Lakatos-Fleisz Katalin
aZ ISTEN NÉLKÜLI MAGÁ NYOS EMBER, AVAGY IBSEN HAGYMÁJA

A norvég Henrik Ibsen drámái, amelyeket időről időre ugyan műsorra tűznek a színházak, a mai ember számára mintha valamilyen nemesen ódon, letűnt világról beszélnének. Vagy lehet, hogy a klasszikus címke, elvárás nehezedik rá ezekre a darabokra (is), nem beszélve a polgári dráma inkább beskatulyázó műfajcímkéjéről, amivel talán nem is tudunk mit kezdeni. Mintha a polgársághoz - maga is egy már-már eltűnőben lévő társadalmi osztály - tapadnának sajátos problémák, konfliktusok, amelyeket aztán a polgári dráma a maga műfajában megszólaltat.

Nincs mit tagadni, Ibsen drámái valóban nehéz drámák. Akárcsak orosz kortársáé, Csehovéi. Nem abban az értelemben nehezek, hogy befogadásuk különleges értelmi képességeket kíván, hanem hogy életünk kínos, kényelmetlen kérdéseivel szembesítenek. Nyugtalanok leszünk tőlük, felkavarnak, hasonlóan ahhoz, ahogy Tolsztoj elbeszélésének hőse beszélt a zene hipnotikus hatásától a Kreutzer szonátában. „Azt mondják, a zene lelket emelőn hat - szamárság, nem igaz. Hat, hat, rettenetesen hat, magamról mondhatom, de egyáltalán nem lelket emelőn. Nem hat sem a lelket emelőn, sem a lelket lealacsonyítón, hanem a lelket fölzaklatón. (..) A zene arra ösztönöz, hogy elfeledkezzem magamról, a valódi állapotomról, valami más állapotba visz át, nem a magaméba." Persze ez a „klasz-szikusok" dolga, bólogathatnánk unottan e kijelentésekre, elvégre azért megyünk színházba, hogy kiemelkedjünk a hétköznapok taposómalmából, és a dráma görbe tükrében saját életünkre is kicsit más szemmel nézzünk.

Ne intézzük el ennyivel a kérdést. Ibsen világa és mai, modern világunk között a világkép szempontjából több a hasonlóság, mint a különbség. A 19. század tipikusan az a kor, amelyben már nem ad biztos fogódzót az istenhit, a vallás, a biztos evidenciák megkérdőjeleződtek. (Legalábbis a viszonylag művelt, iskolázott polgári réteg számára, amelyből a drámák a kérdéseiket merítik.) Az ember saját hajlamaival, belső világával egyedül marad, magának kell megtalálnia a maga számára helyes, érvényes életcélt. Ez korántsem könnyű feladat, Ibsen számos drámahőse belebukik ebbe a keresésbe. És már itt is vagyunk a saját korunknál. Hiszen napjainkban még annak a rétegnek is, amely elköteleződött a keresztény hit és értékrend mellett, a hitetlenség kísértésével kell nap mint nap megküzdenie. Még azok számára is, akik a keresztény értékrendet otthonról hozzák, az Istenben való hit folyamatos döntést igényel. A „világ" ma sokkal inkább a hitetlen-ségre csábít. Emellett ez a „világ" a maga sodrásával egyre kevesebb teret enged a saját létezésünk fölötti reflexióra. (Nem úgy, mint a jóval lassúbb 19. század.) Ezt teszik meg helyettünk a dráma hősei.

Ibsen darabjaiban tételesen kevés szó esik Istenről. Első, sikert hozó nagy drámáját, a Brand címűt leszámítva, amelyben a főhős, Brand, elkötelezett papként inkább megtörik, de nem enged elveiből. Híveitől is teljes elköteleződést, a „minden vagy semmi" elvét várja, akárcsak magától. Az alapelv, a belső vezérlőerő viszont nem mindig esik egybe az istenhittel. Az Isten iránti szeretetnél - ami a rugalmasságot, az élet figyelembevételét igényli - hősünk számára fontosabb saját elköteleződő akarata. Kezdődik ez azzal, hogy a dráma legelején Brand egy saját íze szerint való istenképet kreál magának. Csakhogy acélból kovácsolt, rettenetes, megalkuvást nem ismerő istene ugyanúgy fikció, mint a falu népének gyermeteg, élettelen bábistene. Mindez magáról az emberről mond el fontos dolgokat. Méghozzá azt, hogy nem tud meglenni képek nélkül, és ami nem látható, azt mégis valahogy elképzeli. És hogy a hit megélése ezen képalkotó ösztön függvénye. Ez a kép hatalmasodik el, nyomja agyon magát a drámahőst is, mígnem rájövünk, hogy nem is Isten mellett áll ki kompromisszumok nélküli elveivel, inkább saját maga mellett. Brand Isten helyett önmagát választja. Tipikusan az a helyzet ez, amikor Isten neve alatt a magunk teremtette elvek lesznek a fontosak. A hit helyett a vallás. Az élő emberből azáltal lesz fikció-ember, ahogy a képalkotó ösztön irracionális kísértetképpé, ködképpé démonizálódik. És hogy a 20. században az életet elsöprő fikciók, irracionális ködképek mennyi áldozatot követeltek lágerekben, koncentrációs táborokban, annak jelentősége mindenki számára nyilvánvaló.

