a MI HANGUNK KÍSÉRTE A PÁPÁT
A NYARALÁSA KÖZBEN

 

Vertse Mártával, a Vatikáni Rádió most már nyugdíjas szerkesztőjével telefonon készített interjút a Verbum Kiadó két munkatársa, Bodó Márta és Serbán Mária, a beszélgetést a Mária Rádió kolozsvári stúdiójában rögzítették, részletek jelentek meg a Vasárnap katolikus hetilapban, illetve hallhatóak voltak az erdélyi Mária Rádióban. A katolikus kommunikáció világnapjára készült lapszámunkba elkészítettük a beszélgetés teljes anyagát, melyet az itt következőkben olvashatnak.

Bodó Márta: A családból hozod a vallásosságot, vallásgyakorlást?

Vertse Márta: Meghatározó jellegű volt, amit a családban kaptam. Az ember fellázad és később visszatér, ez az egész életünket végigkíséri, ez a személyes véleményem, és az, hogy a megtérésre állandóan szükség van, minden nap. Esendőek, gyarló emberek vagyunk, szükség van a megtérésre. Ehhez óriási nagy erőt ad az eucharisztia, egy szentmise vagy egy gyónás, a szentségek vétele. Ehhez nyilván az kell, hogy az ember megfelelő nevelést kapjon gyerekkorában, szilárd alapokat. Én ezeket a szilárd alapokat megkaptam annak ellenére, hogy akkoriban tiltott dolog volt. Az első katekizmust a szüleimtől tanultam, édesapámtól, édesanyámtól. Az '50-es években betiltották a szerzetesrendeket, hozzánk egy idős szerzetesnő járt civil ruhában azzal a fedőtevékenységgel, hogy németet tanít - ami egyébként igaz volt, a németet is tanította, közben pedig katekézist is tanított nekünk, nekem és a testvéremnek. Amikor már lehetett, beírattak hittanra az iskolába, ami eléggé furcsa volt, mert jött a tanárnő a különböző családlátogatások alkalmával, jött az osztályvezető, és mindig próbálta rábeszélni a szüleimet, hogy írassanak be a kisdobosok közé, mert hát hogy néz ki, hogy valaki jó tanuló és nem kisdobos. Mondták, hogy én hittanra járok és a kettő együtt nem megy, de végül engedni kellett, beiratkoztam én is kisdobosnak is. Közben volt '56, ezzel egy bizonyos változás. Úgy nézett ki, hogy könnyebb lesz majd a helyzet, de aztán végül nem lett, és mi a plébániára mentünk, ott készültünk fel az elsőáldozásra. Emlékszem, hogy az elsőáldozásnál is, talpig fehérbe öltözve, mellékutcákon kellett végigmenni, nehogy feltűnést keltsünk. Ez a kettősség végig megvolt.

B. M.: Úgy tűnik, elég sima utad volt, legalábbis belülről, lelkileg.

V. M.: Belülről igen, és kamatoztattam is végig, felnőtt fejjel is mindazt, amit otthonról hoztam. Például Mindszenty bíboros tisztelete: ezt is otthonról kaptam és nem felejtettem el soha, hogy a szüleim mindig csak suttogva ejtették ki a nevét, és örömkönnyeket hullattak, amikor '56-ban kiszabadult. Nagy-nagy tisztelettel beszéltek róla, fontos pont volt a családunk életében, nyilván ez örökké bennem él, és nagyon örülök, hogy szépen halad előre a boldoggá avatási eljárása. Reméljük, előbb-utóbb célba is ér, olyan világméretű tisztelete van még most is. Tényleg nagy örömmel tölt el, hogy az emberek nem felejtették el. Sokszor még a nyugati nem magyarok sem, itt, Olaszországban az idősebb generáció még jól emlékszik rá.

B. M.: Van még rajta kívül kedvenc szented, akibe kapaszkodsz?

V. M.: Most a kedvenc szentjeim közé tartozik Brenner János, nagyon várjuk, hogy boldoggá avassák május elsején, ő is egészen kiváló egyéniség, az eucha-risztia vértanúja: a saját testével védte Krisztus testét. Fiatalember volt, és egy álnok összeesküvés áldozata lett. Nagyon nagy erőt ad, gyakran fohászkodom a közbenjárásáért, és úgy érzem, segít.

B. M.: Egészen pontosan - év, nap, hónap szerint - mennyit dolgoztál a Vatikáni Rádiónál?

V. M.: 1983. január 2-án kezdtem el a Vatikáni Rádióban a magyar műsornál a munkámat, és 2014. november 30-án, 31 év után fejeztem be mint nyugdíjas.

Serbán Mária: Szinte hihetetlen, hogy amióta élek, pont azóta kapcsolódik össze Vertse Márta és a Vatikáni Rádió.

V. M.: Úgy érzem, folytatódik a szolgálatom, nem zártam le, amióta nyugdíjas lettem, eltelt már három év, tehát harmincnégy év volt eddig.. Nem fejeztem be a munkámat, mert azóta is rendszeresen együttműködöm a programmal, ami azt jelenti, hogy minden héten lefordítom a szentatya vasárnapi Úrangyala-imádságát, az utána lévő köszöntéseket, és ennek a képanyagát is felteszem a Vatikáni Rádió magyar műsorának a Facebook-oldalára. Azután a munkatársak, akik aktívan dolgoznak a magyar szerkesztőségben, hétfőn mondják el mint hanganyagot a szentatya Úrangyala-imádságát, természetesen ha van pápai szentmise, akkor friss adást készítenek, de ebben az esetben is gyakran megkérnek, hogy az Úrangyala imádságot én fordítsam le. Ennek az együttműködésnek több okból is nagyon örülök. Egyrészt azért, hogy nem szakadt meg a kapcsolatom a magyar szerkesztőséggel, tehát még most is kissé részének érzem magam. Másrészt pedig óriási örömöt jelent - most már 38 éve élek Olaszországban -, hogy nem szakadt meg a kapcsolatom a magyar anyanyelvvel. Akik fordítunk, nagyon sokszor észrevesszük, hogy nehéz visszaadni fordításban bizonyos szavaknak a hangulatát, zamatát, ízét, még akkor is, hogyha le tudjuk fordítani a szónak a jelentését. Ez, gondolom, minden nyelvre érvényes, és az ember semmit nem érez olyan mélyen, mint az anyanyelvét. Hogy én ezt a kapcsolatot továbbra is megtarthatom, használhatom és időnként felolvashatok a rádióban, különösen nagy örömmel tölt el.

