Szőcs Andor
a II. VATIKÁNI ZSINAT
JELENTŐSÉGE ÉS HATÁSAI

 

 

Az egyház belső életében - de a társadalomban is - a II. világháborút követően olyan változások indultak meg, amelyek arra indították akkori vezetőinket és neves teológusainkat, hogy szembenézve a modern világ kihívásaival, választ keressenek azokra.²

Egy olyan korban, amikor óriási mértékben fellendültek a termelőerők, amikor a monokapitalizmus mindinkább felhasználta az államot a néprétegek elnyomásában, amikor a forradalmi mozgalmak száma egyre nagyobbá vált világszerte, a világban végbement változások a hívők lelkiismeretébe is harcot hoztak az Istenbe vetett hitüket illetően. Sokan a történelem tapasztalataiban vélték felfedezni és körvonalazni Istent. Mindenekelőtt Isten sokak számára kevesebbé vált, a misztériumnak egyre kisebb tere maradt, egyre nagyobb tömegek távolodtak el a vallástól, sokak számára átalakultak a hit struktúrái, és az egyház a sajátosan népi vallási magatartások és szükségletek kifejlődésének is tanúja lehetett. Még XXIII. János pápa is fájlalta velencei pátriárka korában, hogy egyes keresztények, sőt egyházi emberek az eszmei zűrzavar áldozataként odáig jutnak, hogy a kereszténységben főleg a társadalmi-gazdasági haladás előmozdításának módját látják. Az egyházi elöljárók figyelmét tehát volt mi lekösse.³ De nem feledkezhetünk meg az urbanizáció negatív hatásairól, az egyházüldözés különféle formáiról sem. Ilyen korbeli keretben ment végbe a katolikus világegyház életének egyik nagy eseménye (1962-1965), a II. vatikáni zsinat, amely nemcsak a teológiának és az egyházi élet kereteinek, de az igehirdetés vonatkozásában is döntő fordulatot hozott. Vajon milyen megoldásokat, újításokat hozott a zsinat, amelyek előmozdíthatták mind az egyház krisztushívőinek, mind pedig a laikusok paradigmaváltását? Milyen hatásai voltak, vannak, mennyiben váltotta be sokak reményét?

A II. vatikáni zsinat legfontosabb döntései és hatása

Az egyház megújulási törekvései azt szolgálják, hogy korunkban is eredményes legyen a krisztusi örömhír hirdetése. Ennek mozzanatai az egyháztudat változása, a liturgia korszerűsítése, a biblikus mozgalom és az ökumenikus mozgalom. A megújulási törekvés jelentős eseménye volt tehát a zsinat, azazt követően létrehozott püspöki szinódus, valamint az azóta kiadott pápai enciklikák.

XXIII. János pápa kezdeményezése a II. vatikánum, összehívta az eddigi legnépesebb zsinatot, ugyanis a meghívottak közül kb. 2500-an jelentek meg. Négy ülésszakban ment végbe, kezdve 1962. október 11-én és lezárva 1965. december 8-án.⁴ A zsinat eredményeit három dokumentumtípus őrzi: négy konstitúció, kilenc dekrétum, három nyilatkozat.

Az első ülésszakon a jelenlévők közös egyetértéssel támogatták a népnyelv bevezetését a liturgiába, a koncelebrációt, a böjti fegyelem mérséklését, azonban nagy viták kezdődtek az egyházról szóló tervezet tárgyalásakor, leginkább a római kúria és a püspökök viszonyának kérdésében. Ezek az ellentétek is arról tanúskodtak, hogy a zsinati munkát nem lehet gyorsan lezárni. Aztán az ülésszak végén megtörtént az, amire nem számított senki, meghalt a pápa, s ezzel a kánonjog szerint felfüggesztésre került a zsinat. Nagy dilemmát okozott, hogy ki legyen a következő pápa. A legfőbb kérdés talán az volt, hogy a megválasztandó pápa milyen irányba folytassa tovább a zsinat munkáját, ugyanis időközben kiéleződtek a nézetkülönbségek a konzervatív és a haladó főpapok között. Végül a milánói érseket választották, aki a VI. Pál nevet vette fel, és aki a zsinat folytatása és az addigi irányvonalak mellett kötelezte el magát. Fontos témákat tárt a zsinat elé: az egyház önértelmezése, belső megújulása, az ökumené, a dialógus a világgal. Az ateizmus és a kommunizmus elítélése ellen több százan emeltek szót. Érdekességképpen említem a papi cölibátus kérdésének felvetését, ugyanis ehhez nyilvánosan nem lehetett hozzászólni, a pápa a cölibátust mint továbbra is érvényes kritériumot jelentette ki.

