Máshol

Husztig Róbert
a HAGYOMÁNYOKAT ÉLNI,
NEM CSAK ÁPOLNI ÉS ŐRIZNI
Dél-amerikai utakon

 

A szerző királydaróci (váradi egyházmegye) plébános.

Utazásunk célja az volt, hogy jobban betekintsünk Brazília és Venezuela lakosainak, őslakosainak kultúrájába és vallásába. Mélyen nyitott népet ismertünk meg mind a venezuelai, mind a brazil emberek által. Összehasonlítva kontinensünket Dél-Amerikával, merem állítani, hogy nekünk sokkal ősibb és mélyebb keresztény vallási kultúránk van, mint nekik. Ők azonban nem csak ápolják a kultúrájukat, mintha az „fekvő beteg" volna, nem csak „őrizgetik", mint valami rabot, hanem elevenen tartják a hagyományaikat: ápolják, őrzik és mindenekelőtt élik. Ezért is van az, hogy templomaik szinte telve vannak hétköznap is. A fiatalok tisztelik az időseket, és fordítva, az idős emeberek nem féltik helyüket a templomban, teret engednek a fiatalabb nemzedék számára is.

Brazíliát hivatalosan 1500. április 22-én fedezték fel, tartják a történelemkönyvek. Megjegyzem, valójában Brazíliát ekkor igázták le. Ott már létezett kultúra. Dél-Amerikában már akkor léteztek vízvezetékek, amikor Európában a rómaiak még sehol sem voltak. A bennszülöttek ősi kultúrával rendelkeznek. Természetesen keresztény kultúráról csak a gyarmatosítás után, főleg a jezsuita és ferences térítés után beszélhetünk. Az ország először gyarmat volt. 1801-ben a portugál király, I. Pedró hazatért, de két kontinensen nem létezhetett egy királyság és két székhely. Az apa megoldotta a problémát, Brazíliát császársággá emelte, és II. Pedró maradt Rióban császárnak. 1891-től köztársaság lett - katonai diktatúra alatt. 1964-ben a politikai főváros Rio de Janeiróból Brazíliavárosba került, hogy központi helyen legyen a vezetőség. 1982-ig a katonaság vezette Brazíliát, ezután lett demokratikus köztársaság - véleményem szerint a Teologia della Liberazione (felszabadításteológia) mozgalomnak köszönhetően. A vallási mozgalomhoz sok politika társult, ezért aztán az eredeti mozgalom, elképzelés és az, amivé fejlődtek egyes ágai, sok pro és kontra jelzőt kapott. Az azonban tény, hogy Brazília szabadsága, a rabszolgaság állami szintű megszüntetése ennek a gondolatnak és mozgalomnak köszönhető.

Rio de Janeiro

Budapesten felszálltunk a Lufthansagépre, a világ leghosszabb utasszállító repülőgépére, a Boeing 747-8-ra. Két óra volt a repülés Pesttől Frankfurtig, majdpedig Frankfurttól Rióig 13 óra. Rióban egy családnál szálltunk meg, Rafaela Peixotónál és Andre Medradónál. Érdekes, hogy minden egyes tömbház vastag acélkerítéssel van körbevéve, a földszinten fegyveresek őrzik a lakosokat, őrködnek a biztonság fölött. Ezek a lakosok a „középréteg". Senki ne mondja, hogy szegény vagy középfizetésű emberek ezek: akik megengedhetik maguknak, hogy három váltásban kettesével felállított őrséget fizessenek, hat őrt, a havi fizetésből, az nem lehet szegény ember. Épp az az egyik nagy baj Brazíliában, a nagyon gazdag egykori császárságban hiányzik a középosztály: léteznek gazdagok, szegények és nagyon gazdagok.

Egy napot egy copacabanai favelában (slum, magyarul nyomornegyed) töltöttünk, ahol betegeket látogattunk, akik rettentő szegények, gyógyszerre sincs pénzük, s kilátásuk sem jobb jövőre - mégis mélyen hívők. Nagyon boldogok voltak, hogy saját nyelvünkön - magyarul -adtunk áldást nekik. Számunkra pedig lélekerősítő volt a szegény ember „gazdag" mosolya.