B. M.: Beszéljünk egy kicsit, ahogy te mondtad, a múltról, a vatikáni rádiós munkádról, ennek a folyamatáról. Kezdted valahonnan, de voltál te a szerkesztőség vezetője is!

V. M.: Nagy szerencsének tartom és rendkívüli kiváltságnak, hogy a most már szent II. János Pál pápa idején szolgálhattam a Vatikáni Rádióban. Rendkívüli pápaság volt az nagyon sok szempontból, választóvonal a pápaság történetében. Egyrészt nyilván azért, mert lengyel lévén, közel érezzük őt magunkhoz, ugyanazt a kultúrát képviseli, ugyanúgy küzdött ő is az ateista totalitárius rendszer ellen, mint akkoriban mi is. Hogy a berlini fal leomlott, azt nagyon sokan neki is tulajdonítják, én is ezek közé tartozom. Rengeteget tett ennek érdekében, biztos támpontot jelentett nekünk akkoriban mint keresztényeknek, mint kelet-európaiaknak, magyaroknak. Példamutató volt minden szempontból. Emlékszem, az első magyarországi látogatásakor Ipacs Katalinnal, akit már említettem, együtt írtuk meg a pápának a magyar szavakat - lengyel kiejtéssel át kellett írni, hogy el tudja olvasni azokat. Ez is óriási nagy élmény volt. Ráadásul a pápa az utazást megelőzően nyaralt, s egy újságírónak adott interjúban azt mondta, magnóról hallgatja a magyar szövegeket, tanulja ezeket a mondatokat - mi olvastuk Katival hangszalagra, úgyhogy boldogok voltunk, hogy a mi hangunk kíséri el a pápát nyaralása közben. Kis csemegék ezek, melyek nagy élményt jelentettek számunkra. Hosszú pápaság volt ez, majdnem 26 év, 25 év és néhány hónap, 1978-ban választották meg, én 1983-ban, már a merénylet után kerültem be a rádióba. A merénylet évfordulóján, már II. János Pál halála után, interjút készítettünk többekkel is, hogy miként is volt - nagyon érdekes történet, a mai napig nem tisztázták, kik álltak a merénylő mögött. Annak idején fölvettük a kapcsolatot a RAI, az olasz televízió akkori munkatársaival, ők visszaemlékezésükben mondták, hogy azon a bizonyos héten, amikor a pápa ellen a merénylet történt, hétfőn tartották a szerkesztőségi ülést, és azt döntötték, azon a szerdán nem mennek ki a térre, nem veszik fel az általános kihallgatás képeit, holott azelőtt a RAI mindig elejétől a végéig felvette az egész kihallgatást. Akkoriban még délután volt a kihallgatás, nem úgy, mint most, szerdán délután volt. Miért nem mentek akkor ki? Kérdezték a munkatársak is, miért nem megyünk ki, miért nem vesszük föl, mire azt a választ kapták: nagyon meleg van. Rómában augusztusban valóban nagyon meleg van, de nem májusban, május 13-án, szóval ez már eleve kifogásnak tűnt. Együtt ebédeltünk a RAI menzáján egy olasz tévés riporternővel, akkoriban mi is részt vettünk az Európa falak nélkül olasz nyelvű műsor szerkesztésében, és ez a kérdés-felelet el is hangzott az olasz nyelvű adásban. Ez csak nagyon kis adalék ahhoz, hogy ha ők ezt előre tudták, akkor ott valami érdekesség lehetett a háttérben, nyilván ilyen kis mozaikokból kellene összerakni a teljes képet, csak valószínű, hogy nem áll senkinek érdekében, hogy kiderüljön, kik álltak a háttérben.

B. M.: A szerkesztőségben milyen volt a munka, hogy változtak a munkatársak?

V. M.: Amikor én elkezdtem a munkát, akkor Szabó Ferenc volt a vezető, és ott dolgozott egy másik jezsuita, Kozma György is, aki sajnos később fiatalon meghalt. Ott volt még Ipacs Katalin, tehát négyen voltunk, ez akkor a normális beosztás volt, két egyházi, két világi. Akkor még írógépekkel dolgoztunk, teljesen másmilyen volt a hangulat, sokkal nyugodtabb, rövidebb is volt az adásidő, nem 19, csak 15 perc, nem nekünk kellett a különböző technikai munkákat elvégezni, nem mi vágtuk össze az adást, nem mi tisztítottuk a felvételeket, hanem a technikus, és amikor hibáztunk, akkor mondtuk a technikusnak, álljon meg. Ő tette be a különböző zenei betéteket. Nyilván sokkal kezdetlegesebb is volt technikailag az adás. Ha beolvastuk a szöveget, fél hétkor, vége volt a munkánknak, nem volt honlap, nem volt internet, nem volt Facebook, mindezeket nem kellett csinálni. Most sokkal több a munka, lényegében kevesebb a munkatárs is, most már csak hárman vannak, percenként érkeznek a hírek, percenként változik a program, meg kell csinálni a műszaki részét is, össze kell vágni, zenét keresni hozzá, föltenni a honlapra, a Facebookra - sokkal több a követelmény. Ez a fejlődés ára. Mindenképpen jó, hogy ez van, csak nyilvánvaló, hogy több munkatársra lenne szükség ahhoz, hogy mindent tökéletesen el lehessen végezni. Nagy a lehetőség, hogy az ember hibázzon, mert nincs ideje, hogy mindent megnézzen, nagyon lassan frissít a honlap, vannak technikai akadályok, eltűnik a hang, egyszer csak minden leáll, ezt mind bele kell kalkulálni a munkába.

