Bernard Sesboüe
öTSZÁZ ÉVVEL LUTHER UTÁN
1517–2017

 

Október 31-én kezdődnek a protestáns reformáció 500. évfordulójának az ünnepségei. Ebből az alkalomból mélyebben újra lehet gondolni ezt a számunkra mindenképpen fájdalmas történetet, illetve meg lehet vizsgálni annak okait, és persze meg lehet próbálni felülemelkedni azokon a tényleges megosztottságokon, amelyek még mindig, a mai napig fennállnak.

Mint köztudott, 2016. október 31-én Ferenc pápa Svédországban járt, ahol részt vett az említett évfordulós ünnepségek megnyitóján - éppen azon a napon, amikor állítólag 500 évvel ezelőtt Luther Márton kifüggesztette a bűnbocsátó cédulákkal kapcsolatos híres 95 tételét a wittenbergi vártemplom ajtajára. (Azért állítólag, mert sokan legendának tartják ezt a közismert epizódot.) Az azóta lezajlott találkozóknak a szellemisége (hála Istennek) többnyire az volt, hogy katolikusok és protestánsok éljenek békességben együtt, kölcsönös megbocsátást és kiengesztelődést tanúsítva egymás iránt, s közösen tegyenek tanúságot a keresztény hit mellett.

A katolikus egyház helyzete a 16. században

Tulajdonképpen miről is volt szó 500 évvel ezelőtt? És miről van szó ma? Mi történt 1517-ben? És az mennyire vonatkozik ránk még ma is? - Letagadhatatlan tény, hogy a 16. században a katolikus egyház siralmas állapotban volt. Olyannyira, hogy már nagyon régóta arról beszéltek az emberek, mekkora szükség volna a gyökeres megújulásra, ami viszont folyamatosan elodázódott. Ugyanabban az évben, néhány hónappal korábban, márciusban az V. lateráni zsinat éppen csak befejeződött, anélkül azonban, hogy bármilyen komoly dolog történt volna a megújulás vonatkozásában. Római szempontból a zsinat megtörtént, így nem lehetett azt azonnal újrakezdeni. Pedig számos és szembeszökő visszaélés volt az egyházban, amit jól szemléltet egy Nápolyban lábra kapott mondás: „Ha pokolba akarsz jutni, legyél pap", ami egymagában is a római egyház züllöttségére vall. És még sok egyéb...

A keresztény nép számára természetesen a legérzékenyebb „ügy" a bűnbocsátó céduláknak a nagy reklámkampánya volt. X. Leó pápa, aki Medici Lőrinc fia volt, az Il Magnificónak a gyermeke, kápráztató formában akarta újjáépíteni a Szent Péter-bazilikát, amelynek ma is csodájára jár a turistavilág, s aminek a megvalósításához persze sok-sok pénzre volt szükség. Ezért aztán Európában és főként Németországban nagy reklámkampányt indított, amely olcsón adományozta a bűnbocsánatot alamizsnaként cserébe. Azt remélték, hogy az emberek nagyon is bőkezűek lesznek. A prédikációkban ezért nem a hit nagy igazságairól szóltak a papok, hanem a bűnbocsánat nagy lelki jótéteményeiről. Ez erősen felháborító volt, azért, mert a legalantasabb érveket sem vetették meg, a keresztény üdvösségből így valamiféle anyagi-pénzügyet csináltak. A bűnbocsátó cédulák nagy domonkos prédikátora, Johann Tetzel ezt prédikálta: „Ahányszor megcsörren a fémpénz a perselyben, annyiszor egy-egy lélek kiszabadul a purgatóriumból".

