eGY ÉLET AZ ÉLET SZOLGÁLATÁBAN
Dr. Szabó Judit sebészorvos, Románia első női sebésze 90 éves

 

Öt éve múlt, hogy „az erdélyi magyarság érdekében kifejtett gyógyító és közegészségügyi tevékenységéért, a bajba jutottak melletti kitartó és állandó jelenlétéért, tudományos munkásságáért" Áder János magyar köztársasági elnök nevében Magdó János akkori kolozsvári főkonzul átnyújtotta dr. Szabó Judit nyugalmazott kolozsvári sebészorvosnak a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Azóta számtalan történetét megismertem, hiszen jó barátságba keveredtünk, ha teheti, férje, dr. Szabó László nyugalmazott fogorvos társaságában minden előadóestemen megtisztel a jelenlétével. Ritkábban látogatok hozzájuk, mint szeretném, de mindahányszor elbűvöl sziporkázó humorával és választékos beszédmodorával, amely csak a legrangosabb polgári szalonok színvonalához mérhető.

Laczkó Vass Róbert: Mielőtt a felvételt elindítottam volna, úgy fogalmazott - nyilván képletesen szólva -, hogy az ember egy bizonyos kor után szép lassan „kimegy divatból". Csodálkozom egy kissé, mert én ezt máshogy tapasztalom. Őskolozsvári társaságokban mindig van valaki, aki személyesen ismeri, s ha nincs is kórházi sztorija, egy-két jó szava mindig akad Judit néniről...

Dr. Szabó Judit: Nekem elég halvány fogalmaim vannak arról, hogy mit jelent a divat. Ez csak amolyan szólásmondás. Divat az, ami pillanatnyilag egyeseknek vagy a többségnek tetszik? Én soha nem próbáltam tetszeni sem a többségnek, sem a kisebbségnek, csak végeztem a dolgomat. Nem is mentem ki divatból, csak megöregedtem, és az embert óhatatlanul elfelejtik. De lehet, hogy nem volt jó a kifejezés, hát visszavonom! (Nevet.)

L. V. R.: Ha komolyan vesszük az életünket, azzal mindenkinek számolnia kell, hogy eljön az idő, amikor át kell adnunk a helyünket másoknak. Judit néni ezt hogyan éli meg?

SZ. J.: Nem ragaszkodom hozzá, hogy számon tartsanak. Én is rengeteg embert felejtettem el, akik valaha valamit jelentettek a számomra, netán kevesebbet gondoltam rájuk a kelleténél. Ez egy természetes folyamat, ezért nem érint kellemetlenül. Hozzátartozik az evolúcióhoz és az involúcióhoz. Nagyon jó volt, ameddig dolgozhattam, mert a szakmámat nagyon szeretem, de az ember sosem lehet elég okos, legfeljebb csak bölcs, és az sem biztos, hogy a kettő között van összefüggés.

L.V. R.: Azt azért mégsem mondanám, hogy Judit néni nem dolgozik, mert minden beszélgetésünk terápiás alkalom, rám legalábbis gyógyító hatással van az optimizmusa!

SZ. J.: Köszönöm szépen, ezt eddig még senki sem mondta a szemembe!

L. V. R.: Ez egyfajta szemléletmód, amelyet az orvoslással eltöltött hosszú évtizedek formáltak olyanná, amilyen? Sebésznek lenni mégsem igazi leányálom, akkor legalábbis nem volt az, amikor Judit néni praxist választott, mert mutatóban sem voltak női sebészek az országban.

SZ. J.: Dehogynem volt leányálom! Amikor személyesen találkoztam a sebészettel, azonnal úgy éreztem, hogy végre otthon vagyok. Fogalmam sem volt, mit jelent a sebészet, ám a találkozás olyan jól sikerült, hogy egy életen át tartó, különleges kapcsolat született belőle. Senkivel és semmivel ilyen jellegű kapcsolatom nem volt az életben, mert vannak ugyan emberek, akiket nagyon szeretek, de az emberi kapcsolatok másmilyenek. Nem tudom, a sebészet erről mit gondol, őt külön kellene meginterjúvolni, de akkor úgy éreztem, hogy a sebészet az, amit szívesen csinálnék, és csináltam is, ameddig lehetett. Ma már a sebészetből semmi nem maradt, a medikális részből talán egy kevés, tekintettel arra, hogy vannak még barátaim, akik javarészt korosodó emberek, és ilyen-olyan panaszokkal fordulnak hozzám. A barátoknak is vannak barátaik, és ha nem is tudok megoldásokat javasolni, tanácsokkal azért ellátom őket, esetleg útba igazítom, hogy hová forduljanak.