S. M.: Épp ezt akartam kérdezni, hiszen így a Mária Rádión keresztül most már több mint tíz éve minden nap hallgathatjuk a Vatikáni Rádió magyar műsorát, átlagemberként tudjuk, halljuk, hogy 19 perc 40 másodperc, de hogy mi van e mögött és hány perc vagy hány óra munka, míg ez a néhány perc összeáll, arról fogalmunk sincs. Hogy működik ez, amíg addig eljutnak, hogy beolvassák a leírt anyagot? Addig azért nagyon sokat kell dolgozni.

V. M.: Nagyon sokat kell dolgozni és fontos az összhang is, hogy egymás között megbeszéljük, mert gyakran változnak a dolgok. Például hirtelen kijön egy szentszéki közlemény, amiről nem tudtunk előzőleg, azt gyorsan meg kell írni, akkor változik a program, hiába beszéltük meg reggel, hogy ki hány percben és milyen munkát végez, ez felülírja. Vagy mondjuk történik egy szerencsétlenség, arra van egy pápai részvéttávirat, utána kell nézni, ilyen szempontok is előfordulnak. Arról beszélek, hogy amíg én aktív munkatársa voltam a rádiónak, mi volt az elképzelés, a szerkesztői irányelv. A központi irányelv az, hogy a műsor egyharmad része foglalkozzon pápai hírekkel (a pápa beszéde, a pápa tevékenysége), a második harmadban beszéljünk a szentszéki tevékenységekről, összejövetelekről, dokumentumokról, azután következnek a világegyházi hírek. Amíg állt a kommunizmus, hazai híreket is sugároztunk elég gyakran, hiszen a magyar hallgatók sokszor csak a Vatikáni Rádióból tudták meg az egyházi híreket. Később, amikor ez megszűnt, erre nem volt szükség, most már elég kevés otthoni hírt sugároz a rádió, hiszen otthon nagyon sok különböző média van, mely ezt a feladatot elvégzi, a különböző egyházmegyék honlapja, rádiók, de a világegyház hírei most is nagyon fontos szerepet töltenek be. Szerintem most hangsúlyos a közel-keleti keresztények helyzete, rengeteg hírt lehet innen kapni, ha megnézzük a megfelelő honlapokat, fontos, hogy az emberek tudják, mi történik a világegyházban, a Vatikánon kívül. Vannak a különböző csoportok, kihallgatások, ha a szerdai kihallgatáson részt vesznek magyarok is, akkor velük előtte fölvesszük a kapcsolatot, megbeszéljük, mikor tudnak bejönni interjúra, ha nincs rá lehetőség, telefoninterjút készítünk. Annak idején kimehettünk a térre, ott beszéltünk velük, ma nincs arra lehetőség, hogy az eseményekre személyesen elmenjünk. Olyan szoros a munka ritmusa, hogy csak telefonon vagy a stúdióban tudunk interjút készíteni. Régebben volt lehetőség arra is, hogy személyesen elmenjünk egy kiállításra és arról beszámoljunk, ez egyre kevésbé lehetséges.

B. M.: Mesélj arról, hol születtél, hol nőttél fel, mit tanultál?

V. M.: Budapesten születtem, angolfrancia szakon végeztem bölcsészkaron. Ott szereztem angol-francia tanári diplomát, ezt követően a Jedlik Ányos Gimnáziumban tanítottam egy éven át, majd utána egy nemzetközi osztályon dolgoztam, szintén idegen nyelvekkel. Közben megszereztem a felsőfokú olasz nyelvvizsgát, és idegenvezetéssel is foglalkoztam, mert még annak idején, egyetemista koromban letettem az idegenvezetői vizsgát, majd miután a nemzetközi osztályon befejeztem a munkámat, a Malév Air Tours-nál helyezkedtem el, mely akkor indult. Ez óriási nyitás volt Nyugatra az akkori magyar körülmények között, ha jól emlékszem, 1975-ben, és a nyelveket használva tudtam a különböző külföldi csoportokat egyrészt Magyarországon vezetni, másrészt turistákat kísértem külföldre a Malév-vonalakon, azokon a járatokon, amelyeket a Malév indított például Egyiptomba vagy a nyugat-európai városokba.

B. M.: Ez tudatos választás volt, szerettél volna utazni, és ezért tanultál nyelveket?

V. M.: Igen, tudatos választás volt. Egyrészt a nyelvtanulás is tudatos választás volt, mindig nagyon érdekelt, hogy mi van az ország határain kívül, nagyon szerettem volna utazni, és így ezt a kettőt össze tudtam kapcsolni. Hatalmas lehetőséget jelentett, főleg akkoriban, amikor korlátozott volt az utazás, szigorúan meg volt határozva, ki mikor utazhat, háromévenként egyszer lehetett utazni, vagy meghívással, meghívólevéllel kétévenként, illetve utazási irodával évenként, hogyha befizette az illető az összeget. Úgyhogy nekem ez a kettő a munkával adódott, nagyon jó lehetőség volt. 1980-ban ismertem meg az olasz férjemet, pontosan a munka révén, és még abban az évben házasságot kötöttünk, azóta élek Rómában, tehát 38 éve vagyok olasz állampolgár is. Ez nem változtatott azon, hogy amikor római magyarok itt egymás között beszélünk, mindig azt mondjuk, hogy „otthon". Az otthon az változatlanul az anyaország.

