sZEMLÉLETMÓD- ÉS MÓDSZERVÁLTÁSRA VAN SZÜKSÉG

 

A Pécsett élő Uzsalyné Pécsi Rita tanár és oktatáskutató, de mindenekelőtt feleség és négy gyermek édesanyja. Van tehát honnan merítsen a neveléssel kapcsolatos előadásaihoz, melyeken - a szakértelmen túl - életszerűen, lendülettel és sok humorral nyűgözi le közönségét. Így voltam ezzel én is egyik nagyváradi előadása után. Sokat beszélt az érzelmi intelligenciáról, arról, amit magam is elég régóta keresek, de alig-alig találok az egyházamban. Erről is tovább szerettem volna kérdezni. Valójában ezért jött létre ez a beszélgetés...

Ozsváth Judit: Igen népszerű előadó Magyarországon, és lassan Erdélyben is egyre többen ismerik a gondolatait. Azért Pécsi Ritát, a keresztény embert, az édesanyát is mutassa meg kicsit közelebbről! Beszéljen meghatározó életeseményekről, szemléletformálódásról, sikerekről és csalódásokról, úgy általában az életéről!

Uzsalyné Pécsi Rita: Pedagóguscsaládba születtem, nagyon örömteli gyermekkorom volt. Van egy ezermester bátyám, aki ma is a szomszédunkban lakik négy gyermekével és nagyszerű feleségével. Édesapám boldog emlékű Pécsi Géza, a Kulcs a muzsikához - azt hiszem, Erdélyben is jól ismert -taneszközrendszer szerzője, a fiatalok zenei nevelésének apostola, zenepedagógus, édesanyám inkább matek-technika-rajz irányultságú ember. Mindenki „Panni nénije" igen sokoldalú, derűs személyiség. Férjem, társam, munkatársam, barátom Uzsaly Zoltán, építész, teológus, tanár, a Kolping Nevelési Alapítvány ügyvezetője. 33 éve vagyunk házasok, négy gyermekünk van, mindegyik már „kiröpült" vagy éppen repdes... 28 éves ikreink egyike Márton, festőművész, tanár lett, Bence karmester, korrepetitor, tanár - és egy hónapja komoly férje Renátának. János hatodéves orvostanhallgató, fül-orr-gégész/fej-nyaksebész lesz maholnap, és Panni lányunk egy hete önálló vállalkozó, „arcművész", magyarán kozmetikus. Nagycsaládban élünk, a nagymamák és a testvéremék nagycsaládja közvetlen közelében, ennek minden nevelő erejű gondjával, örömével. A hitélet hozzátartozik a mindennapjainkhoz, egyrészt ezt kaptam otthonról, ezt éltük tovább a saját arcunkra formálva. Zeneakadémiát végeztem, a pécsi Bárdos

Kórust 33 éve vezetem, a Bazilikában minden vasárnap reggel 8 órakor énekelünk. Akinek van gyermeke, az el tudja képzelni, hogy ez nem csak felhőtlen dalolást jelent (pl. két pelenkázós, aztán két futkosós, két pelenkázós, nehezen alvó, ám annál elevenebb gyerekekkel vasárnap reggel 7 órától...). Minden héten... De a nagycsalád ebben is sok segítséget nyújtott.

Meghatározó életesemények? Család, család - és ami ott történt. Barátok, közös munka, megfeszülések, szüleim emberi, szakmai küzdelmei (hitükért, az egyházért, sokszor ugyanez az egyházzal szemben, aztán a megélhetésért, a becsületért, az elesettekért stb.), nagyszerű párkapcsolatuk, a különbözőségeik áthidalása, sőt erénnyé formálása. Később édesapám munkatársa is lehettem, aztán egy katolikus iskolát építhettem föl és vezethettem 13 éven át. Persze így visszatekintve és summázva csupa rózsaszínnek látszik mindez, amit biztosan annak is köszönhetek, hogy tudatosan és ösztönösen is keresem az életeseményekben a jót, a továbbvivő erőt. Kiskoromban, ha megkérdezték, mi akarok lenni, azt válaszoltam, hogy ha van fodrász, cipész, fényképész... , akkor ennek mintájára én örömész szeretnék lenni.

