lEGYÜNK BÁTRAK
AZ ÖRÖMHÍR KOMMUNIKÁLÁSÁBAN!

Serbán Mária: Öntsünk tiszta vizet a pohárba: én mindig úgy tekintettem rád, mint a váradi egyházmegye sajtóreferensére. Mi a valóság, mi a te munkaköröd?

Micaci Cristian: Nem vagyok az egyházmegye sajtóreferense, hivatalos állásom, amire alkalmaztak, az a pasztorális referensi állás. A fő feladatom, hogy az egyházmegye felnőttpasztorációs tevékenységeit koordináljam, besegítsek Kovács Zsolt atyának. Azért tűnik úgy kifelé, hogy sajtóreferens vagyok, mivelhogy én médiát tanultam, és a jezsuiták arra tanítottak, hogy mindenhol, minden csatornán kommunikálni kell, továbbadni a jó hírt. Ezt nagyon-nagyon szívesen csinálom, ennek a tevékenységnek a természetéből adódóan nyilván nagyobb a láthatósága, talán ezért tűnik úgy kifelé, hogy sajtóreferens volnék. A nagyváradi egyházmegyében nincsen külön ilyen szerep, viszont amikor ideérkeztem 2012-ben, már elég jól kifejlett munka zajlott ezen a téren, amit különös módon a püspöki titkár, Vakon Zsolt atya látott el. Ebben próbáltam én aztán segítséget nyújtani neki, aztán ezt tovább fejlesztettük az adott lehetőségeknek és körülményeknek megfelelően. Talán így foglalnám össze azt, hogy miért is látszik úgy kívülről, hogy az egyházmegye sajtóreferense vagyok. Hogy miért vállaltam ezt a szerepet is? Azért, mert fontosnak tartom azt, hogy ami az egyházban történik, ami az evangélium továbbadását illeti, és mindaz, amit emberek tesznek ilyen téren, az láthatóvá váljék. Úgy gondolom, és ismételten elmondom, ezt így tanították nekem, hogy minden lehető pillanatot, alkalmat, eszközt fel kell használni arra, hogy ez láthatóvá váljon. Persze ez nem magamutogatás céljából történik, nem egy dicsekvési forma. Ha megmutatjuk a média csatornáin keresztül azt, amit sokan sok helyen tesznek, talán apró, kicsi, néha jelentéktelennek tűnő dolgokat az örömhír továbbadása érdekében, akkor mások is ösztönzést kaphatnak rá, mások is ötleteket nyerhetnek ebből, buzdítást érezhetnek arra, hogy hasonló módon cselekedjenek, és az evangéliumnak a mindennapi megélését láthatóvá tegyék ilyen szinten is.

S. M.: Mesélj arról a képzésről, amiben részed volt Rómában. Térjünk ki arra is, mi a különbség a világi és az egyházi média között.

M. C.: Napjainkban is aktuális téma a sajtószabadság, mindenki törekszik a sajtószabadságot elérni, ezt biztosítani.

Tanulmányaim alatt többször hangsúlyozták az oktató tanárok, hogy szabad sajtó, szabad média mint olyan, önmagában nem létezik, ez egy utópia, és téves lenne azt gondolni a sajtóról - legyen az egyházi vagy világi -, hogy ideológiamentes. Ilyen nincs. Akár politikai, akár személyes érdekeket képviselő ideológia mindig lesz, van benne. Ilyen értelemben, kicsit pozitívabb megfogalmazásban, az egyházi média sem önálló, független média, és nem is lehet ilyen! Lényegében különbözik a világi médiától abban, hogy nem kereskedelmi céllal készül. Míg a világi médiában a politikai, anyagi és egyéb érdekek határozzák meg azt, hogy milyen beállítottságú legyen egy bizonyos médiaorgánum, addig az egyházi kommunikációban - merem remélni, hogy ez az egyedüli érdek - Krisztus örömhírének továbbadása. Csak ez lehet a cél, az egyedüli „érdek", ami minket mindannyiunkat vezérel, akik ilyen téren tevékenykedünk, hivatásosként, önkéntesként. Én ebben látom a lényeges különbséget a világi és az egyházi média között. Abból kiindulva, hogy független, semleges, ideológiamentes média nem létezik, míg az egyiket bizonyos érdekek irányítják, mozgatják, a másikban az egyedüli vezérvonal Krisztus evangéliumának a hirdetése és továbbadása.