B. M.: Angol és francia nyelvet választottál: mennyire volt a családban valamilyen példa arra, hogy pont ezeket tanuld?

V. M.: A családi példa mindenképpen meghatározó volt, mert édesapám építészmérnök volt, és abban az időben le kellett tenni valamilyen nyelvvizsgát. Ő is az angolt kezdte el tanulni, általában a szülők németül tudtak, mert az ő fiatalkorukban Magyarországon a német volt a leginkább használt idegen nyelv, tehát németül már eleve tudtak. Ahogy láttam, hogy idősebb szüleim esténként tanulják az angolt, veszik a könyveket, és mindent megtesznek azért, hogy letegyék a vizsgát, mert szükséges a munkájukhoz, ez motivált. A másik pedig, bevallom nagyon büszkén, a Beatles együttes volt, a fülünket rátapasztottuk a rádióra, a nyugati adókra, és úgy hallgattuk, hisz akkor még Magyarországra nem jutott be ez a zene, hogy vajon mit énekelnek.

B. M.: Szabadságélmény volt?

V. M.: Szabadságélmény, ugyanakkor meg az, hogy velünk egykorú fiatalok a vasfüggönyön túl hogyan élnek... Ugyanazokat az érzéseket mi is átéreztük, mint ők, és tényleg a szabadság érzését keltették bennünk.

B. M.: És a francia nyelv?

V. M.: Iskolában, tehát gimnáziumban választottam a francia nyelvet, akkor kötelező volt az orosz, sajnos azt már elfelejtettem, pedig tíz évig kellett tanulni és államvizsgázni belőle. Maga a nyelv nagyon szép, de akkor politikai színezete is volt, az emberek általában elutasítóan álltak vele szemben, bár maga a nyelv akkor is nagyon tetszett. A gimnáziumban tehát a franciát választottam, külön kellett vizsgáznom angolból ahhoz, hogy az egyetemen a felvételit angol-franciából megtehessem. Ez azért volt szokatlan, e két nyugati nyelv társítása, mert általában mindenki egy nyugati nyelvet és az oroszt választotta. Csak ketten voltunk angolfrancia szakosok abban az évben, amikor én jelentkeztem.

B. M.: A francia kultúra mit jelentett neked, mert az angolt jól érzékeltetted a Beatlesszel, de mit hozott a francia?

V. M.: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek", ezt belénk nevelték az iskolában, meg a francia forradalom és a szabadság ezzel szintén összefüggött. A nyelv is gyönyörű, kár, hogy most már nem nagyon van úgy, hogy „vigyázó szemetek Párizsra vessétek".

B. M.: Hogy került a képbe számodra az olasz nyelv?

V. M.: Az olasz nagyon tetszett, főként a hangzása. Egyetemista koromban, amikor úgy éreztük, hogy nagy hasonlóság van a latin nyelvek között, beiratkoztam az olaszra. Először az egyetemen különórára, aztán pedig az Olasz Intézetben tanultam, és letettem a nyelvvizsgát. Szintén a nyelvek iránti szeretet vezetett, ezt így tudnám megfogalmazni, mert a családban olaszul senki nem tudott, de édesapám többször járt Olaszországban építészként, nagy csodálója volt az olasz művészetnek, kultúrának mindenféle szempontból. Nyilván az ő csodálata is hozzájárult ahhoz, hogy ezt választottam. Akkoriban, a '70-es években nagyon sok olasz járt Magyarországra, élő kapcsolat volt az olaszok és a magyarok között, az olasz fiatalság és a magyar fiatalok között. Mi a bölcsészkaron a város központjában voltunk, ott találkoztak mindig a fiatalok, úgyhogy már akkor is egy nemzetközi társaság alakult ki, a rendszer ellenére. Akkor már voltak olasz éttermek is, a Bella Italia meg ilyesmi, legalábbis a nevük olasz volt. Az olaszok kedvessége, közvetlensége mindig nagy hatással volt a magyarokra, azt hiszem.

B. M.: Azt mondtad, egy évig tanítottál, pedig tulajdonképpen nem tanárnak készültél.

V. M.: A Jedlik Ányos Gimnázium kint van Csepelen, és a Vörös Csepel még élő valóság volt, annak ellenére, hogy az ottani működésem az 1973-74-es tanévben zajlott. Tulajdonképpen a fiatalokkal és a gyerekekkel nagyon jó volt a kapcsolat, szerettem őket, de megrémültem, amikor a következő évben osztályfőnöki feladatot kaptam volna. Úgy éreztem, hogy a gyerekeknek nem tudom átadni a marxista-leninista ideológiát, abszolút távol állt tőlem, ráadásul az akkori igazgató egy teljesen az '50-es évekből ottmaradt személyiség volt. Például amikor megrendezték a kötelező november 7-i ünnepséget, egy moziban vagy egy színházteremben, akkor ő a pódiumon, miután elmondta a beszédet, rögtön elkezdte saját magát tapsolni. Ez a Rákosi-éra után már nem volt divat, de ő még annak a kornak volt a képviselője, arról nem is beszélve, hogy Csepel szovjet katonai támaszpont volt, és ők finanszírozták az orosz nyelv tanítását. Úgynevezett tagozatos volt a tanítás, tehát minden nap tanították az orosz nyelvet az ottani diákoknak, a szovjet katonai támaszpont járult hozzá anyagilag, hogy meglegyenek a feltételek, magnó stb., ami akkor már kezdett divatba jönni. Ennek köszönhetően az énektanár minden nap énekeltette a gyerekekkel, hogy „Vörös Csepel, zengjen a hangod". Ez a légkör nem felelt meg nekem, úgy gondoltam, én nem tudok a gyerekeknek hazugságokat tanítani. Amíg az igeragozást tanítom, rendben van, mert ahhoz nem kell különösebb ideológia. De ha osztályfőnöki órát kell tartani és el kell mondani, hogy milyen szép az április 4. meg a szocializmus, az nekem nem fog menni. Egyébként angol és francia tagozat működött ott, és egy olyan kolléganővel tartottuk az órát, akivel egyébként együtt jártunk egyetemre, együtt végeztünk. Ő tartotta a franciát a fél osztálynak, én pedig az angolt. Megbeszéltük, hogy ez milyen jó, mert akkor nemcsak a nyelvet tanítjuk a gyerekeknek, hanem a kultúrát is, ehhez beszerzünk egy térképet Franciaországról, illetve Angliáról, és kitesszük a falra. Ott magyarázzuk majd a gyerekeknek, attól függően, hogy éppen milyen téma adódik az év során. Akkoriban még létezett az a bolt a belvárosban, ahol térképeket is árultak, oda bementem, udvariasan kérdeztem, hogy tudnak-e egy ilyen térképet adni. Nemcsak hogy térképet, hanem egy gyönyörű nagy plakátot is adtak. Boldogan mentem az iskolába, a kolléganővel fölraktuk az osztályban a falra. Másnap jött az igazgató, és azt mondta: csak nem képzelik, hogy egy imperialista ország térképét fölteszik a falra?! Mondom, a gyerekek ezt tanulják minden nap, tanulják az angol meg a francia nyelvet, ebből fognak érettségizni. Nem! Levetették velünk - ezek után világos volt, hogy én nem maradok ott.

