Gánóczy Sándor
pÁRBESZÉD A KERESZTÉNY TEOLÓGIA ÉS AZ IDEGTUDOMÁNYOK KÖZÖTT

 

A Babeș-Bolyai Tudományegyetem számomra rendkívül megtisztelő gesztusa, amellyel díszdoktori címmel tüntetett ki, válasz arra a törekvésemre, amely egész egyetemi pályafutásomat meghatározta, tanulóként és tanárként egyaránt: megpróbáltam a határokat átlépni. Nemcsak az ország és az állampolgárság megváltoztatásával, hanem a tudományterületem, a teológia megszokott határait is átlépve arra törekedtem, hogy párbeszédet kezdjek a természettudományokkal, mindenekelőtt a neurobiológiával, egy olyan tudományággal, amely folyamatos, jelentős fejlődésével radikálisan megváltoztatja az emberről alkotott képünket.

Van-e valóban értelme vagy bármilyen haszna egy ilyen párbeszédnek az embert az Istennel való kapcsolatában vizsgáló keresztény teológia és az idegtudományok között, amelyek ettől a kérdéstől teljesen elvonatkoztatnak és a központi idegrendszer különböző funkcióit vizsgálják? Nem illuzórikus, és nem ítéli dilettantizmusra a teológust? A 2008-ban az Odile Jacob kiadónál megjelent, Kereszténység és idegtudomány című könyvemben arra próbáltam rámutatni, hogy a kockázat ellenére a párbeszéd lehetséges, és bizonyos konvergenciához vezethet. A tudományos kiadó a könyv megjelentetését JeanPierre Changeux neurobiológus ajánlása alapján fogadta el, akivel évek óta párbeszédet folytatok.

Konvergenciáról beszélek, nem teljes egyezésről. Két különböző diszciplínáról van szó, amely nagyon különböző módszerekkel dolgozik, de amely találkozhat néhány kérdésben, amelyet hasonló módon értelmezhet, és, a kölcsönös megközelítésnek köszönhetően, analóg következtetésekre juthat.

A Changeux-vel folytatott párbeszéd nyomán az első számomra szembetűnő konvergenciapont a hominizáció kérdése. Changeux 1983-ban adta ki A neuronális ember című könyvét (= HN), amely sok olvasót megdöbbentett biologizmusával. A szerző „képzett materialistának" nevezte és a Démokritosz-féle atomizmus követőjének vallotta magát (HN 15). Changeux egyenesen az „agy-gépezet" „mechanizmusairól" beszélt. Arra a kérdésre, hogy miként lett az állati agy emberivé a hominizáció során, azt válaszolta, hogy az állati agyból az emberi agyba történő átmenet során nem történt semmilyen nagyszabású minőségi átszerveződés (HN 87). Csak „a neuronok összlétszámának mennyiségi és folyamatos evolúciója következett be" (HN 124).

Azonban mintegy húsz évvel később az Igazságra képes ember (HV) című könyvében már ezt olvassuk: néhány, lényegében mennyiségi változás, amely a genomban végbement [...] elegendő volt ahhoz, hogy meghatározza az emberi agy funkcióinak egy minőségi szempontból újnak tekinthető fejlődését" (HV 294). Sőt mi több, ezt az átmenetet, ezt a hominizációt immár hirtelen emergenciának tekinti (Changeux Ricoeur 261), tehát egyfajta ugrásnak, amit talán ugrándozásnak lehetne inkább nevezni, mivel ingadozások és kaotikus állapotok jellemzik. Véleményem szerint a „hirtelen emergencia" fogalma, amely egy minőségileg új lény megjelenéséhez vezet, összeegyeztethető a teremtés teológiai eszméjével még akkor is, ha nem tartalmazza annak kifejezett állítását.

A konvergencia másik megnyilvánulása meglátásom szerint azzal kapcsolatos, hogy a mai agykutatók a szellem (a francia „esprit", a német „Geist") fogalomra az elme (angol „mind") kifejezést használják. Ez a kifejezés a szellemhez képest kevésbé jár a spirituális redukció veszélyével, mert arra utal, hogy a személy szellemi képességei szükségszerűségen természetesek, és biológiai struktúrákban gyökereznek. Ebben az értelemben beszél Gerald Edelman embodied mindról, megtestesült elméről.

A teológus csak egyetérthet, látva, hogy a megtestesülés fogalma analógiaként szolgál annak jelölésére, ami az emberi személy lényegét képezi. Az ember olyan lény, aki élettanilag, szervesen arra van beállítva, hogy gondolkodó, döntő, érző alanyként valósítsa meg önmagát. Nemde hasonló értelemben beszél a Biblia a szívről mint mindannak székhelyéről, amit az ember gondol, akar és érez?