L. V. R.: Hogy lehet a sebészet leányálom, amikor az a szóbeszéd járja, hogy ott futószalagon szabják-varrják a pácienseket?

SZ. J.: Ilyesmire soha nem gondoltam, egy sebész ezt nyilván másként látja. Negyedéves orvostanhallgatóként találkoztam a szakmával. Páciensünk ujja elgennyesedett, amit egy tanársegéd nyitott fel, és én voltam az asszisztense, aki az ujj végét fogta, miközben ő magyarázott, hogy mit miért csinál úgy, és miért nem másképp. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy végre nekem is hasznomat vehetik. Tudni kell, hogy az orvosi tanulmányok első három évében csak teóriák vannak. Menni és hallgatni a magyarázatokat egy idő után unalmas, de egy beavatkozás teljesen más dolog, bár nem mindig sikerül úgy, ahogy szeretnéd, bárhogyan is igyekszel. Az aktív intervenció valahogy összefüggésben van az én struktúrámmal is: szeretek beavatkozni. De végezhettem bármilyen műtétet, soha nem éreztem, hogy megcsonkítanék vagy rongálnék vele. Ilyesmi akkor sem merült fel bennem, amikor engem operáltak. A legfontosabb mindig az volt, hogy ne okozzunk fájdalmat. A fájdalom okozása és a betegség kezelése két teljesen különböző dolog a sebészetben is. Amikor én kezdtem a sebészetet, ez még nagyon nagy probléma volt. Távolról sem léteztek azok az érzéstelenítési technikák, amelyeket ma használunk. Az első érzéstelenítő berendezéseket két-három évvel azután hozták be Romániába, hogy gyakorló sebészként dolgozni kezdtem.

L. V. R.: Ha lettek volna sebészlányok, bizonyára ájuldoztak volna az akkori körülmények láttán...

SZ. J.: Rajtam kívül egyetlen sebészlány sem volt az egyetemen. Amikor én rájöttem arra, hogy ez nekem nagyon tetszik, elmentem a klinika akkori vezetőjéhez, Aurel Nana professzorhoz, és mondtam neki, hogy nagyon szeretnék sebész lenni. Elég furcsán nézett rám, és valami olyasmit mondott, hogy nők ugyan még nem sebészkedtek Romániában, de meg lehet próbálni. A gesztusára viszont a mai napig pontosan emlékszem, amely-lyel illusztrálta, hogy a nőknek általában dexteritásuk van a varráshoz. Mondanom sem kell: ha fel kell varrnom egy gombot, annak az eredménye katasztrofális, nekem tehát sosem volt dexteritásom a varráshoz, ezért a fent említett kicsi műtét után három egyetemi éven át az összes létező időt a klinikán töltöttem, és éjjel-nappal mindenki helyett ügyeletet vállaltam. Voltak idősebb hallgatók, akik mégsem akartak sebészek lenni, ezért a kötelező ügyeletüket boldogan engedték át nekem. Nagyjából kétszer mentem haza egy héten a nénihez, akinél laktam, ő persze tudta, hogy nem járok veszedelmes utakon. Annyira megszoktam a folytonos ügyelést, hogy szinte hiányzott, amikor befejeztem az egyetemet. Ma már nem létezik a repartíciós rendszer, amelynek az első beosztásomat köszönhettem. Nagybánya tartományhoz osztottak be, ahol azt kérdezte a tartományi főorvos, hogy van-e valami preferenciám? Mondtam neki, hogy van, mégpedig a sebészet, hiszen akkoriban rögtön abszolválás után lehetett a praxissal kezdeni. Felsővisón volt szabad sebészi állás, ezt azonnal el is fogadtam, utána bementem a menetjegyirodába, hogy megnézzem, hol is van az a Felsővisó. Megtaláltam, és tíz évet töltöttem ott. (Nevet.)

L.V. R.: Nem néztek úgy Felsővisón egy női sebészre, mint az ötödik fogásra?

SZ. J.: Nem csodálkoztak különösebben. A főnököm az első visói műtétemnél még segített, a másodiknál már csak állt mellettem, a harmadiknál pedig elment sétálni a hegyekbe, de volt nagyszerű műtős nővérem, aki egy felszámolt apácarendből került oda. Remekül értette a mesterséget, így azt mondhatom, hogy ő volt az első igazi tanítóm. Többnyire kettesben műtöttünk, Mirela kedvesnővér volt a mindenes, aki időnként rám szólt, hogy ezt nem így kell csinálni, doktor kisasszony, hanem amúgy, én pedig boldogan hallgattam rá, ha pedig nem mondott semmit, akkor kérdeztem is tőle.