B. M.: Gondolom, azért a gyerekek értékelték a kísérletet.

V. M.: A gyerekek igen, korban nagy különbség nem volt köztünk, én 23 éves voltam, az érettségizők 18 körüliek, úgyhogy időnként akkori menő angol slágerszövegeket is meghallgattunk, leírtunk és megtanultunk, ez is hozzátartozott a nyelvtanításhoz.

B. M.: Egyébként meglepően emlékeztet az én angol tanári kezdetemre, amit ugyan Moldvában, Kelet-Romániában éltem át román gyerekek között. De nagyon sok a hasonlóság! Beszélgetésünket folytassuk a te 1980-as házasságkötéseddel. Férjhez mentél egy olasz emberhez, és Olaszországba költöztél. Mesélj arról, ez milyen volt, ez az egész változás?

V. M.: 1979-ben Olaszországban ismertem meg az első férjemet, idegenvezetés közben, és 1980-ban történt az esküvő Magyarországon, méghozzá március 15-én, egy nagyon szép napon. Akkor volt a polgári esküvő, másnap az egyetemi templomban az egyházi esküvő. Bagi püspök tartotta, ő volt az egyetlen, aki tudott olaszul, én ragaszkodtam ahhoz, hogy a férjem értse a szertartást, és tudja, mire mondja az igent. Nagyon szép, ahogy a keresztre is esküt teszünk, a feszületre. Elég sok olasz rokon eljött az esküvőre, a pesti belvárosban téma volt ez az olasz esküvő. Sajnos három év múlva a házasságnak vége lett. Ez elég fájdalmas dolog: 1980-ban mentem hozzá feleségül, majd súlyos rákbetegség tört ki nála, és 1983-ban már özvegy maradtam, alig három év után. Később újra férjhez mentem, a mostani férjem az, akitől a gyerekeim is születtek, ez már egy másik fejezet.

B. M.: Te közben kiköltöztél Olaszországba?

V. M.: Én rögtön kiköltöztem, mert akkoriban ez úgy működött, hogy az ember azonnal megkapta az állampolgárságot, tehát amikor a polgári esküvőt megtartottuk az anyakönyvvezető hivatalban, attól a perctől kezdve már olasz állampolgár lettem. Utána rögtön fel kellett mondanom a Malévnél, mert nyugati állampolgárhoz mentem feleségül, nem folytathattam volna tovább a munkámat. Hónapokon keresztül vártam, hogy megérkezzen a kiutazási engedély, közben listákat kellett írnom, hogy mit akarok kivinni, azt ellenőriztetni, engedélyeztetni, ezzel telt el egy fél év. Fontos dátum, amit nem tudok elfelejteni: július 14-én érkeztem meg Rómába, attól kezdve élek Olaszországban, illetve Rómában. Az első időkben szerettem volna mindenképpen állást keresni, mint az összes többi magyar feleség, akik hozzám hasonlóan jöttek ide. Nagyon nehéz volt. Azt gondoltam, a nyelvekkel könnyebb lesz, de egyáltalán nem volt könnyű. Minden álláshirdetést megnéztem, újsághirdetéseket, elmentem volna akár szállodákba recepcióra, akár takarítani, de már akkor is nagyon nehéz volt állást találni, most pedig egyszerűen lehetetlen.

B. M.: Rögtön a rádióhoz kerültél?

V. M.: Tudtam, hogy létezik a Vatikáni Rádió magyar adása, mert édesapám hallgatta akkor is, meg amikor zavarták meg letiltották, de nem volt semmilyen személyes kapcsolatom velük. Kovács Angelus atyának köszönhetem, hogy odakerültem. Ő volt az olaszországi magyarok lelkipásztora, minden hónapban szervezett találkozókat a magyar feleségeknek, a Via Veneta nevű kapucinus kolostorban lakott, ott ismertem meg egy hozzám hasonló magyar feleséget, aki meghívott a kislánya keresztelőjére, és ott találkoztam Ipacs Katalinnal, aki a Vatikáni Rádióban dolgozott. Épp akkor kerestek egy új munkatársat. Én ezt nem tudtam, Puskely Mária nővér volt a rádió munkatársa, akkoriban ment el a rádiótól, másfelé szólította el a hivatása, és a megüresedett helyre kerestek munkatársat. Valahogy így, kapcsolatról kapcsolatra adódott, valahogy a gondviselés így intézkedett, hogy én a Vatikáni Rádióba kerüljek.