A zsinati egyházkép dogmatikai alapjait a Lumen gentium konstitúció tartalmazza, amely többek között kiemeli azt az új gondolatot, miszerint az egyház tagjai a hierarchikus különbség megléte mellett alapvetően egyenlőek, mindannyian meghívást kaptunk az életszentségre, és végül az egyházat folytonosan megújulásra szoruló intézménynek (semper reformanda) mondta.

Az egyház küldetése: szolidaritás, párbeszéd, szolgálat, együttműködés. Külön lelkipásztori konstitúció készült Gaudium et spes címmel, mely alapvetően optimista megközelítésben tárgyalja az egyház és a világ viszonyát, ez pedig maga után vonta a vallás- és lelkiismereti szabadság eszméjének elfogadását és igénylését mind a katolikus, mind a más vallású közösségek számára (Dignitatis humanae). A vallásszabadság elfogadása új távlatokat nyitott az ökumenizmus és a vallásközi párbeszéd előtt.⁵

A zsinati reformok bevezetése, a határozatok gyakorlatba való átültetése új arculatot adott a katolikus egyháznak. Kiemelkedően fontos gyakorlati jellegű reformok: az állandó püspöki szinódus intézményének a bevezetése (1968), az állandó diakonátus felújítása (1967), a római kúria átszervezése (1968), a pápai szertartások modernizálása (1968), a vegyes házasságok kérdésének újraszabályozása (1970). A katolikus hívek számára a legnagyobb változást az 1965-1969 között végrehajtott teljes körű liturgiareform jelentette, amely lehetővé tette a népnyelv használatát. A zsinati szellem értelmében felértékelődött a világi hívők szerepe is.

Mégis válságjelenségek árnyékolták be a zsinat utáni éveket. Leginkább az, hogy nagyszámú pap és szerzetes hagyta el szolgálatát (néhány év alatt 1500 pap), a hivatások száma pedig csökkenni kezdett, olyannyira, hogy szemináriumok sokaságát kellett bezárni. Ráadásul a zsinat utáni évek egybeestek a nyugati világ szekularizációjának felgyorsulásával, amely szintén csökkenő tendenciát hozott a hitéleti aktivitás terén. Sok klerikus (progresszív irányzat) úgy látta, hogy kevés a bevezetett reform, mások (integrista irányzat) épp ellenkezőleg vélekedtek, például hogy az ökumenizmus elfogadása miatt a zsinat utáni egyház már nem is egyház.

VI. Pál pápa a válságjelenségek és kritikák ellenére haláláig kitartott álláspontja mellett. 1978 volt a három pápa éve: VI. Pált követően I. János Pál csupán 33 napig volt pápa, elhunyt szívelégtelenségben. Nagy meglepetésre 456 év után nem olasz, ráadásul a keleti részről, Lengyelországból érkező főpap foglalhatta el a pápai trónt II. János Pál néven.

II. János Pál 26 éves uralkodása alatt új szemléletmódot adott a pápaságnak, és nagymértékben hozzájárult a zsinat pozitív kihatásához. A kommunikációs eszközöket felhasználva arra törekedett, hogy az egyház krisztusi üzenetét kifelé tudja átadni. De a világ számos tájára tett látogatások, pápai misék, protokolláris üdvözlések, fiatalokkal, betegekkel, értelmiségiekkel, más vallásúakkal való találkozások releváns szerepet játszottak a paradigmaváltásban. Meghatározó törekvése volt a konszolidálás, megerősítés. Igen fontos szerepet játszott a zsinat pozitív hatásainak megvalósulásában a tanítóhivatali megnyilatkozások sokasága, azok relevanciája. Ezek közül néhány, a társadalom fontos kérdéseit érintő irat: Laborem exercens (1981), Sollicitudo rei socialis (1987), Centessimus annus (1991), Evangelium vitae (1995), Fides et ratio (1998), Ut unum sint (1995). Ez utóbbi jelentősége az ökumenizmus katolikus értelmezésében nyilvánul meg.⁶