L. V. R.: Hogy fordulhat elő, hogy az orvosi egyetem elvégzése után azt mondja egy sebész, hogy Mirela kedvesnővér Felsővisóról az első igazi tanítója?

SZ. J.: Tekintettel arra, hogy a sebészet gyakorlati szakma, rengeteg technikai részlet van, amit nem tanítanak meg az egyetemen. Mind a sebészetnek, mind a belgyógyászatnak, nőgyógyászat-nak, szemészetnek vagy bármely más tantárgynak többnyire a teoretikai részét tanítják. A különféle klinikák betegeit megvizsgálhatod, közben magyaráznak a betegséggel kapcsolatban, de majdnem semmit a gyakorlati betegellátásról. Ezzel szemben minden orvosi specialitásnak van gyakorlati része, amit lényegében akkor tanul meg az ember, amikor űzni kezdi a mesterséget, illetve különböző specialitásokkal kezd foglalkozni. Amit ma úgy neveznek, hogy rezidenciátus, és általában öt évig tart, de idegsebészeten például hét évig, azt Felsővisón Mirela kedvesnővérnek hívták.

L. V. R.: Milyen volt akkoriban egy jó szakember megbecsültsége vidéken?

SZ. J.: Túlzás azt mondani, hogy jó szakemberként kerültem ki az egyetemről, de nem is vették tudomásul, hogy mennyit ér az ember szakmailag. Én is egy voltam a többi közül. Az 1950-es évek elején, amikor az egyetemet elvégeztem, a szó legszorosabb értelmében társadalmilag is, gazdaságilag is, koncepcionálisan is, politikailag is „más világ volt". Senkinek nem jutott eszébe, hogy egy orvost külön meg kellene becsülni.

Az emberek éltek, léteztek egyik napról, hónapról, évről a másikra. Nem voltak különösebb ambíciók, nekünk is mindent meg kellett csinálni, ami adódott. Örültünk, ha a kantinban nem varjút szolgáltak fel! Ha az ember manapság ilyesmiket mesél, azt mondják, hogy ehhez képes Münchhausen bárónak fantáziátlan történetei vannak. A visói kórház egyetlen épületben működött, ebben volt a belgyógyászat, sebészet, szülészet-nőgyógyászat és gyerekgyógyászat, viszont nem volt lakásom. A kórház épületében adtak nekem szobát, ennek fejében minden osztályon én voltam az ügyeletes két évig, amikor végül sikerült kiköltöznöm egy bútorozott szobába. A gyerekgyógyászat volt az egyetlen, amellyel sehogyan sem boldogultam, mert nem tudtam a csecsemőkkel kommunikálni, ezért képtelen voltam egy rendes diagnózist felállítani. Ha súlyosabb esettel találkoztam, riasztottam az egyetlen gyerekgyógyászt, aki morgolódott ugyan, de mindig megjelent, ha nem várhatott a beteg reggelig.

L. V. R.: Hogyan lett Visóból Kolozsvár?

SZ. J.: Versenyvizsgával kerültem Kolozsvárra tíz év után. Kihoztak egy tanársegédi állást az én klinikámon. Az 1-es számú sebészeti klinika mindig is „az én klinikám" volt, másként nem is tudom mondani most sem, habár huszonegynéhány éve elváltunk egymástól. Nana professzorral visói éveim alatt sem szakadt meg a kapcsolatom. Ha olyan eseteim voltak, amelyek túlhaladták a visói lehetőségeinket, minden további nélkül átvette őket, ezen kívül nyaranta járt Visóra horgászni, mikor pedig én jöttem Kolozsvárra, nem tudtam úgy elmenni, hogy ne szagolgassak bele a klinikám finom levegőjébe, ami nem volt annyira finom, de nekem nagyon jólesett. Időközben túljutottam a szakvizsgán is, a professzor viszont felhívta a figyelmemet, hogy jelentkezhetem ugyan, de komoly versenytársaim lesznek, mert az egyikük nagybátyja prorektor. Végül mégis megnyertem a versenyvizsgát, és 1964. január elsejétől elfoglalhattam az állást mint tanársegéd, hogy araszolhassak fölfelé a szamárlétrán.