A világi médiában általában negatívum jön át, és mivel a média alakítja a társadalomnak az elvárásait, a társadalom elvárásai hatással vannak a médiatartalomra, az emberek ki vannak éhezve arra, hogy valami újat, valami szenzációsat halljanak, lássanak, valami olyanról értesüljenek, ami rendkívüli, ami nem tartozik a megszokotthoz, a mindennapihoz. Általában ami nem mindennapi, az a negatívum, és kevésbé sikerül az ingerküszöböt a hallgatóságban elérni a jó hírrel, azzal, hogy valaki egyszerűen csak teszi a dolgát, valaki egyszerűen csak becsületesen elvégzi a munkáját, egyszerűen csak gyakorolja a felebaráti szeretetet. A katolikus médiában a tudósítás, híradás nem képes talán mindig mainstreamben elérni azt az ingerküszöböt, amit a világi média kiformált az emberekben. Úgy gondolom, akkor is, ha nem mindig sikerül ezekre a szintekre eljutni - nem is ez a célunk végeredményben -, azáltal, hogy egyszerűen csak hírt adunk arról, ami jó történik az egyházon belül, az ökumenikus mozgalmakon belül, aminek valamilyen kapcsolata van a krisztusi evangéliummal és a felebaráti szeretettel, akkor ezzel már képesek vagyunk valamilyen szinten, legalább a tudatalattiban elérni az emberekhez. Ezáltal képesek vagyunk a véleményformálásra, egy kicsit alakíthatjuk az emberek mentalitását.

A világi médiában általában elég sok pénz forog, ebből adódóan elég komplikált és jól kidolgozott mechanizmussal működnek, kitanulmányozva azt, hogy az emberek hol a legérzékenyebbek, hol lehet a legjobban manipulálni őket. Ezt az agresszív magatartási formát valamilyen szinten nekünk sokkal szelídebb módszerekkel, de ellensúlyoznunk kell. Éppen ezért tartom fontosnak azt, hogy mindenütt jelen legyünk, ahol csak lehet, egyrészt a saját rendelkezésre álló eszközeinket felhasználni, másrészt a világi média eszközeinek felhasználásával is próbáljunk jelen lenni a társadalomban, próbáljuk hallatni a hangunkat. Próbáljuk megmutatni azt, hogy a sok negatívum, a sok rossz mellett, ami történik, az embertárs iránti szeretet a normalitás. Ugyanakkor szembe kell néznünk egy olyan társadalommal, amelyet az ilyenolyan érdekek - amelyek a médiában is megjelennek - a relativizálásra ösztönöznek; amikor már nincsenek értékek, ahol érték- és tekintélyrombolás van. A médiából az jön át, hogy a politikus korrupt, a papok pénzéhesek, az orvosok nem végzik becsületesen a munkájukat stb. Azoknak a társadalmi szereplőknek, akik a társadalom élén állnak, álltak a múltban is, és bizonyos tekintéllyel rendelkeztek, a tekintélyét próbálják lerombolni, tönkretenni, mindent relativizálni, az embert önmaga mércéjévé változtatni. Ha a társadalmon belül már nincsenek kimagasló szerepek, emberek, akikre fel lehet tekinteni, akkor előbb-utóbb a következő lépés az lesz, hogy nincs Isten, nincs természetfölötti hatalom, nincsenek isteni normák, amiket be kell tartani, hanem mi magunk döntünk, az válik majd normává, az válik majd elfogadhatóvá. Nincsenek fix pontok, amikhez igazodni lehet, hanem mindenki eldöntheti, neki mi a jó. Bizonyos érdekcsoportoknak ezt pénzzel, más módszerekkel sikerül elérniük, hogy ez áradjon a világi médiában. Ezzel szemben kell nekünk a krisztusi tanítást, a 2000 éve érvényben levő krisztusi tanítást érvényesíteni, érvényre juttatni. Nem agresszív módon, hanem szelíden, ahogy Jézus Krisztus maga tette élete folyamán, mégis beleilleszkedve valamilyen formában azokba a kommunikációs módszerekbe, amelyekre a mai emberek érzékenyek.

