Józsa Attila
mEDITÁCIÓ EGY SZOBORRÓL

Pusztába kiáltott szó lett már a vers,
S ahol a közöny iszonnyal határos,
Egy éjfélkor, még csillagrivaldában
Bronzkönnyekkel sír majd Arany János –

A néma jelt csak árvácskái értik,
Dekára mérik a mondanivalót,
Csillogó mázban tálalják fel, szósszal
A közhelyekbe menekített szót –

A festett padra ritkán ül le ember
Hidat kovácsolni századokon át
És punkfrizurás, fülbevalós ifjak
Nem bírják idézni bár egy sorát,

Csak dohányfüstöt fújnak körülötte,
S gördeszkákon robognak tova,
Az értelemnek ritkás bozótjában
Ködbe fulladt a mondat otthona –

Pusztába kiáltott szó lett már a vers,
S ahol a közöny iszonnyal határos,
Egy éjszaka, még csillagrivaldában
Bronzkönnyekkel sír majd Arany János!

kORTÜNET

Kora tavasszal még párolog a föld,
Küldi a légbe a bűnök salakját,
Számonkérők szeme ragyogóan zöld,
S várjuk, hogy szórják a bocsánat magvát,

Talán majd új hajtások szöknek szárba
S trágyázott rögök közt néhány ottmarad,
Aszályos évben nem tapossa sárba
A mindent fertőző, népes sáskahad –

Így álmodtunk még csecsemőkorunkban,
De minden álmunk száműzték azóta,
Mások rohadnak bűzös mocsarakban

S a feltámadásról nem szól a nóta
– Álmok tetemére szállnak a varjak
És osztozkodni többé nem akarnak.