A magyar katolikus egyház a zsinat idején

„A magyar egyházat eleinte a diktatúra dühöngése, majd a kommunizmust körülvevő vasfüggöny korlátozta abban, hogy a zsinat szellemét alaposan megismerje. A zsinat írásait a rendszer csak tíz év késéssel engedte megjelenni. A magyar püspökök közül csak néhányan utazhattak ki az első zsinati ülésekre: azok, akiket az állam megbízhatóbbnak ítélt."⁷ A kommunista rendszer fontos céljának tekintette, hogy a zsinat valóban forradalmi szemléletváltása - amely az egyház belső szerkezetét, valamint a keresztények világhoz és a többi keresztényhez való viszonyát illeti - ne következhessék be Magyarországon. Az Isten népe és az általános papság zsinati gondolata nem illett bele a kommunisták egyházról alkotott képébe, a világiak egyházi feladatvállalása, teológiatanulása ebben a korban merész vállalkozásnak minősült.⁸

Dr. Cserháti István nyugdíjas teológiai tanár emlékezik a II. vatikáni zsinatra

Cserháti István dr. (theol) tiszteletbeli kanonok, címzetes sárvári apát, nyugalmazott vásárosnaményi plébánost Boldog Scheffler János szatmári püspök indította el a papi hivatás útján, aki a budapesti Központi Szemináriumba küldte. A történelem vargabetűi okozták, hogy a tízgyerekes túrterebesi családból származó teológust már nem ő szentelhette fel, nem fogadhatta vissza a szűkebb értelemben vett szülőföldre. Cserháti Istvánt 1950 fehérvasárnapján, április 16-án szentelte pappá Budapesten a szatmári egyházmegye szolgálatára Kovács Vince váci segédpüspök. A szatmári kötődés sosem lazult, a patrisztikából doktorátust szerzett ifjú lelkész az anyaegyházmegyétől elszakított, a „magyar-részen" létrehozott Csonka-Szatmár egyházkormányzat plébániáiban talált otthonra. A 92 esztendőt élt, 2015-ben elhunyt vasmisés áldozópap közel negyedszázadot a nyíregyházi papi otthon gondoskodó légkörében élt. Aki ismerte őt, tudta, hogy lélekben mindenkor szatmári maradt, szatmá-riságát büszkén vállaló papként szolgálta egyházát. Amikor a hatalmi önkény időlegesen elparancsolta onnan, mindent megtett, hogy visszajuthasson övéi közé, azok közé, akik néhány évvel főpásztoruk mártírhalálát követően megfogalmazták a reménybeli boldoggá avatást esdeklő imát. Kegyelmi ajándék volt számára, hogy megérhette azt a napot, amikor fohászuk, az egyházmegye könyörgése meghallgatásra talált, Szatmárnémetiben együtt ünnepelhetett a történelem mostoha keze által szétszabdalt püspökség hívőserege - az egyházmegye, valamint az anyaországból, Kárpátaljáról, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből érkezettek ezrei. Cserháti István papi szolgálati helyei: Mérk, Fehérgyarmat, Sátoraljaújhely, Ömböly, Hernádnémeti, Tiszaszalka és végül Vásárosnamény volt. Ez utóbbi helyen 32 évig szolgált. Az itt közölt beszélgetés Nyíregyházán, a papi öregotthonban készült 2009. január 4-én.

Szőcs Andor: István atya, mire emlékszik a '60-as évekből, ha a II. vatikáni zsinatot említem?

Cserháti István: XXIII. János Pál megválasztásakor én Hernádnémetiben voltam káplán, és a plébánosom mondja, hogy vasárnap - ő nem tud semmit se róla - a szószéken jelentsem be a híveknek. Utánanézem, hogy ki is az a XXIII. János, könyvtárban, ami volt róla anyag, abból. Kint jártam egyébként Rómában '67-ben, és a sofőröm mondta, hogy elmegyünk Sotto del Monte mellett - az a szülőfaluja, zarándokhelyszerűség volt, bementünk oda. (Örömmel emlékezve mondja): Én '67-ben már jártam az ő szülőfalujában. Ezzel kapcsolatban közvetlenül érdekelt tehát ez volt.

A zsinatnak a dolgait én már akkor megismertem, mivel akkor már tudtam olaszul, olvasgattam, és az olaszok a zsinatnak a témáit leközölték. Én azokat olvasgattam, hogy miképpen hirdette meg a zsinatot, és nem csak hogy meghirdette, hanem nagy sajtóvisszhangja volt annak. És hát mi is volt a téma? A püspököket megkérte, hogy jelezzék, miről szeretnének tárgyalni a zsinaton. Ekkor tehát én káplán voltam és sokat foglalkoztam a témával, aztán még mindig folyt a zsinat, amikor már plébános lettem Tiszaszalkán. Tehát élő volt ez számomra.