Újabb konvergenciapontot találunk Antonio Damasio neurológusnál, aki a tudatot az elme (a „mind") par excellence termékeként mutatja be. Az emberi elmét tematizálva Damasio kiemeli, hogy az az állati elmében gyökerezik. Azt magyarázza, miként emelkedik ki az első a másodikból. A magasabbrendű állatoknál egy „tudatmag" létét ismeri fel, amely a hominizáció során „kiterjedt tudattá" lesz. Ezt kifejezetten önéletrajzi tudatnak nevezi. Ez azt jelenti, hogy miközben az állat, akár a felsőbbrendű is, csak arra képes, hogy itt és most a mentális impulzusok révén tudomást szerezzen az őt körülvevő tárgyakról, egyedül az emberi tudat képes egy tartós és reflektált folyamatra. Csak neki van teljes értelemben vett öntudata.

Damasio tehát ügyel arra, hogy egyszerre két dolgot állítson. Egyrészt az állati tudat tartós fennmaradását az emberi tudatban, amennyiben az fejlődése alapja, másrészt az emberi tudat páratlanul sajátos voltát mint az idő tudatát annak három dimenziójában, vagyis a megélt idő tudatosítását egy olyan énben, aki képes azt elbeszélni. Itt közel járunk az emberi lét történetiségének bibliai gondolatához és a keresztény perszonalizmushoz.

De térjünk vissza Changeux-höz. Írásaiban további konvergenciapontokat találunk. Az egyik az etikával, a másik az esztétikával kapcsolatos. Úgy vélem, hogy e két diszciplína felé nyitva közel kerül egy olyan témakörhöz, amellyel a keresztény teológia is foglalkozik. Számára ezek mintegy hidat képeznek, amely lehetővé teszi az átmenetet a „kemény", analitikus tudomány partjáról oda, ahol az istenhit fölötti reflexió meghatározó.

Itt csak azt emelem ki, hogy Changeux folyamatosan szemlélteti és igazolja, miként generál és ellenőriz az agyunk olyan cselekedeteket, amelyek igénybe veszik erkölcsi felelősségünket akár személyközi viszonyainkban, akár társadalmi cselekvésünkben. Ez magyarázza, miért adta ki Changeux Az etika természetes alapjai című könyvét (1993), és miért választották meg Franciaországban az Országos Konzultatív Etikai Bizottság elnökévé. E bizottságban a tudósok mellett filozófusok, szociológusok és teológusok is részt vesznek. Együtt javasolnak megoldást különböző erkölcsi kérdésekre a születés korlátozástól az eutanáziáig.

Az agyat az etikai viselkedés szerveként értelmezve, Changeux olyan területre lép, ahol a teológus a szeretet által cselekvő hitről, Aquinói Szent Tamás szavaival, a fides caritate formatáról beszél. Ezen Tamás az istenszeretet konkrét megnyilvánulását érti a felebaráti szeretet erkölcsi gyakorlása által.

Ami az esztétikát illeti, Changeux nagyon messzire megy a konvergenciában. Ezt tanúsítja néhány újabb publikációja: Az igazról, a szépről, a jóról (2008), Az elvarázsolt neuronok (2014), A szépség az agyban (2016). Már korábban az Értelem és élvezet (2002) című könyvében így ír az idegentudomány és az esztétika eltérő perspektívájáról: „A tudományos felfogástól eltérően, amely egyetlen meghatározott jelentésre összpontosít és alapvetően az egyetemesre irányul, a műalkotás, figyelem-felkeltő-elgondolkodtató képessége által nyitott számos gondolati tapasztalatra, és tág teret enged a szubjektivitásnak" (RaPl 41).

Néhány sorral tovább meglepi az olvasót egy vallásos műalkotás, Jacques Bellange A halott Krisztus siratása című festménye személyes értelmezésével. Felhívja a figyelmünket arra, hogy ezen a Piéta-szerű képen Jézus testén „nem látható semmi a holttest merevségéből. A festő nagyon is eleven testté változtatja át, rugalmas vonásokkal". Mit jelent ez? Changeux azt válaszolja: a jelenet „megindítja" a nézőt „azzal a távolsággal, amelyet a festő felidéz a halál bennük levő tragikus tudata" és „a bennünk felkeltett remény" között (uo., 42).

Megkérdezhetnénk, mire vonatkozik ez a remény. Vajon nem arra a lehetőségre, hogy túllépjünk a fizikai halálon, és egy teljesen más életet éljünk, amely a testünket is érinti? És ki az a „mi", aki reménykedik? Vajon a tudós is társul hozzájuk, bár tud arról, ami az agyhalálban elpusztul? Amennyiben ezt teszi, túllépi saját szakterülete határait, és a teológiához közeledik. Az a tudós, aki magát mégis agnosztikusnak nevezi.