A bűnbocsátó cédulák háttere, illetve eredete

A bűnbocsátó cédulák az ősrégi nyilvános megkövetés, illetve bűnvallomás gyakorlatából származnak. A régi egyházatyák idején csak akkor kellett a bűnbocsánat szentségének alávetnie magát az embernek, amikor nagyon súlyos bűnöket követett el: hittagadást, gyilkosságot, házasságtörést stb., amelyek nehéz és súlyos elégtételt, kemény bűnbánattartást követeltek meg - ezek sorába tartozott az eucharisztia ünnepléséből való kizárás, tehát a szentáldozás megtiltása. Ez a vezeklés nagyon hosszú időre is kiterjedhetett, több évig tarthatott. A vezeklők viszont nyilvánvalóan azt szerették volna, hogy vezeklésük ideje lerövidüljön. Nos, ezt el lehetett érni jócselekedetekkel meg alamizsnával. Amikor aztán a középkor folyamán a bűnbánattartás személyessé vált, úgy vélték, hogy a bűn (még ha meg is bocsátják) olyan következményekkel jár, amelyek a túlvilágon megtisztítást igényelnek. Így a földi fegyelem elemeit áthelyezték a purgatórium transzcendens világába, a napok és az időtartam megjelölésével együtt. A 16. században az a teológia, amely a bűnbocsátó cédulák gyakorlata mögött húzódott, különösképpen lezüllött, és így a bűnbocsátó cédulák valóságos árucikkekké váltak, meg lehetett vásárolni őket, tehát kereskedtek velük.

Luther lelki élménye

Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes, aki a wittenbergi teológiai egyetem fiatal szentírástanára volt akkor, mindezt botrányosnak találta. Nemcsak Németországot hozta lehetetlen helyzetbe ez az új adótípus, hanem a hívek tudata is torzult attól az illúziótól, hogy a keresztény üdvösség nem hit kérdése, hiszen azt meg lehet szerezni jótéteményekkel, főképpen pénzben kifejezhető alamizsnával.

Ez a felfogás éppen ellenkezője Luther lelki útjának, aki nyugtalan ember lévén, különféle kísértések kínozták, az aszkézis minden formáját megpróbálta, hogy ezek alól megszabaduljon, de nem sikerült neki. Ezért úgy érezte, hogy Isten igazsága elítéli őt, és annak csak a büntető jellegét tartotta szem előtt. Egy napon a Szentírás professzora, amikor Szent Pál rómaiakhoz írt levelét olvasta, olyan felfedezésre jutott, amely radikálisan megváltoztatta egész addigi életét, és amely teljes mértékben megegyezik Szent Ágoston értelmezésével. Az emberiség bűnösségének az egyetemességével szemben Isten igazságossága a Jézus Krisztusban való hit által nyilatkozott meg. „Mi ugyanis azt valljuk, hogy az ember a törvény tetteitől függetlenül a hit által igazul meg" (Róm 3,28). Pál példaként Ábrahám esetét hozza fel: „Ábrahám hitt Istennek és ez megigazulására szolgált" (Róm 4,3).

A megigazulás, amelyet Istentől kaphatunk tehát, egyáltalán nem a mi jótéteményeinknek a gyümölcse, hanem az isteni kegyelemnek és igazságosságnak a feltétel nélküli adománya, amellyel bennünket Isten igazakká tesz. Az isteni kegyelem által való megigazulás a hitünk révén Luther számára a keresztény misztérium központi eleme lett, illetve olyan hitcikkely, amitől az egyház fennmaradása vagy bukása függ (articulus stantis et cadentis ecclesiae). Ezzel ő a hit teljesen új képét vázolja fel, amely különbözik a középkoritól. Immár nem arról van szó, hogy hallgatni kell arra, amit a pap mond, jól kell részt venni mindenben, amit az egyházi közösség tesz. Hanem arról, hogy bensőleg meg legyünk győződve arról, hogy Isten kegyelme meglátogat bennünket nyomorunkban a hitünk miatt, és hogy Isten ettől kezdve mint barátjára tekint ránk. A személyes hittudat ezáltal hivatalosan is előtérbe kerül.

