Cselényi István Gábor
a NEMI ERKÖLCS ALAPJAI

 

 

A magyar társadalom erkölcsi válsága sok tekintetben a családeszmény válságára vezethető vissza. Mindent meg kell tehát tennünk a család központi szerepének helyreállítására. Erre az új alkotmány is feljogosít bennünket, amely „családban" - azaz férfi és nő szeretetközösségében! - gondolkodik. De mint keresztényeknek, ugyanilyen alapkötelesség számunkra a család védelme és megerősítése, amihez elsősorban a nemi erkölcs rangjának helyreállításával juthatunk el. Erre szeretnék kísérletet tenni a következőkben.

Szempontok a szexuális neveléshez

Egy híres nevelő írja: „Ha lehetséges lenne, hogy lányainkat és fiainkat azzal óvjuk meg sok bajtól, hogy hallgatásba burkolózunk és szemet hunyunk, sok szülő boldog lenne. De boldogtalanok, mert akkor hallgatnak, és ott csukják be szemüket, ahol leginkább szólniuk kellene".¹ Különösen érvényes ez a tanácstalanság a szexuális nevelés kérdésében. A szülők kerülik a „kényes kérdéseket", halogatják, hogy nemi kérdésekről szóljanak otthon, aminek csak az a vége, hogy gyermekük az „utcáról" szerzi be - sokszor útszéli kifejezésekbe csomagolva - információit a két nem találkozásáról, és ilyenképpen helytelen irányba fejlődik, kicsúszik a szülők keze közül. Különösen vallásos szülők számára jelent ez problémát: mit mondjanak, hogyan adjanak felvilágosítást anélkül, hogy ártanának a gyermeki léleknek? Mikor mennyit mondjanak, és hogyan mondják azt? Hitünk milyen szempontokat nyújt a családon belüli szexuális neveléshez?

A lelkipásztorok ugyanilyen tanácstalanok. A szülőkben felgyülemlő kérdések bennük még élesebben vetődnek fel: milyen elvi alapból kiindulva szóljanak a szexualitásról, hogyan segíthetik a fiatalokat anélkül, hogy mereven elítélnék őket, mit adjanak útravalóul a jegyeseknek, milyen tanácsot adjanak a problémáikkal hozzájuk forduló szülőknek? A két kérdéskör - a szülő és a pedagógus nevelői munkája - ezen a ponton találkozik. Ezért elsősorban a pedagógus szemszögéből szeretnénk áttekinteni: akár az iskolában, akár a hitoktatásban hogyan segíthetjük a keresztény családokat a szexuális nevelés kérdésében.

Ami nem lehet kiindulópont

A pedagógusokban, szülőkben élő tanácstalanság legfőbb oka az elvi alapok tisztázatlansága. Az már világos mindenki számára, hogy a manicheus ízű testellenesség - mely sokszor kísértett évszázadok folyamán keresztény kultúrkörben is - nem lehet helyes kiindulópont a szexuális nevelésben. Egyre inkább átmegy a hívő köztudatba a tárgyilagos Szentírás-kutatásnak az a felfedezése is, hogy a „test" és „lélek" biblikus fogalma nem azonos az antik-görög test-lélek kettősséggel (amely pedig a hagyományos szexuális nevelés alapjait nagyrészt megszabta). Mint Dionigi Tettamanzi írja a Humanae vitae-ről szóló kommentárjában, a szentpáli „testi" és „lelki ember" nem más, mint a megváltatlan, illetve megváltott ember, tehát a metafizikai dualizmusból nem vezethető le közvetlenül, hogy e téren mi a helyes és mi nem.²

De vegyünk egy másik lehetőséget. Ha az erkölcsiség mércéjének az „emberi természetet" tekintjük, s ebből vezetünk le nevelési elveket (mivel „agere sequitur esse"), akkor azt is tudnunk kell, hogy a természet az Újszövetség szemléletében éppen a kegyelem ellentéte (vö. Ef 2,3), így a hívő emberképnek csak nagy „kozmetikázás" árán lehet kiindulópontja az, ami „természetes", másrészt kérdés, hogy vajon a „természetjogi alapon" álló etikában nem kísért-e túlzottan a sztoikus természetfogalom, a maga statikus, jogi szemléletével, vagy éppen a tisztán ószövetségi szintű tisztasági eszmény?³ Vajon amikor a hagyományos katolikus házasságkép az élet továbbadását tekintette a házasság - s így a nemiség - elsődleges céljának, a házasok egymás iránti szeretetét pedig csak másodlagosnak, nem rendelte-e alá a speciálisan emberit a többi élőlénnyel közös „ösztönnek"?