Sz. A.: A zsinat nagyon sok témát hirdetett megvitatásra, a szekularizáció, a modern kor társadalomra ható negatív hatásai, ezen belül a katolikus hívekre ható negatív hatások.

Cs. I.: Igen, igen, féltek, hogy az egyház ki fog zökkenni az útjáról. Az egyház a mai világban volt egy ilyen téma, éppen ezt dolgoztam én fel, ezt a zsinati konstitúciót, éppen ez lett az egyik legnagyobb eredménye a zsinatnak, a Gaudium et spes kezdetű megnyilatkozás, hát ezt mi így ismertük meg, lelkigyakorlaton, Egerben egy-egy részt fel kellett dolgozni és elő kellett adni. Akkor még ilyen továbbképző lelkigyakorlatok voltak, nem visszavonult, imádkozó, elmélkedő félék. Éppen ezzel a kons-titúcióval foglalkoztam. Nagyon szépen leírja Török József, aki véleményem szerint jelen pillanatban a legjobb egyháztörténész pap, a II. vatikáni zsinatról szóló könyvének második kötetében az egészet.

Sz. A.: Nagyon sok témát vetett fel a zsinat, és témáinak nagy visszhangja volt, az egyik a papi cölibátus kérdése. Azt olvastam, nagyon sokan „kiléptek", papok és szerzetesek egyaránt.

Cs. I.: Ebbe nem bocsátkozom bele nagyon, nem vagyok kellőképpen informált, de az biztos, hogy a zsinat után történt, hogy ha valakinek elégséges oka volt, akkor Róma felmentette a cölibátus alól, laikus státuszba helyezte vissza. Sok fiatal élt ezzel a lehetőséggel, ez a '71- 72-es években volt, VI. Pál pápa idején. Ez sajnos szomorú következményekkel járt, le is állították az egész mozgolódást, mert látták, hogy ebből sokan propagandát csináltak, és sokan kérték hat-hét év papság után, hogy a Szentszék mentse fel őket, állítsa vissza „statum laicalem", tehát a civil státuszba, ami azt jelenti, hogy nem gyakorolhatták a papságot.

Sz. A.: A liturgikus nyelv latinról a népnyelvre történő engedélyezésének a témája.

Cs. I.: Igen, az első nagy újítása a zsinatnak a liturgia megújítása volt. A tridenti zsinat óta nem volt változtatás a szentmisén és az egész liturgiában, ezért az egyik legnagyobb határozata volt a Sacrosanctum concilium. A liturgikus nyelv a latin, de minden nép lefordíthatja a saját nyelvére. A zsinat új naptárt állított be, a Szentírás alkalmazása a szentmisében, te már ezeken nőttél fel. Én foglalkoztam vele, 1962. október 11-én, az efezusi zsinat emléknapján meghívtam a református lelkészt és híveit, hogy beszélgessünk a zsinatról. A Rómából jött ismertetéseket és sajtóvitákat megbeszéltük, megvitattuk. Mivel elhúzódott, volt időnk közben nekünk is itthon vitázni a témákról. Hogy ez még merre fog fejlődni, nem tudom, a püspökök nagy összejöveteleken ma is a zsinatra hivatkoznak, kicsit olyan, mintha még mindig tartana a zsinat. A II. vatikáni zsinat és tanítása című könyvet a Magyar Katolikus Püspöki Kar adta ki a zsinat tízéves évfordulóján, éppen az unokaöcsém az egyik szerkesztő, összeállító Cserháti József, az akkori Püspöki Kar titkára, társa pedig Fábián Árpád, aki Rómában tevékenykedett. A 16 dekrétumot is leírják ebben a kezdetektől, hogy miként gyűjtötték a zsinati anyagot, hogyan fogalmazták meg, továbbá magyarázatok, értelmezések is szerepelnek benne. A zsinati atyák elé került a következő öt tervezet:

1. a liturgia (a Szentírás alkalmazása, a szentmise egyszerűsítése, az egyházi naptár, ünnepek átcsoportosítása);

2. a kinyilatkoztatás forrásai (a Szentírásról, a szent hagyományról - Dei verbum, a Biblia éve is ennek a következménye);

3. a hírközlés - a média témája (ennek eredményeként ma már egyházi tévék, rádiók vannak);

4. a keresztények egysége (ökumenizmus);

5. az egyház (mi a célja, szerkezete, a mai ember nyelvén, hogy ismerjék meg, mi is az, kicsoda Krisztus, és az egyháztörténelemben mik történtek, hogy lett ebből egyháztörténelem).

