a TITKOK EMÉSZTŐ FÖLDJE:
ROSMERSHOLM
Henrik Ibsen (1828-1906) norvég drámaíró, színházi rendező, a modern drámatörténet egyik meghatározó egyénisége. Rosmersholm című művét 1886-ban írta, 1887-ben mutatta be a bergeni színház. Sok kritikusa a szerző egyik legjobb darabjának tartja, az 1884-es A vadkacsához hasonlítja. Ennek ellenére kevésbé játszott és ismert darab. Cselekménye a Rosmersholm nevű birtokon játszódik, ahová Rebecca West, egy helyi orvos (fogadott) lánya a barátnője, Beate kedvéért költözött. Beate egy éve öngyilkos lett. Időközben az özvegy férj és Rebecca egymásba szerettek, amit Rosmer váltig tagadna, végül éppen felesége halála miatti gyötrő önvádja feloldásaként kéri meg a kezét. Rebecca, aki Beate depresszióján nemhogy enyhített volna, de igyekezett még mélyebbre taszítani, épp emiatt nem fogadja el a házassági ajánlatot. Emellett a személyes, szerelmi szál mellett nagyon sok elv, elmélet fogalmazódik meg a darabban szabadságról, felszabadulásról, az emberek megszabadításáról. Érdekes, hogy Rosmer, aki lelkész volt, épp a nagyobb szabadság érdekében vagy nevében otthagyja hitét, egyházát, szolgálatát, valamiféle társadalmi reform vagy akár forradalom lebeg a szeme előtt. Barátja és sógora, Kroll, az iskolamester ezen felháborodik, szembesíti korábbi nézeteivel és Rebecca iránti érzelmeivel, ugyanakkor a nőt azzal vádolja, hogy manipulálja a sógorát, politikai nézetei, szabadelvű gondolkodása érvényesítése érdekében felhasználja őt. A meglehetősen összetett cselekményű darab végén az együtt élni már semmiképp nem tudó, többszörösen bűntudattól gyötört pár a malom mellett a vízbe ugrik, hogy a halálban együtt legyenek: ugyanott követik el az öngyilkosságot, ahol Rosmer felesége, így a házvezetőnő, Helsethné, nem véletlenül sikoltja a darab végén: a halott asszony utánuk jött és elvitte őket.
A darab pszichológiai és szimbolisztikus jellegű: folyton felbukkannnak a fehér lovak (eredetileg ezt a címet akarta adni művének a szerző), valamiféle kísértetek, amelyek a halál állandó jelenlétét szimbolizálják, és a szereplők feloldhatatlan bűntudatát. Rosmersholmon amúgy is furcsa légkör uralkodik: a gyerekek sosem sírnak, a felnőttek sosem nevetnek, az emberekben különös változások zajlanak.
A darabot 2013-ban Újvidéken Anca Bradu rendezésében mutatták be (lásd 1. kép), 2017-ben pedig az ukrán „fenegyerek", Andrij Zsoldak rendezésében Kolozsváron (ez utóbbi előadást beárnyékolta a főpróba szünetében történt incidens a rendező és egy színésznő között, ami kirívó, a színészek teljesítménye ennek ellenére vagy talán éppen ezért megérdemelt volna egy bőségesebb méltatást). Anca Bradu elemzése figyelemreméltó: „Ibsennek ezt a remekművét talán nem is a benne feldolgozott ötletért - amely magában is kitűnő -, hanem inkább a darab szerkezete miatt választottam, mert fantasztikus dramaturgiai megoldásokkal van tele. A rendező számára ez hihetetlen szellemi fényűzés és csapda is egyben. Ennek a műnek varázslatos atmoszférája van, amely átizzik a történet teljes mélységén: a tó tükrözi a víz erejét és dimenzióit, a malomárok titka, az öngyilkosság rejtélye, a különféle elméletek ütközése mind-mind hozzájárulnak a darab sejtelmességéhez. A különös hallgatások... a nagyon veszélyes és nagyon súlyos hallgatások, amelyek vulkánokat rejtenek, az arisztokrata család, a közöttük levő kapcsolat, többek között a mese az emberről, aki azt mondja: »Az Isten halott, ez a kezdete az új, szabad embernek«. Sok a filozofikus tartalmú gondolat a műben, érezhető rajta Nietzsche és Schopenhauer hatása. Mindezt kitűnően felvonultatta és megszerkesztette a szerző. Ahogy múlik az idő, szinte filmszerűen felgöngyölődik előttünk ennek a birtoknak