S. M.: Hogy látod, mit fontos elsajátítani azoknak, akik az egyházi médiában szeretnének munkálkodni?

M. C.: Azt hiszem, hogy az egyházi média területén való munkának két fő összetevője van. Az egyik a vallásos élethez, mondhatjuk a teológiához való bizonyos szintű hozzáértés, bizonyos általános műveltség, a másik pedig a médiához való hozzáértés, a terjesztési mechanizmusok, csatornák ismerete - és sorolhatnám tovább. A kettő összetétele az, ami szerintem megadja a hátteret ahhoz, hogy az egyházi médiában valaki jól tudjon tevékenykedni. Lehet egy harmadikat is említeni, az isteni kegyelmet, mert anélkül lehetünk bármilyen nagy szakértők, nem fogjuk tudni ezt a munkát jól végezni. A képzésre visszatérve, ahol én tanultam, Rómában, a Pápai Gergely Egyetemen, melyet a jezsuiták vezetnek, többségében az oktató tanárok is jezsuiták, az oktatás egésze gyakorlatilag katolikus, keresztény szellemben történik. De ez egy érdekes szemléletű katolikus oktatás, nem feltétlenül hagyományos, túlzottan a hagyományhoz ragaszkodó katolikus oktatás, hanem egy, a krisztusi tanításhoz ragaszkodó, ugyanakkor nyitott szemléletű katolikus oktatás. Ez adta meg a vallásos, a teológiai hátteret. A másik része a média területén szerzett tanulmányok, azok nagyjából ugyanazok, mint amit egy bármilyen médiamunkás megszerezhet egy világi oktatási intézményben is. Szerintem a művészet ennek a kettőnek az összekapcsolása. Én úgy látom és tapasztalom, hogy a jezsuitáknak tényleg sikerül ezt egészen jól művelni. Amit még pozitívnak értékelek: egy multikulturális környezetben történik mindez, ahol a világ szinte minden tájáról vannak diákok, és az ember megismerkedhet azokkal a kihívásokkal, amelyek a világ más részén érik az egyházat, a társadalmat, azokat a diákokat, akik afrikaiak, ázsiaiak, dél-amerikaiak, északamerikaiak. A Mária Rádióban értettem meg, miért olyan fontos egy afrikainak a rádió. Szinte minden afrikai diák, aki Rómába érkezett médiát tanulni a jezsuitáknál, a rádió szakot választotta. Olvasni náluk nagyon sokan nem tudnak, tehát az írott sajtó által kevésbé lenne sikeres a jó hír terjesztésére. A televíziózáshoz hálózatok nincsenek. El kell képzelnünk azt az afrikai falusi környezetet, ahol a hálózatok nincsenek kialakítva, az anyagi háttér olyan, hogy nem engedhetik meg maguknak. Elmondták ezek a diáktársaim, hogy a törzs falujának a közepére egy árbócra ki van téve a rádiókészülék, az reggeltől estig vagy éjszaka is működik. Nagyon fontos, hogy legyenek minőségi rádióadók, olyanok, amelyek keresztény szellemben nemcsak kifejezetten vallási műsorokat közvetítenek, hanem bármilyen más jellegű műsorokat, mind katolikus szellemiségben. Ezt hallgatják az emberek napközben, tevékenységeik közben. Ez egy olyan dolog, amire soha nem jöttem volna rá magamtól, ha nem tapasztalom meg ilyen szinten, diáktársaim elbeszélése által. Ha továbbmegyünk egy másik világrészre, ott lehet, hogy teljesen másak a kihívások, például a Szíriából érkező diáknak másak a kihívásai, tudjuk, hogy ott háború zajlik, konfliktusok vannak. A jezsuiták megpróbáltak „perszonalizált" oktatást nyújtani, hogy mindenkit azon a téren képezzenek ki, amit majd otthon leginkább fel tud használni a saját környezetében az evangélium hirdetésére.