Az „ügy" megszületése és kifejlődése

Mit is tesz ekkor Luther? Levelet ír Brandenburgi Albertnek, Magdeburg akkori érsekének, és leleplezi a bűnbocsátó céduláknak a gyakorlatát, illetve azt a teológiát, ami mögötte van. Felvet tehát egy gyakorlati-kezelési és ugyanakkor egy elvi-teológiai problémát. Leveléhez mellékeli a bűnbocsátó cédulákkal kapcsolatos 95 tételét, hogy ezzel akadémiai vitát indítson el egy olyan kérdésről, amelynek az alapjai nem egyértelműek. Ezek a tételek, amelyek döntő jellegűek, egyáltalán nem végleges megfogalmazások, hanem az a céljuk, hogy reakciót váltsanak ki, és hogy később érett következtetésekhez vezessenek. Sajnos Luther azt nem tudta, hogy az érseknek érvényben levő szerződése van Rómával, s az Örök Város a lehető leggyorsabban készpénzre vár, hogy neki magának is van egy bizonyos százalék jutaléka a begyűjtött összegek után. Nyilvános vitára bocsátani a bűnbocsátó cédulák gyakorlatát ilyen helyzetben azt jelentette volna, hogy elapasztja a jövedelemforrást, és így veszélyezteti saját anyagi helyzetét. Luthert válaszra sem méltatja. Hogy valóban ki voltak-e függesztve ezek a tételek a wittenbergi vártemplom ajtajára, sokan vitatják. Mindenesetre tény, hogy a nyilvánosság tudomására jutottak, és teljesen kikerültek azok szerzőjük uralma alól. Ő a saját egyetemének a keretében szeretett volna vitát: ez a vita azonban végül elárasztotta egész Európát. Az akkori média kisajátította az ügyet, a frissen felfedezett nyomda (1450 körül) segítségével pedig mindenütt ismertté lett. Vagyis: kirobbant a botrány a bűnbocsátó cédulák miatt, az elkeseredett-kétségbeesetté vált közvéleményben a hit eme új képe jelentkezett, amely a „modern idők" eljövetelének az első látványos jele is lett. - Luther gyors sikere azzal is magyarázható, hogy egyetlen személynek a személyes tudata-gondolkodása találkozott a nép gondolatával, elvárásával. Ezzel az ügy egyben politikaivá és egyházivá vált. Spontán úgy értelmezték, mint a pápa hatalma elleni lázadást. A teológus visszatérését a Szentíráshoz és az egyházatyákhoz úgy is értelmezték, mint gyanakvó távolságtartást a korban dívó skolasztikus teológiával szemben. Mindez az egyházi hierarchia részéről is nagy ellenségeskedést váltott ki.

Ebben az előre nem látott helyzetben, amely Luther számára is nyugtalanító volt, 1518 májusában írt a pápának is egy nagyon tiszteletreméltó levelet, amelyben megpróbálta kimagyarázni, illetve igazolni a saját véleményét, és kifejtette, hogy dolgozik azokon a megoldásokon, amelyekkel érthetővé teszi tételeit. Így fejezi be levelét: „Lába elé borulva, szentséges atyám, önnek ajánlom magamat mindenestől és mindennel, amim van". Csakhogy ez már túl késő volt. X. Leó ugyanis közben elrendelte a Luther elleni per beindítását. Luthert eretnekséggel vádolták abban a tág értelemben, ahogy a szót annak idején használták. Felszólították, hogy két hónapon belül jelenjen meg egy római bíróság előtt. Egy ilyen utazás azonban nagyon veszélyes volt számára: vagy meggyilkolták volna, vagy legalábbis börtönben végzi. Ezért Luther németországi hívei-védelmezői, különösen bölcs Frigyes herceg, szász választófejedelem azt kérik, hogy a pert helyezzék át Németországba. A domonkos Thomas de Vio (Cajetan) bíboros Aquinói Szent Tamás nagy szakértője, a pápa németországi legátusa tudomására hozta, hogy áthelyezési kérelmét jóváhagyták, és hogy Róma éppen személyesen reá bízta az ügy rendezését. Luther kihallgatása Augsburgban történt. A vita azonnal rossz irányt vesz, és nem érinti az alapvető kérdéseket. Cajetan Luthertől főleg azt kéri, hogy vonja vissza tételeit. Melyeket? - válaszol neki a vádlott. „Tagadod, hogy a bűnbocsátó cédulák jelentette kincstár Krisztus és a szentek érdemei által jött létre. Márpedig VI. Kelemen pápa úgy határozta meg ezt a tantételt, mint hittételt. És különben te azt tanítod, hogy a hit által igazulunk meg, nem pedig a szentségek által. Ez új dolog és hamis!" Luther ekkor megtagad mindenféle visszavonást.

Mindenre fel van készülve, kivéve a visszavonásra, mindaddig, amíg meg nem mutatják neki, hogy ellentmond a Szentírásnak.

