Gánóczy Sándor
tEOLÓGIAI MEGGONDOLÁSOK
A KÁLVINI ÉS AZ IGNÁCI LELKISÉGRŐL

 

 

Mi indokolja a mai reformátusok érdeklődését jezsuita lelkigyakorlatok iránt? Ebből a kérdésből indulok ki, megkísérelvén a kálvini és az ignáci lelkiséget összehasonlítani és teológiai szempontból értelmezni. Remélem, alá tudom támasztani ebből az értelmezésből és a szóban forgó lelkigyakorlatok megfigyeléséből nyert véleményemet, hogy ez a két lelkiség egymást kiegészíti, és napjainkban az ökumenikus egymásra találást erősítheti. Mindenekelőtt azonban legyen szabad három tanúságtételt idéznem. Kettő a három közül protestáns lelkipásztoroktól származik, a harmadik egy nem egyházi szolgálatban álló asszonytól. Az első a svájci református Ursula Tissot, aki így nyilatkozik: „Több évvel hittudományi tanulmányaim elvégzése után fedeztem fel a lelkigyakorlatokat, amikor szükségét éreztem, hogy kikerüljek a főiskolai teológia szárazságából. Úgy véltem, hogy vagy elmélyítem lelkiségemet, vagy felhagyok a lelkipásztori tevékenységemmel. Részt vettem egy egyhónapos lelkigyakorlaton francia jezsuitáknál, ami fordulatot hozott az életemben. Újra megtanultam egy egyszerű, de az evangélium szövegeiben megalapozott lelki életet. Emellett felfedeztem a csendes szemlélődés értékét is." A második tanú Jacqueline Rutgers lelkésznő és pszichológus. Ő az ignáci gyakorlatok helyes, nagymértékben modern pedagógiáját emeli ki, amennyiben ez fejleszti az ítélőképesség és elhatározás képességét (a gyakorlatok vezetője a maga útján kíséri el a gyakorlatozót, sőt vele csereviszonyba kerül. Így tanul úgyszólván a tanító magától a tanulótól is. Emellett nem csoportoknak ad általános irányítást, hanem személyes párbeszédre törekszik minden egyes résztvevővel.¹ A harmadik nyilatkozó, Donna J. Beán, aki amerikai presbiteriánus, azzal a várakozással vett részt lelkigyakorlatokon, hogy elmélyült, személyes kapcsolatba kerüljön Jézussal. Jézus életének átelmélkedését az a tudat is kísérte, hogy ezt a Szentlélek konkrét formában jelentkező sugalmazása teszi lehetővé.²

Sok más hasonló nyilatkozatot - világi hívek, férfiak szájából is - lehetne idézni. Magam is intéztem már Párizsban körkérdést azokhoz, akik az ottani Manrézában lelkigyakorlatokat vezetnek, illetve azokon részt vesznek. De ilyen tanúságtételeket most itt a hallgatóimtól is elvárok, amelyek az általam mondottak tartalmát vagy megerősítik, vagy helyesbítik. Az én feladatom most először is egy szellemtörténeti megállapítás, aztán pedig teológiai állásfoglalás, amely kritikát is magában foglal.

Kálvin és Ignác térben és időben közel kerültek egymáshoz. A 16. század első felében ugyanannak a párizsi kollégiumnak voltak növendékei,³ a Montaigue Kollégiumnak, amely a párizsi egyetemhez tartozott. Itt tanultak mindketten „szabad művészeteket", amelyek abban az időben a teológiai tanulmányok előkészítésének is számítottak. Mindketten a kollégium bentlakói voltak, és az ott gyakorolt „devotio moderna", a modern kegyesség szellemében éltek. Nevezetesen annak aszketikus formájában, amelyet a Montaigue Kollégium egykori igazgatója, a németalföldi Johannes Standonk képviselt.

Minden arra utal, hogy Ignác és Kálvin, bár nagy valószínűséggel egymással nem kerültek közvetlen kapcsolatba, ennek a lelkiségnek egy mérsékeltebb irányzatát követték, amelyet a szintén flamand Gerhard de Groote képviselt. Célja határozottan az egyház reformja volt, de azt az egyéni megtérés és a szemlélődő imádság eszközeivel kívánta elérni. Egy olyan szemlélődés révén, amelynek központi tárgya Jézus élete volt.