L. V. R.: A munkakör annyiban megváltozott, hogy a sebészi gyakorlat mellett ismét bajlódni kellett az elméleti részszel, csakhogy immár a katedra másik oldaláról...

SZ. J.: Természetesen. Kurzusokat kellett írnom és tartanom, a professzorom is éppen írt egy könyvet, amelybe jócskán besegítettem, vagyis lényegében újra meg kellett tanulnom a dolgokat. Azelőtt is tanítottam egy keveset mint egyetemista, mert rájöttem, hogy a sebészethez az anatómiát betéve kell tudni. Az egyetem első éveiben részletesen foglalkoztunk vele, de negyed-ötödévre mindent elfelejt egy orvostanhallgató azon kívül, hogy normális embernek két karja és két lába van. Pótolni kellett a hiányosságokat, ezért megkértem az anatómia profesz-szort, hogy önkéntes munkában dolgozhassam a diákokkal boncoló asszisztensként, volt tehát valamennyi didaktikus gyakorlatom, amit nagyon szerettem. A didaktikus munkám egyik nagy eredményének tartom, hogy egykori diákom, Vládutiu Dan nefrológus professzor, akit nem is olyan régen, 1973-ban tanítottam, a mai napig a legjobb barátom. Ugyanígy vagyunk a feleségével, Cristinával is, aki még mindig aktív szemészorvos, a szemészeti klinika professzora, őt négy évvel később tanítottam, de vannak mások is, akikkel a mai napig ápoljuk a barátságot. Soha semmilyen konfliktusom nem volt a diákjaimmal, amúgy sem vagyok a konfliktusok embere, a kurzusaimat is szívesen tartottam, állítólag nem is olyan rosszul... (Nevet.)

L. V. R.: Segíti az orvost a szakma gyakorlásában, ha tanítja is párhuzamosan?

SZ. J.: Őszintén szólva nem tudnám megmondani, mert amit az ember előad, az lényegében az elementáris fogalmak tisztázása, betegségek felsorolása és különféle szkémák felvázolása - hogyan alakul ki egy betegség, melyek a tünetei, mi a kezelési módja, mik a komplikációi stb. -, vagyis teória. Viszont ahhoz, hogy a diákokat a megfelelő színvonalon tudjuk tanítani, sokkal többet kell tudni, mint amennyit az ember előad, nem beszélve arról, hogy a mi szakmánk is folyamatosan fejlődött, bár nem olyan ritmusban haladt a tudomány, mint az utóbbi évtizedekben. Rendkívül nagy hátrány és hiányosság volt az 1960-as, '70-es, '80-as években, hogy nem jött be az országba külföldi szakirodalom. A könyvtárban egyetlen francia nyelvű sebészeti szakfolyóiratból, a Revue du Praticienből lehetett tájékozódni, de kis leleményességgel mást is meg tudtunk szerezni. Az ember levelezett, kért és kapott különféle cikkeket és kivonatokat, mert másként a külvilággal nem tarthattunk lépést a megboldogult időkben.

L. V. R.: Ilyen körülmények között hogyan képezhette magát a tudományos ember?

SZ. J.: Csakis a fentebb vázolt módon. Egyik ügyesebb kollégám szerzett egy kiadványt, amelyben a különféle szaklapokban megjelent írások referenciáit összesítették. Az egyes cikkeket postán lehetett kérni, gyakran 70 lejt is elköltöttem postára havonta, ami nagy pénz volt akkoriban. Általában tíz cikket kértem, ebből három-négyet meg is kaptam. Ugyanezt csinálta más is, mindenki a maga specialitásában, aztán a cikkeket kölcsönadtuk egymásnak.

L. V. R.: Mi egy doktorátus megszerzésének a lényege az orvosi szakmában? Didaktikai kényszer vagy tudományos igényesség?

SZ. J.: A doktorátusra való felkészülés mindenekelőtt megtanít arra, hogyan tanulj. Egy disszertáció megszerkesztése és kivitelezése nem volt annyira bonyolult dolog, viszont a követelmények sokkal magasabbak voltak, mint manapság. Az előírt négy év alatt kötelező módon meg kellett írni és be kellett szerkeszteni a disszertációt, közben három különböző vizsgát is abszolválni kellett. Az én tézisem írógéppel készült, a végső formáját egy gépírónő adta meg, aki ügyesebben gépelt, mint én. Egy klinikai része és egy kísérleti része van. Több mint 500 kis fehér patkány áldozta az életét az én doktorátusom miatt. Nem tudom, hogy érdemes volt-e, nekik bizonyosan nem...