S. M.: Melyek a legnagyobb kihívások - itthon - az egyházi médiában?

M. C.: Én azt hiszem, egyházi kommunikáció szempontjából mi szerencsés helyzetben vagyunk. Még él azért a katolikus hívek körében és úgy általában ebben az országban - az ortodox egyház tagjaira is gondolok - egy bizonyos hagyományos vallásosság, még van mire építeni. Nem kell úgymond annyira - ahogy Ferenc pápa mindig hirdeti -a perifériára való kilépést gyakorolni, bevonni azokat, akik kívül állnak. Nem azt mondom, hogy nálunk nincsenek kívülállók, de sok más világrészhez viszonyítva ilyen téren mi azért még jó helyzetben vagyunk. Az egyik legnagyobb kihívás a kettős kisebbségi lét feldolgozása, olyan értelemben, hogy vallásilag is, nemzetiség szempontjából is kisebbségben vagyunk, nem tudunk érvényesülni, nem tudjuk elérni a mainstream, az országos médiában való jelenlétet. A kihívás az, hogy megpróbáljunk a legjobban „beférkőzni" mindenhová, megtalálni azokat a csatornákat, amelyek által be tudunk kerülni, üzeneteinket el tudjuk juttatni, szórni a nem feltétlenül katolikus felületeken is. Ismételten visszatérek arra, hogy a krisztusi örömhír továbbadása olyan csatornákon keresztül is kell történjen, amelyek nem feltétlenül a mi kezünkben vannak. A másik kihívás, hogy azáltal, amit a média területén teszünk, egyrészt meg tudjuk tartani a hitet az emberekben, másrészt meg tudjuk azt erősíteni. Látjuk, hogy egyre fogyatkozunk létszámban, sokan kivándorolnak, ugyanakkor a következő generációban a hitélet már nem olyan erős, mint a szüleink, nagyszüleink generációjában. Egy harmadik kihívás pontosan ez lenne, hogy a fiatalokat elérjük, őket megtartsuk a hitben, a hitéletben. Ha ez sikerült, a következő lépés ebben meg is erősíteni őket.

S. M.: A fiatalokat említetted. Mit gondolsz a jövőről, a katolikus média jövőjéről?

M. C.: Ha a fiatalokra gondolok, azt látom, hogy az ő nyelvükön kell megszólalnunk. Ragaszkodnunk kell a krisztusi tanításhoz, a krisztusi alapelvekhez, az egyház tanításához, ugyanakkor nem kerülhetjük el, hogy egy kicsit felfrissítsük a nyelvezetet, amin a hallgatósághoz szólunk, főleg a fiatalok esetében. Meg kell találni az arany középutat: anélkül, hogy feladnánk bizonyos alapelveket, amelyeket egyszerűen nem lehet feladni, mégis az ő nyelvezetükön, az ő szintjükön szólni, az általuk használt eszközöket használva megszólítani őket. Fontos szerepet játszik a közösségi média, az azon való jelenlét szinte nélkülözhetetlen. Ez most már lassan nemcsak a fiatalok esetében érvényes, hiszen egyre több közép- és időskorú is bekapcsolódik ebbe az áramlatba. Sokan kritizálják, miért kell ez az egyháznak... Nem ez az elsődleges, de ez is kell, nélkülözhetetlenné válik. Amikor megjelentek a közösségi oldalak, sokan szkeptikusan nézték őket, biztos ez is csak egy fellángolás, ami ideig-óráig tart, és el fog múlni. Én nem tudom megmondani, hogy mi lesz ezek jövője, meddig fognak tartani, ugyanúgy, ahogy 10-20-30 évvel ezelőtt sem tudta senki előre megjósolni az internet fontosságát vagy azt, hogy milyen irányba alakul. Az is lehet, hogy egy idő után alábbhagy, átalakul, valami más kommunikációs fogyasztási modell alakul ki. Lépést kell tartani ezekkel, és mindenképpen ott kell lenni. A hagyományos módszerek mellett ott kell lenniük ezeknek a modern módszereknek, modern eszközöknek is. Gyakorlatilag az evangéliumi idézet - „hirdessétek a háztetőkről" - ennek felel meg. Minden csatornán hirdetnünk, mondanunk kell ahhoz, hogy meg tudjuk szólítani mind az idősebb, mind a fiatalabb generációt. Létezik talán egy olyan réteg, akit a közösségi médiával és modern kommunikációs eszközökkel nem tudunk elérni, ha csak erre állnánk rá. Akkor őket úgymond kizárnánk a hallgatóságunkból, éppen ezért minden fronton előre kell haladnunk. Ezt egy másik szentírási idézettel is alátámasztom: „Krisztus szeretete sürget minket". Ez a sürgetés azt jelenti, hogy menni kell, tenni kell, hirdetni kell minden lehető csatornán. Én azt hiszem, hogy ez az embertárs- és istenszeretet egyik megnyilvánulási formája.

S. M.: Vannak meghatározó és megerősítő élményeid a munkád kapcsán? Lehet, hogy kicsit sarkosan fogalmazom, ha azt mondom, hogy Erdélyben, a Mária Rádió által közvetített pápai katekézisek kapcsán te vagy Ferenc pápa „magyar hangja". Mit jelent ez számodra?