A favelában sétálás közben olyan fiatal gyereket is láttunk, aki fényes nappal a fegyverét takarította, egy másik nagy köteg pénzt számolt vagy drogot cserélt. Szerzetesi kísérettel viszont nem volt veszélyes ott járkálni. Fekete papi ingemet le kellett vetnem, fekete ingben csak rendőrök járhatnak a favelában ellenőrzésre. A kölcsön kapott fehér inggel már szabadon járkálhattam.

Miséztünk is a favelában. A temp-lomocska tele volt boldog hívekkel: bár szegények, mégis gazdagok, lelki értékekben dúskálnak. Megebédeltünk az igazán vidám Donum Dei nővéreknél. Jó volt látni mosolygó, életkedvtől sugárzó, örömteli szerzetesarcukat.

Egy másik nap hárman felmentünk a Corcovado-hegyre a Cristo Redentor nevű híres riói kegyszoborhoz, összesen mintegy 15 kilométert gyalogoltunk. Megtudtuk, hogy a Krisztus-szobrot -amelyet a felszabadulás 100. évfordulója alkalmából kapott Brazília a franciáktól (Rióban helyezték el, mert 1964-ig az volt a főváros) - francia munkások építették román vendégmunkásokkal együtt. Ha nem is dolgozott a szobor egész testén, de fejrészét a híres Gheorghe Leonida szobrász készítette el, akiről iskolákat is neveztek el Romániában.

Kimentünk a Copa Cabana, Leblon és Ipanema strandjaira is - ez a világ második leghosszabb strandövezete. Gyönyörű Rió központja is, a Downtown Centro a sok szép templommal.

Amazonas

Második állomásunk Amazonas állam volt, itt három napot töltöttünk az esőerdőben, két napot Manausban, Amazonas fővárosában, a jezsuitáknál. Az esőerdőben megismerkedtünk Careiro őslakói-val, vallásukkal, iskolai rendszerükkel, tevékenységükkel, valamint az esőerdő növény- és állatvilágával.

Sok a gyermek és kevés az iskola: ezért a kisebb gyermekek reggel járnak iskolába, a nagyobbak délután, ugyanazon épületbe. A gyermekeket nem city-buszok, hanem „city-hajók" veszik fel otthonuk előtt és viszik iskolába. A dzsungelben a vízben rengeteg rózsaszín és szürke delfin él. Sok majmot, pókot, papagájt (tukánt), kajmánt és bogarakat láttunk, és jártunk az őserdő elázott részében is: februártól novemberig 10-12 métert emelkedik az Amazonas vízszintje, ami azt jelenti, hogy hat hónapjuk van a lakosoknak arra, hogy gabonát ültessenek és arassanak. A házakat vagy tutaj-szerűen vízre építik, vagy novemberben elhagyják őket és feljebb költöznek, mert a víz ellepi a lentieket.

Nagyon sok a moszkító a sűrű esőerdőben, ezért rendszeresen be kell venni a malária elleni tablettákat, illetve egy bizonyos fának a kérgéből főzött teát fogyasztani. A canabis hangya leve is jó malária ellen.

Az őslakosok java része gumifából csorgó folyékony gumiból készít tárgyakat, illetve mandzsokából (krumpliféleség) és tojásból készít farofát. A farofa a kukoricadarához hasonlít, sok ételhez használják körítésként.

A manauszi jezsuitáknál is jártunk: ők nemcsak tanítanak, hanem a bennszülött misszióért is felelnek, s igen tevékenyek a Conselho Indigenista Missionaria nevű egyházi hivatalnál. Jó volt látni, hogy tudnak komolyak és vidámak is lenni, a hagyományokat ápolják és őrzik, és mindenekelőtt élik.