A következő évben, 1519 júniusában és júliusában nagy vitára került sor Lipcsében, mely ezúttal valóban teológiai vita Johannes Eck doktorral, aki az ingolstadti egyetem alkancellár-ja, de ez is csak tovább mérgesíti a helyzetet. A két fél hivatkozásai hivatalosan is különbözőekké váltak. Luther a Szentírásra hivatkozik (szent ez Luther számára), a teológusok pedig a nagy zsinati és pápai döntésekre. Eck teljesen járatlan azon a doktrinális területen, amelyen Luther halad. A kérdéseket csupán az engedetlenség szemszögéből nézi, az eretnekség vádja mindig kéznél van. Luthert azzal vádolja, hogy ellenséges a pápasággal szemben, és az előző századbeli Husz János tételeit ismétli meg. A Szentírás és az egyház közötti dilemma fokozatosan hivatalossá válik. Luther a maga részéről egyre radikálisabban fogalmazza meg a saját mondandóját. A vita a tantételek szintjén elnehezül, súlyosbodik a szentségek kérdésével, amelyek vitatottá válnak. Luther bizonyos értelemben beleesik az Eck által állított csapdába, és a vitából elítélendőb-ben kerül ki, mint ahogy elkezdte. Eck az ellenségévé válik, ez sokban hozzájárul ahhoz, hogy a pápa végül elítélje.

Időközben Eck ír is néhány művecskét Luther teológiája ellen. 1520-ban Luther is kiadja nagy kiáltványait, köztük a híres A német nemzet keresztény nemességéhez címűt. Ebben emlékeztet a pápa zsinati szerepére, és ezzel feleleveníti a 15. századi zsinati gyűlések rossz emlékét. Luther első ügye ezzel négy év alatt lezárul. 1521-ben az Exsurge Domine című pápai bulla elítéli és kiközösíti.

Ahelyett, hogy 60 napon belül visszavonná tételeit, nyilvánosan elégeti ezt a bullát, ezzel pedig lemond mindenféle kibé-külési lehetőségről. Április 17-én megjelenik a wormsi országgyűlés előtt, ott a következő híres kijelentést teszi: „Hacsak nem győznek meg a Szentírás tanúvallomásai és a nyilvánvaló észérvek, mivel nem hiszek sem a pápa tévedhetetlenségében, sem a zsinatokéban, mivel megbizonyosodott, hogy gyakran tévedtek is, ellentmondtak egymásnak, ezért megkötnek az általam idézett bibliai szövegek. Amíg lelkiismeretem az Isten igéjének a foglya, addig nem tudok és nem is akarhatok semmit sem visszavonni, mivel nem biztos és nem is üdvösséges hitünk és meggyőződésünk ellen cselekedni".

Ekkor a diéta száműzi a birodalomtól. Ezzel megtörténik a római egyházzal való végleges szakítás. Luther mellett áll viszont a keresztény nép jelentős része, széles rétege. Már nem „személyes ügyről" van szó, hanem egy súlyos és tartós skizmáról, szakadásról a nyugati egyházban. Álljunk meg itt az események felidézésével. Ennyi már elég ahhoz, hogy elgondolkodjunk a tétjükön.

Kié a felelősség?

Ennek a szakadásnak a felelőseiről nagyon nehéz olyan ítéletet hozni, amely nem tendenciózus. Szögezzük le előbb, hogy az a hangulat, amelyben mindkét fél leledzett és a maga módján szenvedett, szakításhoz vezette őket. Senki sem akart engedni, és az a kérés, hogy Luther vonja vissza tételeit, nagyon korai volt még, csak az ellenkezőjéhez vezethetett. Csupán egyetérteni lehet a reformátorral, amikor szembeszegült a bűnbocsátó cédulák gyakorlatával, a cédulákkal való valóságos kereskedelemmel. Viszont neki is jócskán megvan a maga felelőssége. Egyes állításai ugyanis erőszakosak, a vitában kérlelhetetlen volt, elutasított minden alkudozást, és fokozatosan radikalizá-lódott hittételeiben az egyházi intézménnyel szemben, ezért lázadóvá vált, a kor közvéleményének szemében eretnekké, holott kezdetben nem volt az, nem úgy indult.