A nemi ösztön emlegetése, „ösztö-nösségre" épített nemi felfogás annál inkább kérdéses, mert a modern lélektani kutatások szerint az emberi nemiség alapvetően különbözik az állatokétól: nem mereven kötött, programvezérelt, nyers ösztön (Instinkt), csupán lazább, kötetlen késztetés (Trieb), amelyben a lelki folyamatok legalább olyan szerepet játszanak, mint a testiek.⁴ Nem igazolható tehát az az eljárás, hogy mint állatias, alantas elemet, eleve rossz szemmel nézzük a szexualitást. Egyáltalán, nem tűnik helyesnek, ha félünk tőle, ha viszolyogva szólunk róla, ha titokzatos dolgot, tabut csinálunk belőle, egyszóval ha ellennevelésben merül ki minden tevékenységünk.

Úgy tűnik tehát, hogy a szexuális etika hagyományos kiindulópontjai legalábbis nem elégségesek. Nagy hiba lenne azonban, ha a dualista, természetjogi vagy az ösztönösség levedlésére épülő felfogást felcserélnénk más, ma divatos elméletekkel, amelyek, mint Andrew Greely írja, az egyénközpontú örömhajhászás malmára hajtják a vizet.⁵ Pedig a - főleg az első világháború után bekövetkezett - ún. szexhullám veszélye éppen ez: individualista felfogás uralkodik el világszerte a szexualitást illetően: sok ember kezdi magánügynek tekinteni azt, hogy miként gazdálkodik nemiségével. Sokszor még katolikus pszichológusok is a „szexualitás ideológiájának" csapdájába esnek. Ernst Ell például a nemiség önértékét magasztalja: fiatalít, feszültséget old, büszkévé tesz, életörömet nyújt, a szegények kenyere - mondja - és így tovább.⁶

Joggal írja azonban Greely: a szexualitásnak efféle „erkölcsi megítéléstől független" megközelítése „csak egy csimpánznak segítene, de nem egy embernek", mert az ember nem szakítható ki a társas kapcsolatokból. Szellemesen felel Ell tetszetősnek tűnő elméletére Gründel: az „egydimenziós szexre" a felsoroltak ellenkezője is igaz lehet: öregít, gyűlölködővé, önzővé, kisebbrendűvé tesz, éppen a szeretet szempontjától való elszakadás miatt.⁷ A merőben „humanisztikus" vagy lélektani jelszavak mögé búvó szexuálmorál, mint Bertrand Russelé („Szexuális területen ugyanúgy nem szabad korlátokat felállítani, mint a táplálkozás területén") képtelenségekhez vezet: a pohárvíz-elmélethez és az orgazmus-ideológiához, ez a szeretet nélküli, társas vonatkozásától megfosztott „szex" azonban már embertelen.

Új elvi alap: a személyes szeretet

De hát akkor mit tekinthetünk a szexuális nevelés alapjának? A vázolt lehetőségek - bár ellenkező irányba mutatnak - egyvalamiben megegyeznek: elsikkasztják a személyesség szempontját, hiszen az nincs meg sem a csak tárgyi célnak alávetett házaséletben csakúgy, mint a tisztán sportnak kikiáltott szexben. A szexualitás „új" elvi alapja tehát a személyes jelleg lehet, mégpedig - a kinyilatkoztatás alapján - férfi és nő létegységében megvalósuló szeretetközösség. S hogy ez „új" alap, ezt azért tettük idézőjelbe, mert férfi és nő társ-voltának eszméje egyáltalán nem új - már a Szentírás legelső lapjáról is felénk sugárzik (vö. Ter 1,27-28). A személy eleve viszonyfogalom, én-te kapcsolat, túlmutat az egyed, az individualitás és az önző örömszerzés körén.

Ez a személyesség kettős jelentésében is igaz. Önmagunkhoz mérten is személlyé („persona") kell válnunk. Érdekes Tettamanzi elemzése: Aquinói Szent Tamás nem olyan értelemben választja külön a házasság elsődleges és másodlagos célját (Summa Th. I-II. 92,1), mint a későbbi morális, hanem éppen megfordítva: a „modo secundario" (a magasabb létrend) nála az „ordo intentionalis"-t, az értelmes, szándékkal átszőtt, magasabbrendű létrendet, a kife-jezetten-emberit jelenti. Csak ez a „személyhez méltóan emberi" lehet az „eszes természetnek megfelelő" kifej ezésnek is igazi tartalma. A szexualitásnak ezt az átemberiesítését pedig - amiben a róla való lemondás vagy alkotó erővé való átformálása is benne lehet! - éppen az teszi lehetővé, hogy - mint láttuk -nem nyers „ösztön" csupán, hanem tudati tényezőknek alávetett, képlékeny, alakítható belső irányulás. Biztos tehát, hogy fontos feladat személyessé tétele, a személyiség belső összhangjába való beépítése.⁸

