyilvánuló isteni szeretet és erő - boldog, örömteli hely, amit jó megélni, ahova jó tartozni - itt és most.

 

Bibliográfia

Anthony de Mello, Szárnyalás, elmélkedések rövid történetek alapján. Korda Kiadó, Kecskemét 2001.

Bolberitz Pál, A keresztény bölcselet alapjai. JEL Könyvkiadó, Bp. 2002. Csíkszentmihályi Mihály, Flow, Az áramlat - a tökéletes élmény pszichológiája. Akadémiai Kiadó, Budapest 2010.