Ez nyilván nem zárja ki a tévedéseket, a botlásokat, a kudarcot, a megpróbáltatást sem. Mindjárt az elején, maximális pontszámom ellenére, nem vettek föl a Zeneakadémiára. Öt évig nem született gyermekünk, pedig nagyon-nagyon vártuk! Voltam munkanélküli is, amikor az általam felépített intézményből törvénytelenül eltávolítottak. Neveléskutatói munkámban sokat jelentettek a saját családunkban átélt küzdelmek. Így az életközép idején túl nagyon hosszas lenne sorolni azokat az eseményeket, embereket, találkozásokat, amelyek formáltak, segítettek. Talán minderről egyszer egy másik alkalommal érdemes beszélgetni, hiszen önmagában ez a téma is megtelítené a kereteket.

O. J.: Ön a Schönstatt lelkiségi mozgalmat alapító Josef Kentenich neveléssel kapcsolatos elveinek elkötelezett követője, hirdetője. Hogyan alapozták meg ezek az elvek az ön pedagógiai szemléletét?

U. P. R.: „A nevelés az Élet szolgálata" - ezt vallom, ennek módjait kutatom, keresem feleségként az önnevelésben, anyaként, tanárként és pedagógiai kutatóként is. Ezért tanultam és tanítottam zenét, retorikát, pedagógiai pszichológiát, stratégiai és projektmenedzsmentet, üzleti kommunikációt, általános és szakdidaktikát, neveléstant, nevelés-és módszertant is, és hasonlóképpen nevelési, önnevelési, életvezetési témájú előadásokkal járjuk férjemmel az országot. Az oktatás szinte minden szintjén dolgoztam; óvodát, iskolát alapítottam és vezettem; egyetemen általános módszertant oktattam leendő tanároknak; tankönyvet, taneszközöket írtunk édesapámmal; művészetpedagógiából doktoráltam. Ezt a pedagógiát tanítottam a Debreceni Tudományegyetemen, a Károli Gáspár Református Egyetemen, a Széchenyi Egyetemen, és jelenleg az Apor Vilmos Katolikus Főiskola docenseként is, valamint a Váci Egyházmegye iskoláinak pedagógiai programvezetőjeként is. Nagyon sokat kutattam azt a kérdést, hogy miként lehetne abban segíteni a nevelőket, szülőket, hitoktatókat, vezetőket - egyszóval az emberekkel foglalkozókat -, hogy hatékonyabbak legyenek, hogy a tudás élővé váljon. Mindezt leghitelesebben és legelevenebben Josef Kentenich (a katolikus Schönstatt nevelési és családmozgalom alapítója) organikus pedagógiájában találtam meg. 1991 óta tartozunk a Schönstatt családmozgalomhoz. Neveléskutatóként a személyiség hatékony fejlesztése, az érzelmi intelligencia humán tőkévé alakítása érdekel. Legjobban tehát az, hogy miként tanítsunk-neveljünk úgy, hogy ne csupán ismereteket, hanem életet alakító tudást és tapasztalatot adjunk át. Kentenich atya profetikus művében meg lehet találni mindazt, amit a tudomány, a pedagógia, a modern neveléstudomány, az agykutatás, a pszichológia felfedezett az emberről, de szóhoz jut benne a Lélek, a kinyilatkoztatás is. Nagy szomjúságot tapasztalunk ezen a területen országszerte, sok a jó szándék, de nagyon sok a tanácstalanság, a barkácsolás is. Ebben a pedagógiában számomra az a nagy felfedezés, hogy a mélysége mellett rendkívül egyszerű eszközökkel dolgozik, érthető, követhető. Nem felekezeti pedagógusok, szülők, vezetők is kiválóan tudják használni.

O. J.: Személyiségfejlesztés, az érzelmi intelligencia humán tőkévé alakítása érdekli, olyasmik, amik az iskolát sajnos nem. Vagy csak alig. Korábban ön is tagja volt a „rendszernek", nyilván, mindez akkor is ott volt a lelkében. Hogyan tudott - ha tudott egyáltalán - szemléletének, terveinek megfelelően dolgozni?

U. P. R.: Addig, ameddig az általam vezetett egyházi iskolában szakmai szabadságunk volt, nagyon. És kiemelném, hogy szakmai szabadság, és nem felszereltség szükséges elsősorban ehhez. Azután állami iskolákat igazgattam, még itt is lehetett jó dolgokat művelni, de sajnos lassanként annyira átalakult a rendszer, hogy valójában nem én vezettem az iskolát, ekkor döntöttünk úgy, hogy keresek olyan szakmai területet, ahol jobban át lehet adni ezt a remek szemléletet.