A második ülésszak 1963-ban volt, egy hónapig voltak együtt Rómában, aztán hazamentek és a következő témát készítették elő, majd egy év múlva újra összeültek. A harmadik ülésszakban az egyház, a püspökök lelkipásztori feladatai, az ökumenizmus, a kinyilatkoztatás, világi hívek apostolkodása, az egyház jelenléte a mai világban volt a téma, az eredmény a Gaudium et spes - öröm és reménység - szavakkal kezdődik. Az volt a kérdés, hogy a háború után vége van-e a világnak vagy nincs, az egyház mit szól erről, illetve az emberiség életéhez mit szól hozzá. Folytatódott a szerzetesség megújítása, a papnevelés témájával, az egyház missziós tevékenységével, ezekről mind olvashatunk ebben a könyvben. Nekem is volt egy 3000 kötetes könyvtáram, a könyvtáramat hazaküldtem Szatmárra, én ugyanis ott nőttem fel, és a püspök kérte, hogy küldjem el nekik, mivel a románok mindent elpusztítottak, beleértve a püspöki palota könyveit. Summa summarum, a zsinatnak még ma is van hatása bőven, sokan még csak most kezdenek foglalkozni vele, illetve a megnyilatkozásokat tanulmányozni, ami jót jelenthet az egyház jövőjére nézve. A zsinatot közvetlenül követő kellemetlenségek ellenére azt gondolom, a Szentlélek megint jókor „súgott" a pápának, kellett ez a zsinat. Hatásai és további gyümölcse a jövőben - meglátod - tapasztalható lesz.

Zárásként

Az ökumenikusnak⁹ is nevezett II. vatikáni zsinat korfordulót jelent, mert az egyház több évszázados bezárkózottságából kilépve hatásosan hozzá tudott fogni a világ átalakításához, megtalálva helyét a szekularizált világban. Természetesen a zsinat után is több jelentős esemény történt, a Codex luris Canonici (1983) kánonjogi kódex életbe léptetése, A Katolikus Egyház Katekizmusának kiadása (1992). Nagyon fontos és imponáló esemény volt a 2000. jubileumi év, amelynek egyik mozzanataként II. János Pál bocsánatot kért mindazon bűnökért, melyeket az egyház a történelemben elkövetett.¹⁰ A II. vatikáni zsinat kijelölte a világegyház jövőjébe vezető utat, amely a hierarchia és mindannyiunk, Isten egész népének ügye, reményteli jövőbeli feladata: „mindenütt jelen lenni, hogy mindenütt az ízesítő só és a fejlődést gerjesztő kovász szerepét tölthessük be".¹¹

Nekünk, minden megkereszteltnek feladatunk, hogy a világosság gyermekei legyünk a 21. század elején, a zsinat hatásainak alanyaiként kötelességünk tanulmányozni, hinni és elfogadni mindazokat az útmutatásokat, amelyeket Krisztus nevében elénk tár az egyház a II. vatikáni zsinat által.

 

Jegyzetek

1 XXIII. János pápa, in: Gárdonyi M.: Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe. Budapest 2006, 342.

2 Vö. Gárdonyi M.: Bevezetés a Katolikus Egyház Történetébe. Budapest 2006, 339.

3 Vö. Antoine, C.: A II. Vatikáni Zsinat. Budapest 1971, 51-62.

4 Vö. Nemes Gy.: Az egyháztörténet vázlatos áttekintése. Vác 2003, 89.

5 Vö. Gárdonyi M.: i. m. 343- 349.

6 Vö. Pusztai L.: Katolikus Egyháztörténelem. Budapest 2000, 131.

7 Tomka F.: Egyházunk a kommunizmus idején. Új Ember 2004. 03. 21. 1.

8 Vö. Tomka F.: i. m. 1.

9 Ökumenikus jellegét mutatja, hogy a püspökök, teológusok és világi hívőkön kívül részt vettek a protestáns és a keleti egyházak képviselői. Vö. Pusztai L.: Katolikus Egyháztörténelem. Budapest 2000, 131.

10 Vö. Nemes Gy.: i. m. 89.

11 Szántó K.: Egyháztörténelem. Vác 2001, 240.