A konvergencia utolsó példájaként Changeux észrevételeit idézem az epigenetikus idegi folyamatok kiemelkedő fontosságáról az ember személyes és kollektív fejlődésében. Az „epigenetikus" kifejezés a görög epi, „fölött" prepozícióból és a genesis főnévből áll, amely a generálás, termelés, szülés aktusát jelöli. A genetika modern fogalma, amely ugyanebből a gyökből származik, az a biológiai diszciplína, amely azt tanulmányozza, amit génjeink és szüleinktől örökölt DNS-ünk határoz meg. A genetika tudománya a személy vele született, szükségszerűen továbbadott adottságait tanulmányozza, amelyek az agyhalállal elpusztulnak.

A modern neurobiológia azonban egyre világosabban rámutat arra, hogy velünk született adottságaink állandó változásokon mennek keresztül annak hatására, amit családi és kulturális környezetünk befolyása alatt elsajátítottuk és tanultunk. E folyamatok révén, amelyeket agyunk irányít, túlhaladjuk genetikailag meghatározott adottságainkat. Ezeknek köszönhetően sajátítjuk el személyes identitásunkat, valamint élettörténetünket, amelyet számos kiszámíthatatlan esemény is alakít. Nem minden következik be szükségszerűségből, hanem szerencsés vagy szerencsétlen véletlenek, valamint szabad döntéseink nyomán. Így az agyunkban végbemenő epigenetikus folyamatoknak köszönhetően fejlődünk azon túl, ami DNS-ünkben kódolva van.

Élettörténetünk így előre nyitott történetté lesz. A tanultak emléke nemcsak személyünket alakítja. Amennyiben azokat másoknak továbbadjuk, halálunk után is tovább élnek, és nemzedékről nemzedékre gazdagítják az emberi közösséget.

Ezt képviseli Changeux, aki a személyes emlékek epigenetikus átadását a következő nemzedéknek a halhatatlanság egy nagyon emberi formájának nevezi.

Mit akar ezzel mondani? Valószínűleg azt, hogy agyunk epigenetikus mechanizmusai nemcsak azt lépik túl, ami bennünk genetikailag meghatározott, hanem lehetővé teszik, hogy magunk alakítsuk élettörténetünket. Azt is, hogy személyessé tegyük, gazdagítsuk mindazzal, amit elsajátítottunk, megtanultunk, alkottunk, felfedeztünk vagy életműként megvalósítottunk. Ezt a szabad döntések sora tette lehetővé, mert életművünk fejlődése agyunk szelektív tevékenységeinek köszönhető. Azáltal, hogy e mű emlékét átadhatjuk másoknak, hogy örökségként felkínáljuk nekik, a halál nem tudja elpusztítani. A szerző tovább él műveiben. (Zárójelben említem, hogy ebben az összefüggésben Changeux nem ellenezte, hogy példaként Jézus utolsó vacsorán mondott szavait idézzem: „tegyétek ezt az én emlékezetemre".)

Úgy vélem, hogy Changeux hipotézise közel áll ahhoz, amit már Platón tanított a lélek halhatatlanságáról: a test elpusztul, de a test börtönéből szabaduló szellemi lélek tovább él és cselekszik. Amennyiben ez így van, a teológus erre a felvetésre kétféleképpen reagál. Egyrészt az idegtudós érdemének tudja be, hogy tematizálja a halhatatlanság egy nagyon emberi formáját, másrészt e hipotézissel szemben rámutat arra, hogy a keresztény hit radikális különbsége a feltámadásban áll. Valójában, amikor a Biblia és a Hitvallás metaforikus nyelvezetén valljuk a test feltámadását, ezen nem agyunk epigenetikus cselekvéseinek eredményét értjük, hanem Isten teremtő cselekvését. „Test"-en az emberi lényt értjük testi-lelki teljességében, nem csak életművét. Az egész ember az, aki részt vesz az új és örök életben. Ezen a ponton alig van konvergencia.

Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a teológia és az idegtudomány közötti párbeszéd mérlege egészét tekintve pozitív. Ez a következő pontokban mutatkozik meg.

- Lemondtunk az antropológiai dualizmusról az ember holisztikus felfogása javára.

- A kutató alázata mind az idegtudomány, mind a teológia terén arra készteti, hogy elismerje, több az, amit nem ismer, mint amit biztosan tud.

- Mindkettő igazolandó vagy elvetendő hipotéziseket használ.

- Mindkettő az emberi létezés történetiségét állítja.

- Elfogadtuk a fejlődéselméletet, amelyet ma már a római Tanítóhivatal is többnek tart egyszerű hipotézisnél.

- A neurobiológia gazdagodik azáltal, hogy megnyílik az etika és az esztétika felé, és ezzel bennfoglaltan a teológiai antropológia előtt, amelyben úgy tűnik, hogy a transzcendencia elve közel áll az epigenetikus elvhez.

 

(Elhangzott 2018. május 17-én a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem dísztermében a díszdoktori cím átvétele után.)

 

Franciából fordította Zamfir Korinna