Ki az az én?

Ezzel elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy melyek az uralkodó elvek, célok, ideálok Ibsen drámáiban. Mi az, ami mozgatja a főhősöket, felemeli vagy éppen elbuktatja őket? Ez a cél az ember legigazibb énjét megtalálni, az „önmagunkhoz hű maradni" maximáját beteljesíteni. Ez viszont sok mindent jelenthet. A Brand című drámában azt jelenti: egy tömbből faragottnak lenni, a körülmények, az élet szorításában sem változni, engedni. Ezért mondja hősünk, hogy „én jóban-rosszban egy vagyok". (Az idézetek forrásai Henrik Ibsen Válogatott drámái I-II., Európa Könyvkiadó, Budapest 1957.) Ezért nem hatja meg anyja halála sem, merthogy vagyont harácsolt, és ezért bűnös; sem kisfiáé, amikor választania kell, hogy elköltözzön-e a zord északi éghajlatról. Míg végül belebukik a nagy akarásba.

A Peer Gynt című drámai költemény semmirekellő alakját szintén ez az önmagában nemes életcél indítja különböző kalandokra, csakhogy a kalandokból kiderül, hogy ő maga leginkább azt érti önmagához való hűségen, amit a manótársadalom kategorikus imperatívusza - hiába hadakozik a manók közé való beolvasztás ellen -, azaz: „légy önmagadnak mindig elég, manó!". Peer Gynt életszemlélete a mai modern, fogyasztó átlagemberé. Azé, aki gondolkodás nélkül elveszi, amit elvehet, az élvezet mozgatja, és bár nagy tettekről, kalandokról álmodozik, amelyekben énjét hatalmasra növelheti, a döntő lépésektől, a nagy elköteleződésektől visszariad. Peer Gynt tragédiája az, hogy nem jó, nem is rossz. A nagy énféltésben épp énjét, személyiségét nem kötelezi el senki és semmi iránt. Mert még maga a bűn is elköteleződést kíván, a Gomböntő szavaival: „bűnhöz komolyság kell s nagy erély".

A Peer Gyntben a Gomböntő jelenti az isteni tekintélyt, szólama az isteni hang közvetítője. A nagy szembesítés jelenetében, amikor is Peer Gynt rákérdez, hogy mit jelent lényegében „önmaga lenni", így válaszol: „Az önmaga lenni: magunkat meghalatni. / De megzavarhat a szó homálya; tehát / így mondom: mint cégtábla mutatni / a Mestered célgondolatát".

Hősünk azonban nem elégedett a válasszal, akadékoskodik: „S aki nem tudhatja meg sohasem, / mi a Mester célja?". A Gomböntő enigmatikus válasza: „megérzi a sejtő". Gynt tovább akadékoskodik azzal, hogy a sejtés sokszor félrevihet. A Gomböntő erre is megfelel: „akiben sejtést se találunk, / abban köny-nyebben horgot akaszt a Patásunk".

A verses drámákban tehát közvetetten ugyan, de megjelenik az isteni minőség, azonban túl későn jut el az emberhez, rendszerint halála pillanatában. A korai ibseni hősökre inkább az a létállapot jellemző, amit József Attila így fejez ki: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot". Brand lelkész, mielőtt elsodorja a lavina, közvetlenül megszólítja, mintegy tetemre hívja Istent. „Isten, szólj, míg sírba versz! / Hoz-e üdvöt ez a perc? / Akaratom quantum satis -. Azonban a választ már nem hallja, miszerint: Ő a deus carita-tis!" (Kiemelések az eredetiben.)

A valóság kusza ága-boga

Ibsen későbbi - immár prózanyelvet alkalmazó - drámáiban a szimbolikus síkról inkább a társadalmi összefüggésekre terelődik a hangsúly. Megint csak adódik egy hasonlóság a 19. század végének, a 20. század elejének magyar valóságával. Norvégia ez idő tájt még meglehetősen elmaradott, szegény ország, mindezt az éghajlat zordsága is tetézi. Ekkor és itt élni azt jelenti, hogy peremen élni, elvágva Európa nagy, megtermékenyítő forrásvidékeitől. (Nem véletlen, hogy maga Ibsen is elvágyódott hazájából, és a gazdag Itáliában alapozta meg hírnevét.) De hány és hány 20. század eleji magyar elbeszélés, regény, dráma témája a peremre szakadtság, az élethiány, az elátkozott kisember sorsa! Ne csak a „népi" írókra gondoljunk itt, hanem elsősorban azokra, akik az aránylag még tehetős polgárság vagy kispolgárság életéből merítenek. Kaffka Margit műveire, Kosztolányi Pacsirtájára, Török Gyula A porban című regényére. Mind Norvégiában, mind Magyarországon az egyén behatárolt szerepekbe van zárva, és a személynek csakis a szerepeiben van létjogosultsága. Kaffka fiatal hősnőinél, akiket csakis a feleség- és anyaszerep vár, mindez különösen nyilvánvaló. Ibsen Nóra (eredetileg Babaház) című darabjában a címszereplő szintén a személyiséget beszűkítő csakis feleség és anya szerepe ellen lázad fel. A dráma katartikus feszültsége abban áll, hogy Nórának választania kell. A felismert helyzet megoldás után kiált, viszont a „ki vagyok én" kérdése érdekében családját, és ezzel a már kapcsolatokban rögzült szerepénjét kell feláldoznia.

