Kránitz Mihály
bŰN ÉS KEGYELEM

 

Amikor az emberről, létéről és rendeltetéséről gondolkodunk, akkor azonnal le kell szögeznünk, hogy a titkok világában járunk. Manapság már egyre gyakrabban utazunk repülőgépen, és akkor nemcsak a technika erejét és lehetőségeit csodálhatjuk meg, hanem magát a földet, ahol élünk, és az eget is, amelyben egy bizonyos időt eltöltünk az utazás során. A világűrbe küldött űrhajós, aki még magasabbra megy, mint a ma már közlekedési eszközként használt repülőgép, több ezer kilométerről visszatekintve a „kék bolygóra" megjegyezheti: „Milyen szép, de milyen törékeny!"

Így vagyunk magával az emberrel is, akinek ha jut ideje egy kis gondolkodásra, azonnal kérdéseket fogalmaz meg önmagával, másokkal és a világgal kapcsolatban. A filozófusok kérdései gyakran segítenek minket, de nem adnak megnyugtató választ, mivel csak addig jutnak, hogy „Miért van valami, és miért nincs inkább semmi?"

A választ a természettudósok sem tudják egyértelműen kimondani, mert végeredményben azzal foglalkoznak és azt kutatják, amivel találkoznak. Ez pedig a végeredmény, s így a kezdetekről vagy a jövőről csak sejtéseik vannak. Egyedül a kereszténység, vagyis az ó-és újszövetségi kinyilatkoztatás együtt képes értelmünk számára is eligazító módon biztos kijelentést adni a világról és az emberről. A természetfeletti látásmód nemcsak a jelenséget veszi szemügyre, hanem annak jó vagy rossz voltát is, és számol a teremtő Isten létével.

A mai világ nagyon összetett és a kinyilatkoztatás nélkül nehezen értelmezhető. Az emberi ész képességei, a fejlett technikát kialakító adottsága a modern világban, a 21. században élő embert elkápráztatja. Előfordulhat azonban, hogy ha akár egy fiatal vagy felnőtt ember csak a külsőt, a csillogást látja, akkor tévedésből vagy lustaságból már nem néz a dolgok mögé, nem kérdez rá azok lehetőségi feltételeire.

A világ történelme azonban nem csak az ember történelme - vallja a Szentírás, mert a világ és a történelem ura az Isten, aki fölötte áll mindannak, amit ő alkotott. Mi a legtöbbször csak az alkotást látjuk a természet, az ember vagy más művek szépségében, és ritkán vesszük észre a mindezt lehetővé tevő Istent, akinek az emberek a teremtményei.

A jelen valóságról - és ez érvényes a történelem elmúlt évezredeire is - legtöbbször szomorú tapasztalata van az embereknek. Sok bűnt, erőszakot, jogtalanságot és szenvedést észlel mindenki ebben a világban, vagy az ember maga is, kénytelen-kelletlen, megéli ezeket. A szellemi és az anyagi fejlődés jelentette kényelem nem törvényszerűen, de eltávolíthatja az embert Istentől, és a teremtmény megfeledkezhet Teremtőjéről.

Éppen a világban lévő rossz mutatja meg, hogy gondolatainknak, elképzeléseinknek milyen hatása lehet. Egy-egy világnézet vagy ideológia akár az egész emberiséget is behálózhatja. Jól tudjuk, hogy a diktatúrák mögött micsoda szellemi felkészültség volt, amely átalakította a közgondolkodást, és helytelen útra vezette a társadalmakat.

A történelem irányítója látszólag az ember, de mindennek lehetőségi feltétele mégis az Isten. Keresztény hittel valljuk, hogy ő a világ Teremtője, ő alkotta az eget és a földet, benne a növény- és állatvilágot, ő hozta létre magát a világegyetemet, a bolygó- és csillagrendszert, de legfőképpen ő teremtette magát az embert, akit a nagyvilággal szemben „mikrokozmosznak" is nevezhetünk, mert teste és lelke határai között képes magában foglalni az egész világot.

Ám ha Isten még prófétáin keresztül el is juttatta hozzánk az ő létének, majd az embernek és a világnak a titkát, miért van mégis annyi „sötét folt" a világ és az ember létével kapcsolatban? Ennek megértéséhez kiindulási pontunk az ember és a képességei, mert már itt meg kell állapítanunk, hogy nem vagyunk mindenhatóak. Saját magunktól nem tudunk mindenre válaszolni, bár kérdéseket meg tudunk fogalmazni, de a gondjaink azért mindig megmaradnak. Magunktól nem jönnénk rá a megoldásra, ezért is volt szükség a kinyilatkoztatásra, Isten személyes beavatkozására a világtörténelembe és az ember ellentmondásos életébe. Isten számára ugyanis nem mellékes, hogy mi történik az emberrel, hogy teremtménye milyen utat választ, s hogy ez milyen hatással van az emberiségre, sőt magára a teremtésre, közvetlen környezetünkre.