Személy-voltunk azonban a „másikkal", a többi emberrel való viszonyunkat is felöleli, létezésünk csak más személyek erőterében kap igazi emberi töltést. Különösen igaz ez férfi- vagy nő-voltunkra s így nemiségünkre. A szociálpszichológiai kutatások tökéletesen igazolják, hogy a nemi azonosulás (identitás) kialakulásában döntő szerepe van a környezetnek, olyannyira, hogy „Robinsonként" felnövő emberben egyszerűen ki sem alakul a szexualitás; a nemiség a „szocializációs" folyamatban lesz személyiségünk részévé.⁹

A szexualitás azonban nemcsak a „nemi szerep" (gender role) átvételében - formailag - kötődik a társadalomhoz, hanem tartalmában is. Ell szerint a szexuális fejlődés az „én"-től a „te"-ig tart (ami nem azt jelenti, hogy az énközpontú erotikán feltétlenül mindenkinek át kell mennie): a fiatalok fokozatosan jutnak el a másikat mindenestől vállaló „társ", a házastárs hivatásáig. A tisztán biológiailag értett szexualitás problémájára ez az egyetlen hiteles válasz: A szeretettel áthatott szerelem, a személyt személlyel összefűző társas viszony, amely - felfogásunk szerint - teljes tartalmában csak életre szóló szövetség, a házasság keretében jöhet létre.

Ez a világos háttér teszi lehetővé, hogy „helyére tegyük" a szexualitás „kinövéseit". Az önkielégítés vagy az egyneművel folytatott nemi kapcsolat nem egyszerűen azért helytelen, mert „ösztönkielégítés" vagy merő „testiség", hanem mert hiányzik belőle a másik nemre irányuló, igazi személyes kapcsolat. De az egész embert átfogó személyesség nincs meg a futó kalandban és a házasságtörő kapcsolatban sem. Mint Susanne Heine írja,¹⁰ ezekben a „te"-ből tárgy lesz. Igaz azonban másik megjegyzése is: mindezek súlyolásában figyelembe kell vennünk az idő- és helyzetkoordinátát is (történel-miségünket): bár egyébként elítélendő, nyilván másként esik latba a fiatal alkalmi onániája, mint a felnőtté, netán házasé, vagy a lakáshiány miatt még házasodni nem tudó jegyesek nemi kapcsolata, mint ismét a házas „félrelépése". Valami azonban közös bennük: a személytelenség. A személytelen kapcsolat pedig (vö. 1Kor 6,12) nem tükrözi vissza többé Istenhez fűző szövetségünket. Igaza van azonban Dietmar Huhnnak is: bűn lehet a szexualitás a házasságban is, ha ez álházasság, ha nem hű tükre Isten és ember szövetségének, ha tisztán jogi kapcsolat, s nem igazi, személyes szeretet kifejezője.¹¹

Így érkezünk el a szerelem vagy - ha úgy tetszik - a szexualitás teológiai alapjaihoz. A nemiség nem önmagában (természete szerint) jó vagy rossz, csak ha öncéllá tesszük, ha istenítjük (vö Róm 1,23). A kiteljesedő életszövetségben viszont annak az Istennek, aki maga a szeretet (1Ján 4,16), mégpedig a maga „többszemélyűségében" (vö. Szentháromság), a férfi-nő kapcsolat mintegy közvetítője, szentségi jele lesz, írja ugyancsak Heine. Hasonló következtetésig jut el Gründel is: a teremtés adta kétneműség (Ter 1,27) társas kapcsolataink alapja és mintája, így Istennel való társi kapcsolatunké is. Greely egyenesen úgy fogalmaz: Isten nem egyszerűen „nem nélküli", hanem mindkét nem sajátságát magában foglalja (és fölül is múlja),¹² a férfi és nő tehát nemcsak az élet továbbadásával és nem is csak statikus értelemben lesz „együtt Isten képmása", hanem a házas szerelemben, ahol újra és újra létrejön, mint írja, az „isteni" egység, a coincidentia oppositorum, az ellentétek összecsengése.¹³

 

Jegyzetek

1 Hoffmann, W: Ich, du, wir. Aarau 2002. 122.

2 Tettamanzi, D., Commento all'Enciclica sulla regolazione delle nascite. Milano 1998. 255.

3 Gründel, J., Aktuelle Themen der Moraltheologie. München 2001. 18.

4 Buda B., A szexualitás modern elmélete. Budapest 1994. 66.

5 Greely, A., Erotische Kultur. Wien 1978, 9.

6 Ell, E., Psychologische Grundlagen einer dynamischen Sexualmoral. Humanisierte Sexualität. Wien 2001. 14-15.

7 Gründel, i. m. 70

8 Tettamanzi, i. m. 256

9 Buda, i. m. 103

10 Heine, S., Lernziel: Aneignung. Diakonia, 38 (Wien 2007), 9, 21.

11 Huhn, D., Ehe und Familie heute. Humanisierte Sexualität. Wien 2001. 66.

12 Talán a „szofiánus" Szentháromság-modellben válik ez igazán érthetővé, ld. Cselényi I. G., Isten anyai arca. Budapest 2016. 156.

13 Greely, i. m. 29.