O. J.: Ön szerint milyen a jó iskola? És a jó pedagógus?

U. P. R.: Aki az életet szolgálja. Ezt természetesen lehet hosszabban is ragozni, de tényleg azt gondolom, hogy jól az organikus pedagógia öt területen segíti ezt a folyamatot: a belső mozgások életkorokhoz kötött jellegzetességei, a bizalom, a kötődés megteremtése, enélkül nincs hatékony nevelés, a minőségi kapcsolódások kiművelése, hogy gyökeret verhessen a személyiség és az eredetiség, a saját személyes eszményének megtalálása.

O. J.: Nyilván a hitoktatás kérdése sem közömbös az ön számára. Iskolai keretek között ezt országaink oktatási rendszerei szabályozzák, ennek előnyei és hátrányai is vannak. Ön hogyan látja: milyen a jó iskolai hittanóra?

U. P. R.: Kétcsatornás, azaz kisebb részben ismeretközlő, és nagy részben élet, élmények, tapasztalatok, közösség. Ez azt hiszem, még nagy változás előtt áll, sajnos azt tapasztaljuk, hogy a diákok akár több száz hittanórán is részt vehetnek, nem lesz belőle hitélet! Sokkal több érzelmi intelligencia fejlesztésre lenne szükség ahhoz, hogy a tudás életté tudjon válni. Ám sok esetben még a vágyakozás sem születik meg a vezetőkben, egyházi és világi elöljárókban, szülőkben.

O. J.: A személyiség- és a tőle elválaszthatatlan érzelmi intelligenciafejlesztés talán a hittanórából sem hiányozhat. De hogyan kerülhet bele?

U. P. R. : Könnyen, de csak akkor, ha igazán fontosnak látjuk, és szánunk rá időt és energiát. Szemléletmód- és módszerváltásra is szükség van egyidejűleg. Manapság úgy szokták ezt fogalmazni, hogy paradigmaváltás lenne időszerű -vagy nem lesz élet belőle. Mátyás királyról is sokat tudunk, ugyanúgy, mint a nagy- és kis prófétákról, vagy Jézusról, ám ha az életünket nem alakítja ez az ismeret, akkor legfeljebb ebből is egy vizsgajegy vagy egy bérmálási emléktárgy marad...

O. J.: Az iskola előtt mindenképpen a család a gyermek, a fiatal hitéletének elsődleges alakítója. Nos, erről is sokat lehetne beszélni. Merthogy sokféle családi helyzet van, sokféle vallásos szokás, többféle nevelési elv, és persze a mai, digitális világban szocializálódó gyermek is más, mint a korábbi korok gyermeke. Kérem, mondjon véleményt, ilyen körülmények/helyzetek között milyen a jó családi vallásos életre nevelés?

U. P. R.: Életszerű. Minta, példa. Nem a tökéletesség, hanem az őszinte törekvés számít. „Szent az, akiben az Isten tevékeny" - tanította egy kedves mesterem, Tilmann Beller. Az együttlét, az egymásra figyelés, az önnevelés a legfontosabb. Ezt igazán nem lehet ilyen röviden kifejteni, tulajdonképpen erről szólnak az előadásaink, a kiadványaink. Nem bonyolult, de recept azért nem osztogatható. Sokszor eszembe jut, hogy még egy targonca vezetésére is áldozunk néhány tucat órát, hogy megtanuljuk, és a gyermeknevelés pedig ahogy esik, úgy puffan...

O. J.: Gyakran halljuk a fiataloktól, hogy hisznek Istenben, de nem igénylik a templomba járást. Az indoklás személyenként más, a lényeg viszont ugyanaz: viszonylag kevés fiatal jár templomba, él szentségi életet. A szülők, papok és hitoktatók milyen „stratégiák" által tudnának változtatni ezen?

U. P. R.: Ez nagyon messzire vezet. Minta, élet, család, nem kegyes lé..., ismerni kell a serdülőt, a kisgyermeket, a növekedés, az élet növekedésének törvényszerűségeit. Biztosan nem elég a „prédikáció" sem az órán, sem a templomban, sem otthon. Hiteles minták, élmények, tapasztalatok segítik a saját hit kialakulását. Sok beszélgetés, engedni kérdezni, tévedni, látni stb. És az örömöt ebből sem szabadna kihagyni!

O. J.: Ön gyakran beszél a motiváció fontosságáról a tanulásban. Hogyan motiváljunk a hitre nevelés terén?

U. P. R.: Csakis a belső motiváció működik ezen a területen is A hitélet fegyelmezéssel nem kényszeríthető ki. Mernünk kell lemondani az olcsó és egyszerű külső motiválásról, a pirospontokról, a jegyekről... Meg lehet tanulni, nyilván nem intézhető el két mondattal, és nem elég tudni, csinálni kell! Kisebbeknél játék - és nem feltétlenül csak „jézuskás" -mozgás, éneklés, oldott légkör, ünnepre készülődés, kisiskolásoknál érdekesség, tapasztalat, történetek, vonzó személyiségek, serdülőknél a közösség megtapasztalása, viták, együtt gondolkodás stb.