Ám azt is el kell ismernünk, hogy a nagyobb felelősség a katolikus egyház oldalán volt. Az a tény, hogy gyanakvással nézték azt, ami kezdetben indokolatlan volt, megakadályozta, hogy a bűnbocsátó cédulák kérdéséből teológiailag megalapozott vitát folytassanak. A katolikus felelős vezetők sokkal inkább Luther tételeinek a visszavonásához vagy elítéléséhez ragaszkodtak, mint az igazság kereséséhez. Skolasztikus nézeteiket igazhitűségnek gondolták (ortodoxia), összetévesztették egy még eléggé homályos teológiával. A hitnek az az új arcképe, amelyről Luther beszélt, kifejlődhetett volna katolikus formában is, mint ahogy Girolamo Seripandónál, aki később a tridenti határozatot megszerkesztette a megigazulásról, vagy éppenséggel Loyolai Szent Ignácnál.

Európa a szakítás jegyében

A szakítás megtörtént Luther és a római egyház között. Luther tiltakozását tömegesen követték Németországban.

A szakítás nyomában fellázadnak a lutheri közösségek, akik eltávolodnak a korábbi katolikus parókiáktól. Több ok miatt is a katolikus egyház reakciója a reformációval szemben jelentős késést szenved: a választófejedelmek konfliktusban voltak egymással, a pápák sokáig ellenkeztek, és a reformátoroknak egyre nagyobbak voltak a követelményei. Ezek az okok mind lehetetlenebbé tették a kibékítő zsinatot. A tridenti zsinat csak 1545-ben kezdődik, egy évvel Luther halála előtt. Ezt a zsinatot az örökös halogatás jegyében tartják, három ülésszakban: 1545-1549 között III. Pál pápa alatt, 1551-1552 között III. Gyula, és 15621563 között IV. Piusz alatt. Miért ilyen későn?!, amikor minden azt kiáltja: zsinatot, zsinatot! Kezdetben a zsinat máris 30 évet késett, és 45 évet számolunk, amikor befejeződik. Ebben a hosszú időszakban a lutheri közösségek egész Európában kialakulnak. A második protestáns nemzedék, Kálvin és a reformátorok nemzedéke és számos más reformátor is színre lép. A zsinat hiába hoz létre egy eléggé jelentős dokumentumot a hit általi megigazulásról, amelyben a Szent Pál-i tételt tökéletesen érvényesítik a katolikus teológia keretén belül. (Ennek értékét egyébként a 20. században még nagyon komoly protestáns teológusok is elismerik!) Túlságosan későn jött, mint ahogyan ez gyakran előfordul a katolikus egyházban, túl későn ahhoz, hogy a zsinat a kiengesztelődés zsinata lehessen. Az első két ülésszak alatt még reménykedtek abban, hogy a protestánsok is eljönnek, a harmadikon azonban egyértelművé vált, hogy ez a találkozás már lehetetlen. Mindkét oldalnak az volt a fontosabb, hogy igaza legyen, emiatt lehetetlenné vált, hogy kölcsönösen meghallgassák egymást.

A modern idők és a modernitás megszületése_

Itt most nem az a cél, hogy áttekintsük a lutheranizmus teljes történetét és pláne a protestantizmus teljes történetét, hanem inkább az, hogy könyveljük el: mekkora történelmi tétje volt az eredeti eseménynek. Ettől kezdve a nyugati egyház elvesztette az egységességét. A mai napig tartóan megsebződött a katolikusok és protestánsok közötti szakadással. A második protestáns nemzedék Franciaországban és Svájcban fog kialakulni Kálvinnal, aztán következik az anglikán egyház megszületése VIII. Henrikkel. A többi különféle protestáns felekezetekről ne is beszéljünk, amelyek ezután jönnek létre. Ennek a szakadásnak a politikai visszhangja először vallásháborúkhoz vezet annak az elvnek az alapján, hogy mindenkinek az uralkodója vallását kell követnie (cuius regio, ejus religio). 1598-ban IV. Henrik francia király által kihirdetett nantes-i ediktum megpróbálja Franciaországban bevezetni a katolikusok és protestánsok közötti békés együttélést. Ebben a helyzetben vállalja fel Európa az ún. modern idők kulturális fejlődését. A modernitás különböző területeit konfliktusosan fogják megközelíteni és megélni a következő négy évszázadban: ugyanis meg kell különböztetni a tudományos modernitást, amely Newtonnal kezdődik és az egyetemes gravitáció törvényével, amely Einsteinig és az őt követő tudósokig vezet, valamint a politikai modernitást, amelyben az emberiség átvált az uralkodó karizmatikus hatalmának az eszméjéről, aki a hatalmát Istentől kapja, az észszerű és érvekkel alátámasztott demokrácia eszméjére, továbbá a kulturális modernitást (forradalmat), amit Franciaországban a felvilágosodás, Németországban pedig az Aufklärung jelent, s a gondolkodás elvilágiasodással (laicizálódással) járt, a tekintélyelvűség elfelejtésével, amely mindaddig domináns volt, illetve a kritériumok észszerűsítésével. Végül pedig ott van az ipari és technológiai modernitás, amellyel a kézi szerszámoktól áttérnek a gépekre, majd a szerszámgépekre és az elektronika új lehetőségeire. A modernitásnak ez a négy területe megannyi forradalom, amely a mai napig mélységesen meghatározta a hit átöröklését. A reformáció fontos szerepet játszott az európai modernitás kifejlődésében. Az 500 éves szakadás hozzájárult ennek a problémacsomagnak a kibővüléséhez, amely lényegében arra hív fel, hogy béküljünk ki az alapvető egységben.