B. M.: Ez volt az első és az egyetlen ottani munkahelyed.

V. M.: Igen, az egyetlen. Alkalmi munkákat végeztem még, a követségről is megkértek, hogy fordítsak, ha érkezett egy magyar küldöttség, de ez a régi időszakban volt. Én akkoriban nem is tudtam, milyen erős az olasz kommunista párt, akik engem felkértek, hogy fordítsak olaszról magyarra és viszont, azok mind kommunista szervezetek voltak, engem mindig elvtársnőnek szólítottak, mondtam, engem szólítsanak signorának. Nagyon furcsa volt ez az egész. Akkoriban voltam Assisiben, a városvezetés úgy nézett ki, hogy mind kommunista helyszíneket mutattak, szovjetpártiak voltak, Lenin-kép volt a falon - nekem furcsa volt, hogy Szent Ferenc városának vezetése olyan, mint egy szovjet városnézés. Egyébként sokaknak volt orosz felesége.

B. M.: Ez tényleg furcsa lehetett, mert itt, Keleten az ember azt gondolta, Olaszország egy nyugati kapitalista ország.

V. M.: Furcsa volt, különösen mert ránk kényszerítették ezt az ideológiát, ők pedig szabadon választották ezt. Minden országban van politikai ellenzék, de miért pont egy ilyen szovjet beállítottságú irányzat volt számukra vonzó. Még ma is él Olaszországban ez az irányzat. Az újraalapított kommunista pártnak ugyanúgy a sarló és a kalapács a jelvénye, mint a leninista pártnak, mely Magyarországon be van tiltva - nekik ez még mindig élő valóság.

B. M.: A te vallásos háttereddel Rómába, a Vatikán közelébe kerülve erősen meglephetett az, hogy ilyen kommunista jellegű társaság, légkör is jellemző Rómára. A Vatikáni Rádióban azért más hangulat volt.

V. M.: Ott is értek meglepetések. Többször volt olyan, hogy a baloldaliak tiltakoztak a Vatikáni Rádió ellen, hogy fertőző az antenna meg mindenféle ürüggyel, attól függően, hogy választások előtt éppen kinek mi volt az elképzelése. Gyakran volt, hogy vörös zászlókkal vonultak föl a rádió ablaka alatt. Mi az első emeleten vagyunk, tehát abszolút közelről láthattuk a tömeget, mindig bezártuk a spalettákat is, hogy ne lássuk, ne halljuk őket, mert annyira irritált az egész. Amikor a negyedik emeleten lévő olasz kollégáknak mondtuk, ők azzal válaszoltak, akkor soha nem fogjuk egymást megérteni, mert nálunk a vörös zászló a szabadság jelképe.

B. M.: Ilyen közel, és mégis két külön világ.

V. M.: Két külön világ, és ez a kettősség most is megvan. Európaiak vagyunk, keresztények, hasonló kultúrkörben élünk, de a vasfüggöny nagyon sok kárt okozott. A szóhasználat engem még most is kifejezetten sért, amikor kelet-európaiaknak nevezve egy nagy blokkba helyeznek be bennünket, általában negatíve, számukra Nyugat vagy Európa valahogy még mindig Ausztriával ér véget.

B. M.: Érdekes, hogy a te identitásod hogyan alakult, hogy áll ma. Ott laksz harmincvalahány éve, és úgy beszélsz, hogy ők és mi.

V. M.: Természetesen nagyon büszke vagyok rá, hogy olasz állampolgár is vagyok, vállalom az olasz kultúrának és művészetnek az összes örökségét, csodálattal adózom nekik, főleg a reneszánsznak vagy az előző éveknek. Olyan kincseket alkottak a kereszténység szempontjából is, amire nyugodtan büszkék lehetnek, ami egyedülálló. Azon csodálkozom, hogy azokban az évszázadokban, amikor sokkal rosszabb körülmények között éltek az emberek fizikailag, nem volt meg mindaz a kényelem, ami nekünk most, mégis olyan csodálatos lelki és fizikai dolgokat tudtak alkotni. Vajon a ma embere miért nem képes erre? Ha megnézzük a mai képzőművészetet, a szakrális művészetet, sokkal torzabb képeket kapunk, én úgy látom, nincs az a harmónia, nincs az az összhang, nincs az a természetfeletti sugallat, mint az előző évszázadokban.

Az én identitásom továbbra is az, hogy magyar vagyok, nem magyar származású, hanem magyar, ezt mindig kikötöm, ugyanakkor olasz állampolgár vagyok, ez azért is fontos, mert a lányaim olaszok.

B. M.: A gyermekeid hogy viszik ezt tovább?

V. M.: Ők szintén kettősséggel, nagyon jól beszélnek magyarul, és már három éve Magyarországon élnek.

B. M.: Tehát visszatértek a gyökerekhez.

V. M.: Visszatértek, mert ott találtak olyan munkát, ami szintén nyelvekkel kapcsolatos és állandó, véglegesített szerződéssel jár, ami itt, Olaszországban a jelenlegi körülmények között ismeretlen fogalom. Maximum három hónapra kap valaki szerződést, aztán meghosszabbítják. Az ő korosztályuknak, a 25-30 év közöttieknek nincs lehetőségük arra, hogy állandó munkát kapjanak.

B. M.: Az én pályafutásom során folyamatosan szóba került a személyes vallásos meggyőződés, a vallásos közvélemény-formálás kérdése, az újságírásnak a kifejezetten szakmai alapjai, elvei, gyakorlata. Én is nyelvszakot végeztem, te is, nem tudom, a sajtós szemléletet vagy a sajtós hozzáállást mennyire kellett tanulnod? Szükséges ez egyáltalán? Szerinted mi a legfontosabb szakmai szempontból ebben a munkában?

