Jakab Gábor
kÁNTOR LAJOS HALÁLÁRA

Túlságosan is magabiztosan hiába mondogatjuk azt, hogy régi cimboránk a halál, mert amikor a saját házunk táján látogat meg, olyan, mintha sosem találkoztunk volna vele. Ez is egy ilyen halál. Tulajdonképpen a halál képezi annak a nagy fontosságú kérdésnek a kulcsát, hogy mi is az ember. Valójában születése pillanatában hal meg az ember, még akkor is, ha ez a pillanat nyolcvan évig tart.

Kántor Lajos Gyökerek, álmok, tengerek című könyvében egy helyen szülőfalum nagynevű írójának, Tamási Áronnak a következő sorait idézi: „nem lehetünk más célra ebben az életben, minthogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbo-csátandó embereket, az egymásra morgó népeket, s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk".

Szó szerint illenek ezek a sorok Kántor Lajos életére, illetve egész életművére. Mintegy folytatva a Tamási-sorokat, ő maga ezt kérdezi: „a gyökerek törvénye ez? Vagy a szárnyaké is? Amelyeket lenyesni éppolyan bűn, mint átvágni a gyökereket".

Mind a fizikai, mind a szellemi gyökerek Kántor Lajost születésétől fogva kizárólagosan Kolozsvárhoz kötötték. Itt érezte mindvégig otthon magát, itt bontakozott ki megvalósításokban és kézzelfogható alkotásokban/művekben gazdag élete. Egy angol mondás szerint „Mondd meg, hol

laksz, és megmondom ki vagy". Kántor Lajos Kolozsváron lakott, és élete szervesen összekapcsolódott e magas kultúrát hordozó és ápoló kincses várossal, jóval azután is, hogy Napocásították. Tisztes távolságból nézve őt, valamiképpen úgy, mint Madách Ádámja a Tragédiá ban: mindig lelkesedik, jön-megy, szervez és eléri nem egy kitűzött célját, máskor meg kedvét veszti, majd ismét mindent elölről kezd, keresi a lét célját, a boldogságot, de küzdelmének csak egyetlen stádiumában igazán boldog: a küzdve küzdő és bízva bízó ember állapotában.

A többnemzetiségű városban élete utolsó leheletéig hitt abban, hogy egymás ismerete és becsülése nagyon sok nemzeti komplexust megoldhatna. Hitt abban, hogy egymás könyveinek-műveinek az olvasása mellett szükséges egymás szemébe is néznünk, vagyis párbeszédet folytatnunk, mert tulajdonképpen az egymástól való félelem az, ami fenyeget bennünket. Hitt abban, hogy az életben nemcsak a vagy-vagy alternatívája, de az is-is változata is lehetséges. Ezért tudott valamiféle időtlen higgadtsággal és derűs életszemlélettel fölülemelkedni a dolgokon.

2015. december 6-án így dedikálta nekem Felszámolás című kis könyvét (alcímében cetliregényét): „Jakab Gábornak, adventi napon, kerekdombi templomában". A könyv olvastán a zsoltáros szavai jutottak akkor eszembe: „A szív minden dicsősége és szépsége belül van" (Zsolt 44,14). „Mély titok az ember, örvénylő titok a szíve". Ő maga ugyanezt így fogalmazta meg: „a titok nélküli ember üres báb". Ezt igazolják a 29. cetliben leírt sorai: „Istenem, nem neveltek vallásos szellemben, de úgy jön, hogy imádkozzam. Igen, belemerülni a nagy semmibe, s várni a csodát. Egy iciri-piciri kis csodát, ami valami keveset enyhít - a feszültségen, ami szorongat. Nagyon ritkán fordul elő, de most szeretném, ha valaki vigasztalna és segítene megmagyarázni a történteket". Valóságos imádságnak tartom az idézett sorokat, mert emésztő emberi gondokat és gondolatokat tartalmaznak. „A gondolat nélküli szavak sohasem juthatnak a mennybe" - mondja a király a Hamletben.

Igehirdető lelkipásztorként nagyon sok jó gondolatáért hálás vagyok Kántor Lajosnak. Egészen különösen azért a példabeszédszerű történetért, melyet világjáró utazásai során Kanadából hozott haza. „Pándy Szekeres László tiszteletes úr mesélte Torontóban: sok évvel ezelőtt elhívták egy haldoklóhoz a kórházba. Az utolsó pillanatokban érkezett a magyarnak született, de 2-3 éves korában árván maradt, majd kanadai angol mostohaszülők által felnevelt férfi haláltusájában ezt mormogta: mama, fáj a hasam! Amikor az özvegy megtudta a lelkipásztortól, hogy férje magyar panasszal búcsúzott az élettől, egyszerűen nem akarta elhinni. Hiszen az ő férje egyetlen szót sem tudott magyarul."

Az édes anyanyelvnek nagyon mélyre lenyúlik a gyökere. Ezt a gyökeret a küzdelmes élet, hála Istennek, nem vágta el Kántor Lajos esetében. Sőt. Ennek a nyelvnek és ebből a nyelvből táplálkozó magyar kultúránknak volt mindvégig múzsás követe és apostoli buzgóságú terjesztője. Közel 70 könyve fényesen bizonyítja ezt. „Aki könyvbe préseli magát - írja Szabó T. Anna -, az egy ideig biztos halhatatlan." Ezért joggal alkalmazhatom a Dániel próféta által leírt bibliai igéket: „Akkor a tanultak ragyogni fognak, mint az égboltozat fénye, s akik igazságra oktattak sokakat, tündökölnek örökkön örökké, miként a csillagok" (12,3).

A felvázolt Kántor Lajos-képhez még egy, a rendszerváltozás környékén saját kezűleg papírra vetett őszinte vallomás tartozik: „Azt hiszem, valamennyien kissé zavarodottan és homályosan beszéltünk, tele aggodalommal, mégis azzal az elhatározással, hogy a megalkuvások sorozatának az irodalomban is véget kell vetnünk". Tanúsíthatom, hogy ő ezt megtette. Ezért a búcsúzás utolsó pillanataiban szívből azt kívánom számára, hogy miután hitem szerint már keblére ölelte őt a mennyei Atya, poraiban az ő teste is békében nyugodjék a Házsongárd hantjai alatt.