A lutheranizmus ma

A II. vatikáni zsinat óta kezdeményezett számos, a katolikus egyház és a különböző közösségek közötti párbeszéd közül, amelyek a történelem során elváltak tőle, a lutheránus-katolikus párbeszéd az egyik legkomolyabb, legfolyamatosabb, legtermékenyebb. 1972 óta fontos dokumentumok láttak napvilágot, melyeket Az egységgel szemben címmel gyűjtöttek össze. Az egyházak abban is egyetértettek, hogy elismerik: ma már nem ítélik el kölcsönösen egymást, mint ahogyan azt a 16. században tették. 1986 óta a párbeszéd nemcsak nemzetközi szinten fokozódott, de országos szinten is (pl. az Egyesült Államokban), és lényegében a hit általi megigazulás végső kérdése körül összpontosul.

Számos okmány készítette elő a közös nyilatkozat kiadását a Lutheránus Világszövetség és a római katolikus egyház között, melynek címe: A megigazulás doktrinája (1999). Ma már elmondható: a kulcskérdés, amely a válságot kiváltotta, elvileg megoldódott. A kegyelem általi megigazulás a hit által közös és higgadt hitvallásnak a tárgya mind a katolikusok, mind a lutheránusok részéről még akkor is, ha gyakorlatilag elkülönülnek egymástól. A két aláíró közös hivatalos kommünikéjét hozzá kellett ehhez csatolni néhány pont tisztázása miatt. Ez az eredmény jelentős, ez a dokumentum ezentúl a két fél hitvallási szövegeihez tartozik. Viszont nem ugyanazok a következményei mindkét fél számára: ugyanis a lutheránusoknak a megigazulás a hitelesség döntő kritériuma, míg a katolikusok számára csupán egy kritérium a sok közül. Ezt a kérdést hosszasan vitatták. Manapság ez új munkaszakaszt tesz lehetővé, illetve további tárgyalást a két felekezet között, amely éppen az egyházról szól. Ezek a viták olykor nehezek és kiéleződnek, mivel nem lehet néhány év alatt összevarrni 500 évnyi szemléletkülönbséget.