V. M.: Szerintem biztos, hogy jó, ha valaki tanulja a szakmát. Én nem tanultam elméletileg, de ha valaki jár egy újságíró-iskolába, tanfolyamra, biztos, hogy hasznos, időnként nekünk is tartottak továbbképzést, ami fontos volt egyrészt az internethasználat, az új technológiák szempontjából. Szerintem nagyon fontos a világos fogalmazás, ami nem mindig egyszerű, mert eleve úgy vannak megfogalmazva ezek a hivatalos közlemények, hogy nagyon komplikáltak, ráadásul egyházi nyelven, ezt visszaadni magyarul nem túl egyszerű. Idő kérdése, hogy az ember stilisztikailag szépen átdolgozza a szöveget, nem mindig jut rá lehetőség. Ne legyenek szóismétlések, kerüljük az idegen szavakat, nézzük meg, hogy Magyarországon hogy mondják azokat az új fogalmakat, például gazdasági vagy pénzügyi fogalmakat, amiket csak egy szakember tud, egy átlagember nem. Meg kell nézni, egy régebbi példát mondok, hogy amikor bevett szó lett a fenntartható fejlődés - azelőtt nem használták ezt a kifejezést, ez csak egy példa, de sok ilyen van, ahogy változik a politikai, a társadalmi élet, a különböző technológiai kifejezések, ezeket nehéz magyarul mondani. Aztán a különböző alkalmazások elnevezései, közösségi háló, ezeket az elején mind meg kellett tanulni. A világos kifejezés nagyon fontos, minél világosabb és érthetőbb legyen, ne legyenek nehézkes mondatok, rádióadásban fontos a megfelelő arány a különböző szöveg- és hangbetétek között. A zenei betéteket megfelelően kell kiválasztani, óriási gyakorlatot igényelnek. És megint az idő kérdése, nagyon gyakran nem áll rendelkezésünkre megfelelő zenei alátét, amit szeretnénk, nálunk a számítógépben van egy közös tároló, amiben bent van mindenféle zene, azokat központilag irányítják, kitörlik, nem biztos, hogy nekünk is jó, ha énekelnek, jobb az instrumentális zene - ilyen apró dolgok, de szerintem nagyon fontosak, hogy az összhatás végül is pozitív, kellemesen hallgatható legyen.

B. M.: Ennyi tapasztalat után kinek ajánlod, hogy mondjuk vallásos műsort, adást készítsen, ilyen szerkesztőség tagja, munkatársa legyen? Szerinted ki való erre a pályára, ki a jó újságíró vagy szerkesztő?

V. M.: Nekem az számít jó újságírónak, aki szívvel-lélekkel csinálja. Ez alapvető dolog, hogy azonosulni tudjon a munkájával. Mert ha arra kényszerül, hogy olyan dolgokat mondjon, melyekkel nem ért egyet, azt nyilván nem tudja lelkesen továbbítani, mint amivel mélyen együtt érez. Ezért volt nagyon jó az én pályafutásom során, hogy nem kellett olyan hírt elmondanom, amivel nem értek egyet. Bárki lehet a katolikus sajtó munkatársa, akinek mély hite van, szerintem ez nagyon fontos, és a rátermettség, akár az olvasást, a hangot ideértve. Sok összetevője van ennek a munkának, és az is biztos, ahogy mondják, hogy jó pap holtig tanul: az újságírás is olyan, hogy a végsőkig lehet tanulni, minden nap fejlődni kell. Összegezve, szerintem az egyik legfontosabb a keresztény gyökerek felélesztése, Európában, a nyugati civilizációban. Azt mondják, Ázsiában rohamosan fejlődik a kereszténység, de Európa úgy néz ki, hogy belefáradt a múltjába. Életbe vágóan fontos lenne ez. Szent II. János Pál példáját hozom, ő nagyon sokat tett azért, hogy Európa keresztény gyökereit felelevenítse. Az európai szinódusok után írt apostoli buzdításában, az Ecclesia in Europában konkrét utasításokat is ad, hogy ezt miként kellene a valóságban megtenni. Annak idején a L'Osservatore Romano mindig azzal jelent meg, hogy Európa vagy keresztény lesz - vagy nem lesz Európa. Ezt napjainkban a saját bőrünkön tapasztaljuk. Ehhez nagy fellendülést jelenthetne a Magyarországon 2020-ban megrendezendő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Nagyon jó alkalom lenne legalábbis a földrész kereszténységét összefogni, a fiatalokat, tudatosítani a keresztény kultúra értékeit. Tudatosítani kellene a nem hívőkben is, hogy Európában a keresztény kultúra győzött, mi azt tanítjuk, hogy a hit kegyelem és szabad választás - más kultúrákban ez nem így van, ha valaki azt mondja, hogy nem hisz Istenben, azzal az életét kockáztatja.

S. M.: Az érem egyik oldala, hogy Vertse Márta hangját több tíz vagy száz, akár millió, több millió magyar is ismeri. De mit jelentett Vertse Mártának ennek a tudata, ennek a felelőssége, hogy ennyien hallgatják, ismerik a hangját?

V. M.: Valahogy ezt nem is tudatosítottam, hogy ilyen nagy számról van szó. Mindig nagy-nagy felelősséget jelentett, végig, most is azt jelent, ha időnként bemegyek olvasni, most is érzem. Ugyanakkor nagy öröm, hogy én tolmácsolhatom a vatikáni híreket a magyar közösség felé. Megtiszteltetés, felelősség, öröm és nagy alázat. Annak idején elég sok levelet kaptunk, amíg nem volt e-mail, az első időkben engem bíztak meg, hogy rendezzem a leveleket. Szépen ábécésorrendbe raktam a különböző leveleket, volt egy hallgatónk, Bodó Józsefné, nem tudom, hogy még az élők sorában van-e, szombathelyi, rendszeresen tájékoztatott minket Brenner Jánosról, aki, ahogy említettem, számomra fontos vonatkozási pont. Ezeket a leveleket mind eltettem, és küldött egy olyan szentképet is, amit Brenner atyától kapott, amikor pappá szentelték, és levélírónk személyesen tőle vette át. Ezt a szentképet most visszajuttattam a Brenner-Múzeumba. Ebben a levélben leírta Brenner János tiszteletét, ami a '80-as években rendkívüli dolog volt, hisz akkoriban erről hallgatni kellett. Úgyhogy ezek most nagyon fontos dokumentumok, melyek Brenner János tiszteletének erős alapjait bizonyítják a szombathelyi egyházmegyében. Nem tudom, mennyire ismerős Kahler Frigyes írása, a Papgyilkosság története egy jogtörténész szemével, ő leírja pontosan a különböző manipulációkat, ahogy a gyilkosságot megszervezték, azután a nyomozást stb. Igen fontos a hallgatókkal való kapcsolattartás.