L. V. R.: A tudományosság fejlődéséhez talán meg kellett hozniuk ezt az áldozatot...

SZ. J.: Ebben sem vagyok annyira biztos. Abban viszont igen, hogy plágium egy betű sincsen benne, mert minden konkrétumokon alapult. Könnyelműen olyan témát választottam, ami nem is szigorúan vett sebészet, inkább egy komplex téma volt, a hematológiával összefüggésben, a lényege pedig az, hogy a lép eltávolítása a szervezetből milyen elváltozásokat okoz normális és bizonyos patologikus helyzetekben. Ezek a patologikus helyzetek jellemzően különféle hemopátiákra vonatkoznak, ilyen például a fehérvérűség. Akarva-akaratlanul megtanultam tehát a hematológiát is, és azóta is nagyon szeretem.

L. V. R.: Milyen mértékben befolyásolta a didaktikai munkát a technológia fejlődése?

SZ. J.: Nem különösebben, ugyanis látványos fejlődés akkoriban még nem volt. Újdonságok persze mindig akadtak, ezek azonban nem tartoztak szigorúan az én szakterületemhez. Szívsebészet például az 1950-es évekig nem is létezett, és még nagyon hosszú ideig nem jutott arra a szintre, amelyen az utóbbi évtizedekben gyakorolják. Az imagisztikai vizsgálatok manapság hétköznapi dolgok: elküldenek egy ekóra vagy egy cétére, de már ki sem mondják, hogy ekográfia vagy tomográfia. Ilyesmi sem létezett! A mi legjobb műszereink, amelyekkel diagnózisokat tudtunk megállapítani, a két kezünk volt: megvizsgáltuk a beteget. Paraklinikus vizsgálat a radiológián és a laboratóriumon kívül Kolozsváron sem volt, Visón még radiológia sem. A medicina rohamos fejlődése az utóbbi húszharminc év eredménye: ma már Tokióból is megoperálhat valaki egy felsővisói beteget.

L. V. R.: Judit néni napirenden van az orvosi technológia fejlődésével?

SZ. J.: Hozzávetőlegesen. Nézegetem az internetet, olvasgatok a témában, és nagyon örülök, hogy minden úgy van, ahogy van.

L. V. R.: Nem sajnálja, hogy a saját gyakorlatában nem élhetett a mostani lehetőségekkel?

SZ. J.: Nem tudom, hogy erre gondoltam-e valaha. Jobb lett volna persze, ha pontosabb a diagnózis és jobbak a technikai lehetőségek, mert biztosabb lett volna a kezelés eredménye is. De amit tudtunk, akkor is megcsináltunk, ami viszont meghaladta a lehetőségeinket, azzal sajnos nem volt mit kezdeni. Most inkább erkölcsi szempontból vannak problémák, amiről talán nem is akarok beszélni...

L. V. R.: A jelenkori orvoslás folyamatában annyi bürokratikus és technológiai szűrő ékelődik orvos és betege közé, hogy gyakorlatilag nem is kerülnek kapcsolatba egymással. Ez nem így volt 40-50 évvel ezelőtt. Mennyire fontos, hogy valós kapcsolat alakuljon ki orvos és betege között?

SZ. J.: Rendkívül fontos volna, de sajnos ez rara avis, ritka madár lett manapság. Nem mondom azt, hogy nem létezik, de ha mégsem, az nem a páciensek bűne, inkább az orvosoké. A bürokratikus távolság egyszerűen nonszensz: ilyen papír, olyan papír, egészségügyi kártya, küldőcédula, miegymás. A bürokrácia megöl mindent. Annak idején az én klinikámon volt „a sürgősség" Kolozsváron, ide érkeztek a tulajdonképpeni sebészeti esetek, de más esetek is, mert nem mindig jött a beteg mentővel, nem mindig oda vitte a mentő, ahová kellett, sőt, olyan betegeink is voltak, akik nem, vagy nem csak sebészeti esetnek számítottak. Mindehhez volt négy, azaz négy ügyeletes orvos a klinikán: egy ügyeletvezető, egy segéd, egy aneszteziológus, egy orvos pedig az ambulancián. Soha nem fordult elő, hogy egy beteg az ambulancián többet várt volna harminc percnél. Ha most be kell menned egy sürgősségi esettel az UPU-hoz, állhatsz órákat is. Személyes tapasztalat: néhány éve egy esés miatt seb lett a homlokomon. Elmentem a sürgősségre, soron kívül bekopogtam, és közöltem, hogy orvos vagyok, ez és ez miatt kérek egy teta-nuszoltást. Most kötözök, mondta a doktor úr. Másfél óra múlva még mindig nem fejezte be a „kötözést". Átgyalogoltam a klinikára, és megkértem az egyik kollégát, hogy menjen be, hozzon ki egy oltást, és adja be nekem. Ilyesmi régen elképzelhetetlen volt. Hatalmas időveszteség, hogy ki kell állítaniuk olyan papírokat, amelyeket az életben soha senki nem fog elolvasni. Lehet, hogy statisztikai adatokat csinálnak belőle, de konklúziókat ezekből az adatokból már nem vonnak le, vagy ha igen, az eredmény nem látszik. Sajnos az orvosok egy része is többé-kevésbé indiferenssé vált. Távol álljon tőlem, hogy általánosítsak, mert vannak nagyon tisztességes, nagyon lelkiismeretes orvosaink, és merem remélni, hogy ők vannak többségben.