M. C.: Nagyon örvendek ennek a lehetőségnek, hogy „Ferenc pápa »magyar hangja«" lehetek, hogy besegíthetek Ferenc pápa szerdai audienciájának a fordításába. És itt kicsit önző vagyok, megmondom őszintén, mert úgy tapasztaltam, hogy amikor valamiért elmarad vagy nem tudok elmenni, akkor kimarad az életemből az, amit Ferenc pápa mond, mert sok más tevékenység mellett nem tudok odafigyelni rá, legfennebb a következő nap belenézek, elolvasom fordításban, de többnyire kimarad. Amikor ott vagyok, akkor eljut hozzám is az üzenet, nyilván teljesen másképp érint Ferenc pápa szava engem személyesen, amikor ott vagyok és én magam fordítom, mint amikor utólag szerzek róla tudomást. Ez az, ami az én személyes tapasztalatomat illeti. Másrészt nagyon örvendek annak, hogy ezáltal az erdélyi Mária Rádió hallgatóihoz is eljuthat az üzenet, én pedig közreműködhetem abban, hogy magyar nyelven eljuthasson hozzájuk, anyanyelvükön hallják és így megérthessék Ferenc pápa heti katekézisét. Nem vadászom a visszajelzéseket, a számokban való felmérést, hányan olvasták, hány személyhez jutott el, ez nem az én feladatom. Bizonyos statisztika hasznos, mert akkor az ember tudja, hol lehet finomítani, hol lehet egy kicsit jobban csinálni, módosítani, változtatni, de nem tartom ezt elsődleges feladatnak. Úgy hiszem, nekünk, az egyházi média területén dolgozóknak hasonló a feladatunk, mint a lelkipásztoroknak: a magot el kell hinteni, a növekedést pedig, ahogy a Szentírásban is olvassuk, úgyis Isten adja. Ő tudja a legjobban. Nekünk arra kell törekednünk, hogy a legjobb földbe a legjobb magot a legjobb módszerekkel hintsük el. A növekedés, a napsütés, az eső és minden más, ami ehhez szükséges, Istentől jön, ha a gondviselésnek a tervében úgymond benne van.

S. M.: Mit gondolsz, mit jelent hitelesnek lenni az egyházi kommunikációban?

M. C.: Azt hiszem, az egyik legjobb módja a hitelességnek, ha törekszem tükör lenni, megmutatni azt, hogy Krisztus egyházából akár plébániai, akár egyházmegyei szinten, és apróban, sok ember néha anonim módján milyen rengeteget tesz a közösségért, embertársaiért, a társadalomért, az egyházért. Mivel ez anonim módon történik, rengeteg olyan ember van elszórva körülöttünk, akikről nem tudunk név szerint, nem ismerjük őket, a tevékenységüket, ha tudomást szereznénk arról, ahogyan ők megélik a hitüket, és arról, amit ők tesznek azért, hogy másokat is segítsenek hitük megélésében, akkor mindenképp gazdagodnánk és megerősödnénk. Ha ezeket az embereket megmutatjuk, ismertté tesz-szük, hiteles képét tudjuk ezzel kivetíteni az egyháznak. Tehát nem én teszem ezt, én csak közreműködöm abban, hogy hiteles képet mutassak az egyházról, és ezáltal bátorítást nyerhessenek mások is arra, hogy hasonló módon cselekedjenek, ugyanúgy szépen éljék meg a hitüket. Szeretném, ha több erőforrásunk lenne ehhez, és ezt jobban meg tudnánk valósítani - felkutatni ezeket az embereket. Tudom, hogy az Erdély-szerte működő katolikus médiában sokan sokat tesznek ilyen téren, az erdélyi Mária Rádió, a Verbum Egyesület égisze alatt működő Vasárnap, a Keresztény Szó. Mindazok a médiaorgánumok, amelyek az egyházi kommunikáció területén dolgoznak, igyekeznek többet tenni. Én azt hiszem, még többet kellene tenni. Azon kívül, hogy eseményekről számolunk be, számszerűsíteni próbáljuk azt, hogy hol hányan szerepeltek, vettek részt stb. Ez is fontos, mert ez is felmérése a tevékenységünknek, az emberi felfogás számára érzékelhetővé teszi, hogy azért nem vagyunk kevesen. Ez is biztatás, bátorítás. Az eseményekről való beszámolókon kívül szerintem nagyon-nagyon fontos lenne felkutatni, bemutatni, megmutatni azokat az embereket, akik kicsiben, a hétköznapi életben nagyot tesznek, nagyot alkotnak az egyszerű helytállásukkal, tanárként, szomszédként, őszinte módon, hitelesen élik meg hitüket, ragaszkodásukat Krisztus evangéliumához. Ha ezt jobban meg tudnánk mutatni, még hatékonyabban tudnánk ezt tenni, akkor tényleg hiteles képet tudnánk mutatni arról, amit az egyház jelent.