A Szentírásból és az egyház tanításából származó ismereteink nem hagynak kétséget afelől, hogy Istennek nem volt szüksége a világra. A világ az ő akaratából lett, és végső soron az ő szeretetéből. Ha ezt a gondolatot mellőzzük, illetve mással helyettesítjük, akkor valójában „légüres térben" mozgunk, akkor nem találjuk sem az okát, sem a megoldását kérdéseinknek vagy a jelenlegi emberi állapotunknak. Isten szabadon teremtette a világot és benne az embert, és bizonyos szabadságot is biztosít a teremtésnek és a teremtményeinek.

A kezdeti helyzet azonban megváltozott - ami egy újabb titok, amely számos kérdést vet fel -, és sajnálatos módon az ember számára „természetes" lett a bűn, az elmúlás és a halál. Jól tudjuk a Bibliából, hogy Isten nem a halálra teremtette az embert, hanem azért, hogy a saját életében részesítse őt. Isten öröme az élő ember, ahogy erről az egyházatyák is tanúskodnak, és „a világ teremtményei az üdvösségre szolgálnak".

Ahogy jelen állapotunkban is az eredményekért meg kell küzdeni, úgy Isten is először a szellemi terményeket, majd pedig az embereket is próbatétel elé állította. A cél az igazi halhatatlanság elérése volt az alázat által, az istenképmásiság ajándékával. Erről elmélkedtek a szentek és a nagy misztikusok. A kinyilatkoztatás azt tanítja, hogy a Sátán irigysége révén a világba jött a halál. Megtévesztette, becsaphatta az embert, aki - mivel nemcsak lélek, hanem sebezhető test is - Isten döntése és elgondolása ellen lépett fel.

De hogy tud a jónak teremtett ember tévedni és bűnt elkövetni? Ez is egy olyan kérdés, amely végső megválaszolásra vár. Egy döntő beavatkozást és helyrehozást azonban kaptunk Isten részéről, amikor elküldte a Fiát a bűnös testhez hasonló alakban. Ekkor kezdődött el a kegyelem korszaka, mert Isten irgalommal fordult a világ és az ember felé, és Krisztus megtestesülésében a mennyei Atya végtelen szeretetét mutatta meg.

A kísértésben az ember által elárult bizalom helyreigazítást nyert az istenember személyében, aki úgy szüntette meg a szenvedés, a bűn és a halál erejét, hogy nem pusztította el az embert és az emberi természetet, hanem azt magára vette. Mélységes titok, hogy a szent Isten magára veszi a bűneinkért való felelősséget. Szent Pál apostol szerint Isten fia bűnné és átokká lesz értünk, és amikor belép a történelembe, a megtestesüléssel „köztünk üti fel sátrát", vagyis végtelenül kiszolgáltatja önmagát teremtményeinek. Ellentmondásosnak is tűnhetne ez a megoldás, de egyet le kell szögezni - még mielőtt az emberi okoskodás kiigazítaná az isteni cselekvést -, hogy mindez szeretetből történt. A szenvedés és a kereszt váltotta meg a világot, és akik a felkínált kegyelemmel élnek, a keresztséggel bűneikre bocsánatot nyernek, és helyreáll bennük az eredeti állapot, amely ezután ki is teljesedik.

Egy új kezdet, a kegyelemnek új és végtelen lehetősége nyílt meg az ember előtt azáltal, hogy Isten emberré lett. Ez az a nagy és mély titok, amelyet épp hogy csak megközelíthetünk, ha erről gondolkodunk és elmélkedünk. A Szentlélek által annyit mindenképpen megérthetünk, amit maga a Szentírás is kifejez: Isten kegyelemből váltott meg minket, a Messiásnak pedig szenvednie kellett és vállalnia a keresztet, hogy mi a hitben eltöltött földi élet után az örök élet birtokosai legyünk.

Így látszólag küzdelemnek tűnik az emberi élet, ahogy ezt már az Ószövetség is megállapítja, de Krisztussal és egyedül vele egy olyan pályát futhat be az ember, amely megpróbáltatások között ugyan, de a kegyelem segítségével célba jut. Isten egy jobb és testvériesebb világért való elkötelezettségében még a mi szenvedéseinkre is számítva átemel majd minket az ő soha el nem múló világába, az örök szeretetélet boldogságába. Ezt a titkot igazi örömhírként leghitelesebben János apostol fejezi ki: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesz-szen, hanem örökké éljen." (Jn 3,16)