A „ki vagyok én" kérdése azért ilyen sarkalatos a drámákban, mert a személyiség egysége nincs (már) meg. Az én és a világ között szakadék tátong. Az ember hiányként éli meg azt, hogy csak megnevezheti a dolgokat, de nem lehet azonos velük. „Én - az mindig valaki más" - idézhetnénk Rimbaud elhíresült mondását. Alighanem az egész modernitás problémája ez. Az embernek innentől kezdve maga a létezés probléma, kérdések halmaza. Ekkortól válnak különös súlyúvá az identitás, az önazonosság terminusok - hangsúlyukat tartva mind a mai napig. (Ha csak azt nézzük, hány és hány bölcsészettudományi értekezés, szellemtudományi munka születik napjainkban is az „identitás" témájában!)

A polgári drámákban maga a létezés válik problémává. Képletesen szólva: van valami eredendő hiány, lyuk a létezésben, ami megoldást követel. De a megoldás csakis a nyelv segítségével történhet. Amikor az ember egyedül találja magát a létezésben, mindennél jobban rá van utalva a nyelv, az értelmezés segítségére. Azért is olyan analitikusak, elemzőek Ibsen drámái, azért van szükség az eszmék küzdelmére, mert az egyénnek a társadalom által rárakódott szerepek, elvárások, vágyak, múltbeli tragédiák árnyéka alól kell visszatalálnia saját forrásához. Ahhoz a „sejtés"-hez, amelyről a Gomböntő beszél a Peer Gyntben. És hogy miért végződnek a drámák tragikusan? Mert az egyén fölött nagyobb erők tornyosulnak, amelyeket nincs ereje legyőzni. Nevezhetnénk ezt a nagyobb erőt sorsnak is. Habár nagy szónak hangzik, de sors lehet Ibsennél akár a kisemberség is, amely viszont nagyságról álmodozik. A vadkacsa a kisembernek erről a képzetéről szól. Az élet a maga hétköznapi folyásában kivájta már a maga medrét a drámában. Azonban amikor a drámahős megtudja, milyen megalázóan közönséges feltételeknek kellett teljesülniük, hogy családjával szerény körülmények között élhessenek, maga próbál kilépni a megszokott mederből. Hjalmar Ekdal tragédiája, hogy tragikus hőssé szeretne magasztosulni, aki minden köteléket elvágva immár tiszta helyzetet teremt. De az élet eközben meghozza a maga „valós" tragikumát lánya halálában. És itt is vagyunk a katarzis születésénél. Ha mindez még nem elég, egyfajta „ráadástragikumnak" ott van az a tény is, hogy Hjalmar nem magasztosul tragikus hőssé lánya iránti gyászában sem, ugyanolyan hétköznapi átlagember marad, mint addig. Legfeljebb még szürkébb és jelentéktelenebb. A mindent elbizonytalanító, zavaró szólamot egy mellékszereplő mondja ki: „Az átlagember boldogtalanná válik, ha öncsalásából kizökkentjük". Ilyen értelemben Peer Gynt szélfújta életének súlytalan kalandjai ugyanoda vezetnek, ahova egy hurokként szoruló tragédia: a személyiség meghatározatlanságához. Peer Gynt híres hagymahasonlatában: a személyben csak rétegek vannak - mindegyik egy megélt kaland -, de a magját nem találni.

Milyen nézőt, befogadót kívánnak Ibsen drámái? Akár meg is fordíthatjuk a kérdést: ki az, aki napjainkban élvezni tudja az ibseni világot? Posztmodern világunkban már nem lehet problémátlan a létezés, nem hihetjük naivan, hogy nem szorulunk rá az értelmezésre, hogy Isten minden problémánkat megoldja. Az emberi tényezőt a maga lehúzó, hiányra érzékeny oldalával sohasem tudjuk kiiktatni. Épp azért a mai ember különösen fogékony lehet Isten „negatívjára", azaz az Isten nélküli világ, épp azért, mert hiány, mintegy kerülő úton jobban rávilágíthat Istenre magára - és ezzel a saját életünkre is -, mintha folyamatosan Isten jelenlétéről igyekeznénk meggyőződésünket kifejezni. A hiány megtapasztalása sokszor ugyanoda vagy még mélyebbre vezethet a megértésben, mint az egyértelmű jelenlét. Addig is nincs más választásunk, mint hántani tovább Ibsen hagymáját.