O. J.: Az iskolai rendszer elvárásai és számos egyéb tényező miatt gyakran hittanárainkat is a kiégés veszélye fenyegeti. Hogyan tudnak ez ellen tenni?

U. P. R.: A kiégés legfőbb oka, ha úgy érezzük, értelmetlen a munkánk. Ez ellen leginkább a fenti kérdésekben is mindig vissza-visszatérő szemléletmóddal tudunk védekezni. Személyes megszólítottsággal, kötődéssel, az érzelmi intelligenciát fejlesztve, a jobb agyfélteke tevékenységeit is bevonva leszünk hatékonyak. És terhelhető, megbízható társas kapcsolatokban, szövetség mélységű barátságban, társkapcsolatban, családban, testvéri közösségben élve. Ennek hihetetlen megtartó ereje van.

O. J.: Milyen jó tanácsokat, üzeneteket fogalmazna meg a pályakezdő és a pályán lévő hitoktatók felé?

U. P. R.: Életszerű, közösség, érzelmek, tapasztalat, művészetek bevonása, minta, személyesség - mindaz, amiket az előző kérdésekben már érintettünk. Önnevelés. Enélkül nem fog menni. Csak azt tudjuk a növendékekben is életre kelteni, ami bennünk már eleven.

Egy kis történetet hadd idézzek fel beszélgetésünk zárásaként ehhez az üzenethez:

Egy anya nagyon sokat kínlódott azzal, hogy a lánya szinte egész nap nassolt. Ha nem is volt otthon édesség, a zsebpénzéből mindig került, de ha csokoládét nem talált, akkor kekszet, pudingot, lekvárt, bármit, csak édesség legyen.

Kérték, utasították, büntették, érveltek, de csak nem használt semmi.

Egy napon aztán az anya úgy hallotta, él valahol egy bölcs, aki igen nagy hatással van az emberekre, sokaknak segített már a tanácsaival. Úgy gondolta, elzarándokolnak a lányukkal hozzá. Útra keltek, majd amikor néhány nap múlva megérkeztek, az asszony előállt a problémával:

- Kedves Bölcs! Kérlek, segíts nekünk! Lányunk képtelen elhagyni a rossz szokását, szinte egész nap édességet enne. Mondd meg neki, mit tegyen!

A bölcs elgondolkodott, majd így válaszolt:

- Gyertek vissza egy hét múlva.

Szegény asszony csodálkozott, de

mivel mást egyáltalán nem mondott az öreg, elindultak hazafelé. Egy hét múlva újra útnak indultak, megint két napig zarándokoltak, mire megint elmondhatták a problémájukat. Akkor a bölcs maga elé kérte a kislányt, a szemébe nézett és határozottan ezt mondta:

- Kedvesem, ne egyél több édességet! Nem tesz jót neked.

Az asszony kicsit távolabb ült, és nagyon figyelt, vajon milyen tanácsokat ad az öreg mester. Ám ő ezután már csak ezt mondta:

- Elmehettek, lányom. Örülök, hogy segíthettem.

Ezzel aztán hazatértek, és az anya döbbenten tapasztalta, hogy a kislány nem kéri az édességet, nem kutakodik utána, sőt, néha még akkor is nemet mond, ha megkínálják. Rendkívül hálás volt ezért, de talán a kíváncsiság még nagyobb volt benne. Vajon mit tett vele? Mit mondott még neki? Hogyan tudta ezt elérni?

Addig-addig tanakodott, mígnem rászánta magát, és újra nekiindult, hogy ismét fölkeresse a bölcset.

- Nagy tiszteletre méltó, kedves Bölcs! El sem tudom mondani, milyen hálásak vagyunk neked azért, amit a lányunkkal tettél! Tényleg nem eszik már édességet. Kérlek, áruld el, ha lehet, mit mondtál neki!

- Hiszen hallottad magad is - válaszolta a bölcs -, megkértem, ne egyen több édességet, mert nem tesz jót neki.

- Ez szinte hihetetlen! - ámuldozott az asszony. - És ha mindössze ennyiből állt, miért kellett ezért olyan messziről kétszer is idejönnünk? Miért nem tudtad ezt az első alkalommal megmondani neki?

- Hja, lányom! Nem megy az úgy! Akkor még én is ettem édességet.