Javaslat az 500. évfordulóra

Nagyon is jogos, hogy a Lutheránus Világszövetség meg akarja ünnepelni az 1517-es válság 500. évfordulóját, mely a reformáció egész történetének a kezdete, illetve kiindulópontja. Viszont az nagyon szomorú lenne, ha ez az ünneplés csupán triumfális újrahirdetése volna ennek a konfliktusos identitásnak, és magával vonná a két egyház által kezdett per egy részét. Sohasem kell elfelednünk, hogy a szétválás, amelynek ilyen sokféle következménye volt, az egész egyház és a szakítás összes résztvevői bűnös nyomorúságának a kifejeződése volt. Az évforduló nem lehet és nem is akarhat más lenni, mint a kibékülés útján való újabb előrelépés. A svédországi Lundban lezajlott találkozás Ferenc pápa és a svédországi lutheránus vezetők között biztató jel volt ebben a tekintetben: egyrészt katolikus oldalról a pápa kezdeményezése révén, másrészt lutheránus oldalról elfogadták az ő jelenlétét ezen az óhatatlanul kényes ünnepségen. A két nagy partnernek a feladata, hogy ebben az irányban továbbra is kezdeményezzen. Ezen a területen csupán az lehet értékes, amit az egyház képes kimondani és megtenni saját magára vonatkozóan. A kölcsönös szemrehányások nagyon sokáig terméketlennek bizonyultak. Ezért egyikünk sem mondhatja meg e pillanatban, hogy a lutheránus szövetségnek mit kell tennie. Viszont lehetne egy javaslatot tenni a katolikus egyháznak, amely javaslat abszolút megvalósítható, és amelynek a szimbolikus ereje nagy lehetne. Bár a megigazu-lásról szóló közös nyilatkozat egyszer s mindenkorra tisztázta a kezdeti konfliktus minden részletét, egy járulékos kérdés, amely közelről kapcsolódik a szakítás eseményéhez, mindig függőben maradt. Ez a kérdés kétségtelenül másodlagos, viszont megvan a maga fontossága. A katolikus egyház továbbra is tanítja és gyakorolja a bűnbocsánat tanát. Ezt ünnepélyes formában teszi ráadásul az ún. „szentévek" alkalmával, kiemelten is az elmúlt évben, az irgalmasság évében. Kétségtelen, hogy a bűnbocsánat katolikus gyakorlata ma már semmilyen anyagi visszaélésre nem ad alkalmat. A bűnbocsánat teológiája is jelentősen fejlődött. 1967-ben VI. Pál pápa fontos dokumentumot adott ki, amely elutasítja az egyházi „kincstár" (thesaurus ecclesiae) mindenféle bankszerű felfogását, eltörölte a mennyiségesítést 10 napi, 100 napi búcsú formájában, és kimutatta, hogy a bűnbocsánat per modum suffragii (közbenjáró ima révén) hatékony, és hogy az értéke az egyház imádságából származik, a hitbeli megtérésből, amelynek az alkalmát jelenti. Ebben semmi olyan nincsen, amely megkérdőjelezhetné a kegyelem általi megigazulást a hit révén.

Ettől még a bűnbocsátó cédulák kérdése eddig sohasem volt tisztázó párbeszéd témája. Tudható számos bizalmas beszélgetésből, hogy katolikus részről a bűnbánat időnkénti elrendelése (zsinati összehívás) mennyire irritálja a lutheránusokat és szélesebb értelemben a protestánsokat. Sokszor elő kell vennie az embernek ezt a témát ahhoz, hogy tisztázza a dolgokat. A katolikus egyház eddig még sohasem fejezte ki bűnbánatát a botrányos üzleteléssel kapcsolatban, amely a 16. században történt, sohasem próbált meg doktrinális egyezségre jutni ebben a témában. Úgy tűnik, elfelejtette, hogy a reformáció a bűnbocsátó cédulák botrányával kezdődött, s hogy az egyház abban az időben elutasította annak a szanálását. Márpedig ennek az emléke erősen jelen van a lutheránusok emlékezetében.

Nekünk, katolikusoknak kellene valamit tennünk az irányban, hogy a bűnbánati folyamat megnevezése megváltozzék, amely aztán a bűn következményei alóli teljes felszabaduláshoz vezetne. A „bűnbocsánat" fogalma túlságosan bevésődött a történelmi konfliktusok súlya alatt, ezért nem lehet fenntartás nélkül elfogadni manapság. Az irgalom (bibliai és hagyományos fogalom) felől kellene közeledni a probléma megoldásához, a feltétel nélküli isteni jóindulat felől, ez megőrizné mindazt, ami igazságos, legitim a bűnbocsánat igazi teológiájában, meg az áldás felől, mivel ez a kérdés nem a kegyelem teológiájának az egyik vonatkozása. Ehhez kétségtelenül újra kellene olvasni a hivatalos szövegeket, amelyek ezeket szabályozzák, s el kellene vetni számos olyan megfogalmazást, amelyek a régiek nemzedékébe gyerekkorban bevésődtek, gondolkodását meghatározták. Ezzel nagyon szépen alkalmazható lehetne a megigazulásról szóló közös nyilatkozat, kimondanák egyúttal a bűnbocsátó cédulákról szóló régi konfliktus végső szavát.

Jakab Gábor fordítása