Kránitz Mihály
iSTEN SZERETETE ÉS A FELEBARÁT SZERETETE

A keresztény kinyilatkoztatás tanítása szerint az ember személyisége - vagyis szíve-lelke - mélyén titokzatos módon ott van Isten megtapasztalásának a képessége. Mivel az ember Isten teremtménye és valamiféle hasonlóságot hordoz önmagában Istenből, ezért ennek a hasonlóságnak nem anyagi, hanem szellemi valósága van. János apostol leveléből tudjuk, hogy az Isten szeretet, és egészen biztos, hogy ez a hasonlóság éppen a szeretetre való képességben áll (vö. Ter 1,27; 1Jn 4,16).

A test és a lélek egységéből álló ember esetében az Isten szeretete és a felebarát szeretete elválaszthatatlan egymástól. Ami már az Ószövetségben is parancsként, de két külön helyen, szétszórva szerepelt, és Izrael hitének a központi magja volt, annak összefoglalását és kiteljesedését az Ó- és Újszövetségben egyaránt megtaláljuk: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved-lelked mélyéből, minden erőddel" (MTörv 6,4-5). És „szeresd embertársadat úgy, mint magadat" (Lev 19,18).

Mindezt Jézus helyezi egymás mellé: „Ez az első parancs: Halld, Izrael: az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből. A második így szól: Szeresd embertársadat, mint saját magadat!" (Mk 12,29-31)

A teljes kinyilatkoztatás birtokában már tudjuk, hogy ennek az „új" parancsolatnak az alapja, hogy Isten előbb szeretett minket, és Fiában, Jézus Krisztusban egy lett közülünk, mintegy a felebarátunk lett. A szeretet ezért immár nem pusztán egy parancs, hanem arra a szeretetajándékra adott válasz, amellyel Isten jön hozzánk. A szeretet parancsa végső soron azért lehetséges, mert nem csak egy puszta követelmény, hanem azért lehet „megparancsolni", mert azt már megkaptuk.

Az új paranccsal Jézus voltaképpen arra vezeti el tanítványait, amit ő maga is megélt, amikor úgy kéri a szeretetet, ahogyan ő szeretett. Az utolsó vacsorán így imádkozik Atyjához: „Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismertetem, hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen, s én is bennük legyek" (Jn 17,26). Jézus ezzel nemcsak egy megfontolandó előírást ad, hanem önmagát adja. Az új szeretetparanccsal Jézus jelenlétének ajándékát nyújtja.

Az Istennel való kapcsolat a parancsok teljesítésében nyilvánul meg: „Aki teljesíti parancsait, benne marad Istenben, és az Isten is őbenne" (1Jn 3,24). Jézus azonban a sok parancsot egyetlen nagy főparancsban foglalta össze. Ez azt jelenti, hogy Isten parancsait nem lehet külön-külön értelmezni. Minden egyes parancsolat ugyanis annak a szeretetnek a szükséges megvalósítása, mely mindent átjár.

Szent Pál apostol világosan állítja, hogy minden parancsolat „ebben az egyben tetőződik: szeresd embertársadat, mint saját magadat. A szeretet nem tesz rosszat az embertársnak, a törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet" (Róm 13,9-10). A parancsokon keresztül Isten azt mutatja meg, hogy miképpen kell szeretni őt és a felebarátot. A Szentlélek ajándékával pedig megadja azt a lehetőséget is, hogy teljesüljön, ami az ember számára lehetetlen volt: úgy szeretni, ahogy Jézus szeretett minket.

A nagyböjt jó alkalom arra, hogy saját emberi szeretetünket a soha el nem múló és tökéletes krisztusi szeretethez igazítsuk. Krisztus, az istenember önmagában valósítja meg azt a tökéletes választ, amelyet az embernek kellene Istennek megadnia. Őbenne, aki az út, az igazság és az élet, a keresztény egy olyan egyesítő erőt talál, mely értelmet és egységet ad a saját létezésének. Krisztusban ugyanis az emberben lévő eredeti istenkép állt helyre, amelyet az ember a teremtésnél ugyan megkapott, de a bűn azt eltorzította. Ezért kéri tőlünk a mennyei Atya, hogy „Fiának képmását öltsük magunkra" (Róm 8,29), illetve hogy „részeseivé váljunk az isteni természetnek" (2Pét 1,4). Ez nem jelent mást, mint az Isten életének - aki a szeretet - a befogadását és emberségünk megvalósításának a teljességét. Voltaképpen már a születésünktől fogva őrizzük azt a belső hívást, hogy a Fiú képére alakuljunk, „amíg mindnyájan el nem jutunk Isten Fia hitének és megismerésének egységére, és meglett emberré nem leszünk, elérve Krisztus teljessége életkorának mértékére" (Ef 4,13).

A keresztény igazi méltósága abban áll, hogy míg a szeretetben átadja magát Isten kezébe, addig nem feledkezik meg a közvetlen közelében élőkről és a kapott szeretetet nem tartja meg magának, hanem, ha kell, áldozatok árán másoknak továbbítja. Jézus ennek a legtökéletesebb formáját nevezi „nagyobb" szeretetnek: „Senkinek sincs nagyobb szeretete, mint annak, aki életét adja barátaiért." (Jn 15,13)