Roraima Tepui és Santa Elena, Venezuela

Harmadik állomásunk Venezuela volt: Roraima Tepui. Venezuelában nagyon olcsó a motorina, hiszen OPEP-ország, a világ legnagyobb olajkitermelő országa Irakkal, az Arab Emirátussal, az Egyesült Államokkal és néhány más országgal együtt. Egy liter motorina átszámítva körülbelül hat román baniba kerül, míg egy pohárnyi palackozott víz öt lejbe! Nincs elég gyógyszer, antibiotikum egyáltalán nem kapható. A kórházak tele vannak bennszülött édesanyákkal, akik ott várnak már korán reggel gyermekeikkel, mert a bennszülött falvakban nincs kórház, s még annyi gyógyszer sincs, mint a központokban. Egy-egy bennszülött családnak 10-15 gyermeke van, ezek közül sokan meghalnak maláriában, éhen vagy antibiotikum hiányában. Venezuelában sehol sem lehet kapni antibiotikumot, sokan Brazíliából csempészik át vagy jó esetben külföldi segélyből kapnak - ha van ismeretség.

Mi is elmentünk egy kórházba Santa Elenában, ugyanis felszedtem két indémikus kullancsféleséget, amelyek kis mennyiségű, de kábító mérget fecskendeztek a szervezetembe - ott felvilágosítottak, hogy szerencsére emberre kis mennyiségben nem ártalmas.

Célul tűztük ki a Roraima-hegy megmászását A több mint kétmilliárd éves hegy a pemon indiánok ősi szent hegye, ide jártak fel őseik meghalni. Ez a hegy ihlette Conan Doyle írót az Elveszett világ megírására. Hét napot tartott a hegymászó túra, mely idő alatt kb. 120 kilométert tettünk meg gyalog. Ez napi kb. 15 kilométer járást vagy hegymászást, időben 8-9 órát jelentett, 15 kilós hátizsákkal, hosszúnadrágban, hegymászó cipőben, 40-50 fokos melegben. Sikeresen meg-másztuk, és amint a mellékelt ábra mutatja, nem meghalni mentünk oda, hanem a szép és „elveszett világ" megtapasztalására. A csúcson van a hármas, venezuelai, brazil és guyanai határ, így egyszerre három országban lehettünk.

A pémon indiánok három ágra oszlanak, ebből kettővel találkoztunk: a taurepán és arekuná indiánokkal, ők végzik az idegenvezetést a hegyen. Különösen jó volt megtapasztalni a hegymászásban a csapatszellemet Pintér Gáborral, Thears Muniz Limával, Cassio Rosával,

Fernandinhóval. Csapatunkhoz tartozott még egy külön kiscsoport, a sátorvivők és szakácsok csapata. Ők mindig elöl mentek, s készen kellett lenniük, mire mi felértünk. Érdekes volt egy hétig sátorban aludni, megfigyelni, hogy egy ilyen helyen az emberek mennyire egymásra szorulnak. Azóta a mi ificsoportunk neve kristályokból kirakva ott ékesíti más feliratok mellett a Roraima-hegyet.

Boa Vista

Negyedik állomásunk újra Brazília volt, a szavanna egyik városában, Boa Vistában jártunk. Itt a Fraternidade nevű ökumenikus közösségnél laktunk, s három napot töltöttünk venezuelai guarau benszülöttekkel. Nagyon sok venezuelai ember menekül át Brazíliába, mert amott nagy a munkanélküliség, az éhség és a korrupció. Sok gyermek volt a táborban, akik a nélkülözések ellenére vidámak tudtak lenni. De a táborban sem könnyű, arra várnak, hogy letelepedési és munkavállalási engedélyt kapjanak.

A guarau indiánok többsége nem nagyon szeret kötött munkahelyen dolgozni, többnyire terminálokban koldulnak vagy kézügyességükből adódóan függőágyakat barkácsolnak, és ezek eladásából élnek.

Boa Vista püspökségén három napot töltöthettünk el, s betekinthettünk az egyházmegye életébe, tevékenységébe. Az utolsó nap Rióban a repülőnk felszállása előtt még röviden belekóstolhattunk a riói karneválba is (https://www.youtube.com/watch?v=SK_o5sHBLpg&feature=share).

Köszönet minden támogatónak, azoknak, akik imával kísértek minket, hogy utunk sikerüljön és épségben hazaérjünk.