L. V. R.: Ha megszűnik a bizalmi viszony orvos és betege között, akkor mi marad?

SZ. J.: A kényszer, mert nincs ahová menned. Ennek a jelenségnek nem szabadna léteznie. Nem azt mondom, hogy az orvosnak személyes kapcsolatban kell állnia minden betegével, mert ez képtelenség, sok a beteg, te pedig egyedül vagy. De ameddig ő van az asztalon, ő a legfontosabb a világon. Miután hazament, fél perc múlva azt is elfelejtheted, hogy létezett.

L. V. R.: Kell humorérzék a sebészethez?

SZ. J.: Kell bizony, anélkül nem megy. Nekem hál' istennek van egy kis humorérzékem, lehet, hogy ezért is bírtam olyan hosszú ideig a sebészetet. A kollégáimnak is volt, kivétel nélkül!

L. V. R.: Mennyire fontos, hogy a test orvoslása összhangban legyen a beteg lelki kezelésével? Van-e összefüggés a fizikai bántalmak és az emberi lélek állapota között?

SZ. J.: Rendkívül szoros összefüggések vannak, és ez nem csak a sebészetben van így. Komoly kutatások vonatkoznak erre a problematikára minden szempontból. A psziché és a fizikum közötti kapcsolatot megkérdőjelezni sem lehet, nemhogy megtagadni. Létezik egyfajta reciprocitás: a fizikai állapot pozitívan vagy negatívan befolyásolja a pszichikumot, és fordítva. Egy betegnek éppen elég a maga baja, és nagyon is megérzi, hogy az orvos orvosként közeledik-e hozzá vagy technikusként. Amikor a reggeli jelentés után igyekeztem a vizitre, mindig közölték velem a betegeim, hogy felismerték a lépteimet a folyosón... (Nevet.)

L. V. R.: Ez komoly visszajelzés arra vonatkozóan, hogy az orvos jól végzi a dolgát!

SZ. J.: Legalábbis igyekszik, mert ha nem, akkor miért csinálja? Ez nem csak a medicinára vonatkozik, hanem mindenre. Ha nem csinálod a dolgodat legalább a kapacitásaid határáig, akkor ne csináld! Ezen túllépni nem lehet, lejjebb adni viszont nem érdemes.

L. V. R.: Van-e hite az orvosnak, aki anatómiai pontossággal ismeri az emberi biológia összes nyomorúságát?

SZ. J.: Hit nélkül nem lehet élni, nagyon nehéz viszont megfogalmazni, hogy mennyit számít a hit az orvoslásban. Hiszek például abban, hogy a segítség, amelyet nyújtani tudok, eredményes lesz. Hogy ebben az eredményben esetleg tőlünk független tényezők is közrejátszanak, erre az ember általában nem gondol egy adott helyzetben. Ami ezen túl van, az már személyes ügy. De nem zárhatjuk ki, hogy vannak olyan tényezők is, amelyek a mi koncepcionális lehetőségeinket magasan túlszárnyalják nem csak a medicinában, de az életnek bármely területén. Keveset tudok a sejtek működéséről, mert nem az én szakterületem, de ha csak egyetlen sejt működését figyeljük, hogy az mennyire komplex, akkor mindjárt föltesszük a kérdést: vajon hogyan alakult ki? Talán a véletlenek összejátszása folytán? Lehet, hogy az illető tényezőt Véletlennek hívják? És akkor már mindegy is, hogy minek nevezzük!