KÖNYV
dIÓSI DÁVID:
„A TE ARCODAT KERESEM, URAM”
Puzzle-darabok posztmodern korunk istenkeresőiről/-nek

 

Két évvel ezelőtt a Kolozsvár-Szeltersz távon együtt utaztam Diósi Dáviddal (még nem gondoltam arra, hogy egyszer a tanárom lesz, akkor Kolozsváron voltam egyetemista), egyházról, teológiáról beszélgettünk, Kolozsvár és Gyulafehérvár kapcsolatáról: hasonlóságokról, de legfőképp különbségekről. Akkor feltűnt, hogy nem egy bezárkózott, szűk látókörű emberrel van dolgom, hanem, amint Bodó Márta, a Keresztény Szó főszerkesztője fogalmazott az Egyházam a posztmodernben című könyv ajánlójában: „Diósi Dávid nem holmi elvont elefántcsonttoronyba húzódva műveli a teológiát, hanem azt a szemléletet képviseli, hogy annak a ma élő emberhez, gondjaihoz és örömeihez kell hozzászólnia. Merész és kreatív e vállalásában és vállalkozásában. Van mondandója a posztmodernről, a vallástalan emberről, az ateistáról, a túlsó oldalon állóról: nem ijed meg és nem is kezdi reflexből püfölni azt hangoztatva, az ellenséges világ már megint micsoda gonoszságot tervez ellenünk, tiszta, vétlen, a Jó oldalán sorakozó keresztények/katolikusok ellen."

Ajándékként kaptam az előbb említett könyvet, amely egy CsíkszentdomokosKolozsvár vonatúton volt az útitársam, és amely megerősített az első benyomásomban. Az „egy szuszra" elolvasás után örvendeztem magamban, hogy itt, Erdélyben is vannak emberek, teológusok, papok, akik nem a múlton rágódnak, nem azt dicsőítik, nyalogatva a talán soha be nem gyógyuló sebeket, hanem tisztán látnak, elemzik a jelen eseményeit és a jövőbe tekintenek.

„A te arcodat keresem, Uram", Puzzle-darabok posztmodern korunk istenkeresőiről/-nek a címe Diósi Dávid legújabb könyvének, amelyet nevezhetnénk akár az előző két könyve folytatásának is, hiszen témájában, világlátásában és szófordulataiban felfedezhetjük a hasonlóságot közöttük. Ez a könyv mégis más, mint a két előző. Nemcsak abban tér el, hogy a Szőcs Zsolt grafikus tervezte, stílszerűen posztmodern borító mellett megférnek a könyvben a barokkos díszek, mosolygó angyalok is, hanem ezt a könyvet nem lehet, illetve nem szabad „egy szuszra" elolvasni, hiszen, amint az előszóban a szerző írja, „intellektuális elmélkedéseknek, szellemi és lelki időpazarlásnak" szánta a könyvben összegyűjtött gondolatmorzsákat, az alcímhez hűen a puzzle-darabokat.

A különböző írások konferenciákon és egyéb alkalmakon elhangzott előadások közérthető leiratai, de számos olyan írást is olvashatunk, amelyeket a szerző azután vetett papírra, hogy a közelében levőkre vagy távoli környezetére, a mindennapi apró, de mégis továbbgondolásra késztető eseményekre, képekre rácsodálkozott: istenkeresőkről, istenkeresőknek, a posztmodern korban élő kortársaknak címezve feljegyzéseit.

A könyv öt fejezetét nem hangzatos ajánlósorok vezetik be, hanem egy mese a szelterszi tücsökről, aki a régi barátból percek alatt ellensége lett a zongorázó szerzőnek - mégis távozása, elhallgatása óta is örök adventben várja a vissza-jöttét, s nem csak...

Különös, hogy a kötet lapjain nem olvashatunk arról, mi is ez a hangzatos posztmodern kor, mert mint az írások olvasása során kiderül, maga a szerző sem tudja - ezt bátran be is vallja. Mégis rájövünk, nem az a lényeg, hogy kiolvassuk a meghatározást, hanem hogy szétnézzünk abban a korban és világban, amelyben élünk, amelyben egyházról, annak jövőjéről beszélünk.

Sajátos és igen személyes hangvételű reflexiókban bővelkedik a könyv, amelyben korunk egyházának helyzetét tisztánlátóan és sajátosan tárja az olvasók elé, nem az egykori dicső múltban való gyönyörködéssel, hanem a jövő egyházának ügyéért való elszántsággal önvizsgálatra és közös továbbgondolásra késztetve olvasóit. Ahogyan a szerző írja: „A posztmodern az egyház malmára hajtja a vizet. Nem ennek az egyháznak. A jövő egyházának."

Az istenkeresőkről szóló fejezetben az olvasó is magára ismerhet, s a szerző szemüvegén át rácsodálkozhat arra, hogy Isten valóban a meglepetések Istene. Diósi Dávid felébreszt a vitrinben nyugvó álmunkból, és gondosan figyelmeztet arra, hogy „már rég nem vagyunk Isten munkatársai, hanem Isten lett a mi munkatársunk. (...) A dogmatika »recepteskönyvéből« alapanyagában gondosan tetszetősre válogatott »házi készítésű", meghitten fahéjillatú, idilleen

A szerző történeti szempontból vizsgálja a keresztény kultikus cselekményekről szóló teológiai és tanítóhivatali megnyilatkozásokat, azok egyházi gyakorlatát. A megkérdőjelezés nélkül vallott tételek és az új felismerések közötti feszültség is helyet kap a könyvben. A katolikus szentségtan és -gyakorlat a középkorban válságba jutott, a reformátorok hatására tovább mélyült. A katolikus Tanítóhivatal erre rendkívül gyümölcsöző magyarázatot adott, amely a tridenti zsinatnak a szentségeket általában, és a hét szentséget egyenként is tárgyaló dokumentumaiban fejeződik ki. A trienti mézeskalács ízű, »megszelídített«, »otthonkában« sürgő-forgó Isten kebelcimboránk lett."

A te arcodat keresem, Uram. A címben jelzett istenarcot embertársaink arcában kell felfedeznünk. Minden arc szent föld, minden arc Isten ikonja, éppen ezért ne plasztikszagú műarcok mögé burkolózzunk - hív szemléletváltásra a szerző.

Diósi Dávid nemcsak elénk, olvasók elé tart tükröt, hanem önmaga is belenéz a tükörbe, reflektál önmagára. Nem sminkel, a valóságot nézi, látja és láttatja. Ez a kötet utolsó írásában válik igen hangsúlyossá.

Lassan végigzongorázva a könyvön, amelynek lábjegyzeteit is tanulmányozva a nagynevű, nemzetközi fórumokon is elismert teológusok, filozófusok és egyéb szaktekintélyek mellett találkozunk erdélyi arcokkal is - a teljesség igénye nélkül: András István és Vik János, akik a szerző munkatársai a mindennapokban, együtt dolgoznak, gondolkodnak korunk emberéről, egyházáról.

Ne gondolja az olvasó azt, hogy száraz, elvont írásokat rejt a szemet megnyerő borító! Ebben a könyvben jól megfér egyház mellett a szaktekintélyek sora meg a szelterszi tücsök, a szerző kedvenc intellektuel-hőse, Szalacsi Sándor, az anyósvicc, közös életterünk félmázsás baglyai... Ezzel válik Diósi Dávid kötete valóban „kellemes, szellemi és lelki élményekben gazdag időfecsérlés"-sé.

 

Vigilia Kiadó, Budapest 2018

 

Böjte Csongor