és családnak a titokzatos gombolyagja. Lassacskán a felszínre bukkannak az előítéletek, a kétségek, az, hogy mi a szerelem, az, hogy milyen az emberek közötti tiszta kapcsolat, és az emberek közötti hamis kapcsolat. Ez a régen megírt remekmű csordultig van korszerű ötletekkel, és hiszem, hogy sokkoló és túlságosan modern volt a maga idejében. Mindehhez, amit elmondtam, nagyon jó színészekre volt szükségem. Sokáig kerestem azokat, akik helyt tudnának állni, ha találkoznának az érzelmek, helyzetek, feladatok, ötletek eme gazdag tárházával. És amikor szóba
került, hogy esetleg ismét Újvidéken dolgozhatnék, azonnal javasoltam, hogy ezt a költői vagy ha úgy tetszik, filozofikus, mi több, szellemi tartalmakban gazdag szöveget kísérletként állítsuk színpadra mint modern klasszikust, különleges színházi megfogalmazásban." A kritika azt mondta el erről az előadásról, hogy az Újvidéki Színház értelmezésében a művet nagyon erős szenvedélyek, rejtett indulatok jellemzik. Politikai, vallási, morális problémák között vergődnek a szereplők, Rosmersholm felett nagy titkok lebegnek, iszonyú erővel van itt jelen a múlt. Az előadás során a néző alámerülhet a bűn, a bűntudat mibenlétének misztikumába, újraértelmezheti az ártatlanság fogalmát. Az újvidéki előadás létrehozói: Balázs Áron, Elor Emina, Kőrösi István, László Sándor, Magyar Attila, Krizsán Szilvia, Szilágyi Ágota színészek. Dramaturg: Gyarmati Kata, projekció, valamint díszlet- és jelmeztervező: Mihai Păcurar, fény: Majoros Róbert és Biacsi Endre, hang: Bíró Tibor, smink: Pászti Ágnes, ügyelő, súgó: Lovas Csilla, fotó: Mikus Csaba.
A kolozsvári előadás feszültséggel teli, a színpadon a „játék" már akkor folyik, amikor a nézők a terembe lépnek, vidám jelenetnek tűnik, amire belépünk, de még ebben is érezhető valami elfojtottság, aztán a szinte teljesen fekete-fehérnek tűnő színpadkép, kosztümök még erőteljesebben sugallják a titkot és a ki nem mondottak mögött rejlő kínos feszültséget. Ez adott pillanatban robban is, éppolyan váratlanul és dermesztően, ahogy sok családban szokott ez, ünnepi asztal mellett. A robbanás sem segít, nem hoz felszínre mindent és főleg nem képes megtisztítani, a múlt bűneit a szereplők válláról, lelkéből elvenni. A kolozsvári közönség három és fél órás előadást láthat. A rendező a sajtóbemutatón az előadást festményhez hasonlította (látványterv: Andrij Zsoldak és Daniel Zsoldak, jelmez: Daniel Zsoldak, rendezőasszisztens: Vajna Noémi és Kovács Kinga, ügyelő: Tatár Ágota), és sajátos stílusa szerint sok csenddel, sok, szinte kimerevített képpel dolgozott, amit a színészek, Bodolai Balázs, Imre Éva (2. kép), Sigmond Rita, Bács Miklós/Viola Gábor, Kicsid Gizella (hatan maradtak, miután a munka 17 színésszel kezdődött) kiválóan jelenítenek meg, mint ahogy a hirtelen robbanó feszültséget, a rettegést és bűntudatot, az elfojtott érzelmeket, a gondolatok végeláthatatlan hálójában való vergődést. „Freud szerint Ibsen darabja elsőrangú szöveg annak szemléltetésére, hogy miként működik az ember" - mondta a rendező. A lassan kibontakozó cselekmény, a sok csend, a szinte állóképbe fagyó jelenetek, bár a mai, pörgő ritmus éles ellentétei, a mindezek mögött szinte tapintható erős feszültség miatt nem teszik unalmassá az előadást. A darab a szövevényes politikai és filozófiai gondolatok ellenére nagyon mai, és a néző azt is megérzi, a sok „szövegelés" a lényeg elleplezésére, eltakarására szolgál, a valóság kimondatlan marad, szavakkal kimondatlan. A kolozsvári előadás érdeme az, hogy a színészek gesztusai, mozgása, mimikája, a színpadon megteremtett hangulat hozza mindazt, ami kimondhatatlan, és hoz egy olyan életérzést, ami a ma emberének is nagyon ismerős.
Bodó Márta