B. M.: Említettél néhány nagy eseményt, találkozást, aminek a részese voltál. Van még olyan, ami kiemelkedő és számodra fontos? A pályafutásod során biztos, hogy sok ilyen volt.

V. M.: A pápákkal való találkozás abszolút kiemelkedő esemény volt számomra, II. János Pál pápával többször is találkozhattam, amikor még Szabó atya volt a szerkesztő, főszerkesztő. Ritkán volt arra lehetőség, hogy a magyar program is részt vehessen a különböző pápai szertartásokon, és egy alkalommal, egy húsvétkor ő volt a mise magyar kommentátora, akkor én is ott lehettem mellette - az volt a feladatom, hogy az előre lefordított könyörgéseket felolvashattam. Ez nagyon szép volt, utána II. János Pál odajött mindenkihez, külön gratulált az egyes szerkesztőknek, ez nagyon nagy élmény volt számomra, ez még egészen az elején volt. Találkozhattam vele pápaságának 25. évfordulóján is, akkor a magyar szekció készített egy dupla cédét, amibe különböző tanúságtételeket vettünk föl II. János Pál pápáról egyszerű hívektől és főpásztoroktól, és egy szerdai kihallgatás után adhattuk át neki személyesen ezt a cédét egy lengyel kísérő szöveggel. Akkor már eléggé beteg volt, de nagyon kedves volt és örült neki, látta a fényképét a cédén, a lengyel szöveget elolvasta és megáldott bennünket - ez volt vele az utolsó találkozás. Bár amikor megbetegedett, amikor már az utolsó operációkról volt szó a Gemelli kórházban, elmentünk, kivonultunk testületileg, a magyar szekció, hogy mi is jobbulást kívánjunk neki. Csak egy levélben tudtuk neki ezt eljuttatni, de a titkárának átadtuk azzal, hogy Hungaria semper fidelis, és kaptunk egy nagyon szép köszönőlevelet a titkárságtól. Gondolom, ezt mindenkinek elküldték, de erre nagyon büszkék voltunk.

A XVI. Benedek pápával való találkozásra szintén egy magyar esemény adta a lehetőséget: az '56-os forradalom ötvenedik évfordulóján, a következő év januárjában, amikor a pápák a diplomáciai testületet fogadják, visszaemlékeznek az előző év fontos politikai eseményeire, és XVI. Benedek pápa nagy meglepetésünkre és örömünkre példaként hozta fel a magyar forradalom évfordulóját. Nagyon meglepett bennünket, mert tőlünk teljesen függetlenül történt, nyilvánvaló, hogy a pápa saját kezdeményezése volt, ő személyesen is átélte annak idején a magyar forradalmat. Hogy ezt a kedvességét megköszönjük neki, szintén egy szerdai kihallgatásra kértünk első sorba szóló jegyeket, hogy személyesen köszönthes-sük a pápát. Átadtunk neki egy '56-os könyvet, a forradalomról készült fényképekkel; Mindszenty bíboros képe is ott volt, oda kinyitva adtuk át neki a könyvet, és ő nagyon szép szavakat mondott a bíborosról, nagyon-nagyon kedves volt ő is. Egyszer meglátogatta a rádió épületét, ha jól emlékszem, a 75. évforduló alkalmából, a mi szekciónkba is bejött, és ahogy kísérte őt az akkori igazgató, Lombardi atya, már hallottuk, ahogy messziről mondja, hogy ebben a szekcióban csak hölgyek dolgoznak - akkoriban hárman voltunk, mind nők, úgyhogy így lettünk mi híresek, hogy a magyar szekcióban csak nők dolgoznak. Nagyon kedves volt akkor is, jó volt közvetlen közelről látni őt.

Amikor Ferenc pápával találkoztunk, eléggé a kezdetek idején, amikor elkezdte a reggeli miséket a Szent Márta-házban, ezzel együtt elkezdte a vatikáni munkatársak fogadását is, s egyszer ránk került a sor, a magyar szekcióra. Én előzőleg már fölvettem a kapcsolatot a Buenos Aires-i magyarokkal, akik az ottani kulturális központot vezették, az igazgatóval készítettem egy interjút, ők tudták, hogy mi másnap találkozunk a pápával és mondták, hogy mindenképpen adjuk át neki az üdvözletüket. Ez meg is történt, a pápa a '60-as években a magyar szerzetesnőknek, az angolkisasszonyoknak volt a spirituális vezetője. Emlékezett rájuk és mondta is, hogy emlékezik a magyarokra, és ő is küldi az üdvözletét. Hozzátette: azok az apácák már meghaltak, de ő azért időnként kiment a sírjukhoz, ott imádkozott.

B. M.: Köszönjük neked ezt a hosszú interjút, hogy ennyi időt ránk szántál és ennyi érdekességet meséltél!

V. M.: Nagyon szépen köszönöm az érdeklődést, nagy-nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy ez valakit érdekelhet. Reménykedem az Eucharisztikus Kongresszusban, hogy amennyiben valamilyen formában együtt tudunk működni Róma, Magyarország és Erdély, abból valami szép jönne ki.

S. M.: Szeretném az erdélyi hallgatók nevében megköszönni a lassan negyvenéves szolgálatodat! Sok erőt kívánunk, és azt, hogy legyen folytatás!

V. M.: Szeretettel köszöntöm a kedves erdélyi hallgatókat, és remélem, hogy amíg a gondviselés úgy gondolja, addig tudom folytatni ezt a munkát.

B. M., S. M.: Sok erőt és egészséget és sok örömet kívánunk hozzá!

V. M.: Nagyon szépen köszönöm, és viszont kívánom nektek, mindkettőtöknek!