S. M.: Végső soron tehát az a feladatunk, hogy tartsunk lépést a világ változásaival, eszközeivel, és így hirdessük, „reklámozzuk" a jót?

M. C.: Egy kicsit bátrabbnak kellene lennünk ilyen téren. Nemcsak az erdélyi katolikus médiában, hanem a magyar katolikus médiában is, ha továbbmegyünk, akkor az európai katolikus médiában - Olaszországban, Németországban - vannak ilyen törekvések. Mi itt, Kelet-Európában kicsit talán hagyomá-nyosabbak vagyunk, mondjam azt, konzervatívabbak, néha fél szemmel nézünk oda és úgy véljük, hűha, ez már azért a katolikusság határán van, ami itt vagy ott megnyilvánul. Azt hiszem, hogy bátrabbnak kell lennünk. Rövid, frappáns üzeneteket megfogalmazni, a mai médiafogyasztási szokásokhoz alkalmazkodni. Az emberek egyre kevesebbet olvasnak, egyre inkább arra törekednek, hogy rövid idő alatt sok mélyreható, őket jobban megérintő információhoz jussanak hozzá. Tömören összefoglalni, de az legyen ütős, frappáns, és valamit tudjon kifejezni a lényegből. Nem könnyű feladat, főleg olyan értelemben nem az, hogy mi nem a manipulációra, nem a tudatalattinak az alakítására törekszünk, hanem a tudatosságra próbáljuk nevelni az embereket. Ismétlem, bátraknak kell lennünk, mernünk kell ilyen módszereket is alkalmazni.

S. M.: Példa erre mondjuk az, hogy Ferenc pápa twitterezik, ilyesmire gondolsz?

M. C.: Ezt nem ő kezdte, ő csak folytatta. Nem tudom, hogy ha nem kezdte volna el elődje, akkor ő elkezdte-e volna vagy sem. Már XVI. Benedek elkezdte ezt 2012-ben, ha jó emlékszem, decemberben - ha nem tévedek, az volt az első, már gyakorlatilag hat éve. Kérdés, hogy mi lesz a következő lépés ilyen téren. Ez már bátor lépés volt a pápa részéről, hogy ebbe bele mert vágni. Ferenc pápa folytatta, mondhatta volna akár azt is, jó, az elődöm csinálta, én nem tartom fontosnak - de ő tovább folytatja. Ha a kommunikációs vagy a médiapiac területén megjelennek új eszközök, új lehetőségek, kérdés, hogy az egyház ezeket azonnal átveszi-e, vagy előbb megvárja, hogy mi felé irányulnak, hová fejlődnek. Én mindig azt mondom, hogy bátraknak kell lennünk, a jövő be kell tekintenünk, de az arany középutat kell megragadnunk úgy, hogy senkit ne zárjunk ki a kommunikációból. Lépést kell tartani a fejlődéssel. Tankönyvet készítettek a hitoktatók a négy egyházmegye részére, magyar nyelvű, ötödikes vallásoktatási tankönyvet, most folytatják ezeknek a hittankönyveknek a kidolgozását a további osztályok számára, a minisztérium előírja ezekhez a tankönyvekhez a digitális anyag előkészítését is. Ezek a digitális anyagok, melyek önmagukban véve segédanyagok, és jó, hogy megvannak, fontosak, ezeket cédére teszik. Ha valaki elmegy számítógépet vásárolni, már nincs is benne cédéolvasó! Azt próbálom ezzel szemléltetni, hogy ne túl későn vegyünk igénybe egy eszközt, amikor már annak a dekodifikáló eszköze rég nincsen használatban, mert már egy következő szinten vagyunk! Így ismét csak öngólt rúgunk, nem érjük el azt a hatást, amit szeretnénk. Fontos a régieket megtartva az új lehetőségeket is megtalálni, amelyek még hatékonyabbá teszik a tevékenységet.