A modern kegyesség forrásai között meg kell említenünk Kempis Tamás Imitatio Christi, azaz Krisztus követése című, a 15. század elején írt könyvét. Annyiban nagy újdonságot hozott, amennyiben a hit egyéni átélésére tette a hangsúlyt, és nem közösségi szempontokra. Másrészt nem a teológiát mint rendszerező hittudományt tartotta lényegesnek, hanem a Krisztussal való közvetlen viszonyt. Ennek a viszonynak kifejezése a lélek bensőséges „beszélgetése" magával Jézussal, amit az evangéliumok és általában a Szentírás buzgó olvasása segít elő. Luther is ismerte az Imitatiót, és elismeréssel adózott neki. Feltehetően hatása alatt alakította ki az őt jellemző „Heilspersonalismus"-t, azaz a személyesen megélt kapcsolatot az Üdvözítővel. Valószínűleg Kálvin és Ignác is ismerte és becsülte ezt a könyvet, ami érthetővé teszi, miért mutatkozik az általuk képviselt hittan mindenekelőtt erkölcstannak, és miért követelik, hogy a hit a gyakorlatban igazolja magát. Mindenesetre nem közömbös az a tény, hogy Ignác többször hivatkozott az Imitacióra abban az időben, amelyben lelkigyakorlatai szövegét írta. Emellett az is tény, hogy Kempis és Ignác más-más módszerrel gyakorolta a Szentírás olvasását. Kempis egyes mondatokat idéz, és mintegy használja őket lelkisége alátámasztására. Kálvin mint képzett exegéta az eredeti héber és görög szövegeket magyarázza, mielőtt azok lelkiségi jelentőségét kimutatja. Ignác nem exegéta, hanem egy Jézus személyére összpontosított olvasatot gyakorol, így készíti elő a vele való colloquiumot, azt, amit magyarul imabeszélgetésnek nevezünk. Jellegzetes, hogy lelkigyakorlatai szövegében leggyakrabban a szinoptikus evangéliumokat idézi, úgy kívánja követni, lépésről lépésre Jézus életútját. Következőleg az a krisztológia, amely ilyen módon alakul ki, egy „alulról felfelé" vezető irányt mutat, vagyis abból indul ki, amit ma „történeti Jézus"-nak nevezünk, nem pedig egy „fölülről lefelé" irányulót, amely például az Ige megtestesüléséből vezet le minden Krisztusról szóló beszédet.

Kempis Tamás a jelenlegi kutatás tükrében csaknem individualista lelkiséget képvisel. A hangsúly nála a lélek egyedi üdvösségén és boldogulásán van. Kálvin ezzel szemben az egyénileg keresett közösséget Krisztussal teljes mértékben az egyház reformjának keretében mint annak forrását kívánja megvalósítani. Ebben Ignác nagyon közel áll Kálvinhoz. Számára sem elég, hogy ki-ki saját üdvösségét keresse, és azt várja el Krisztus követőjétől, hanem az egész egyházi közösség megújulását, megreformálását mozdítsa elő az evangélium szellemében. A lelkigyakorlatozónak már az Írás olvasása szintjén felelősnek kell éreznie magát az egyház szentségéért. Nevezetesen azért, hogy véget vessen az egyházi rend erkölcsi hanyatlásának. Ebben a szellemben bizonyult Ignác is egyszerre egyházi és egyházkritikus reformátornak. Ezért fontos számára a közösség egyházi és társadalmi távlata, amely nem fér meg a Krisztus-keresés individualista leszűkítésével.

Ilyen egyháziság jellemzi Kálvin egész teológiáját is, beleértve természetesen annak lelkiségi dimenzióját. Ez mutatkozik meg már a kálvini írásmagyarázat logikájában is. A Bibliát nincs jogunk a saját szubjektív véleményünk, elképzeléseink és igényeink szerint értelmezni. Feltétlen tiszteletben kell tartanunk a szerzők szándékát. Történeti objektivitás kötelezi az olvasó magyarázatát. Aki saját elképzeléseit magyarázza bele a szövegekbe, egyszerre vét a történelmi és az isteni igazság ellen.

2014-ben publikáltam egy kiadós tanulmányt, amelynek címe: A történeti-kritikai exegézis struktúraalkotó szerepe a rendszeres teológiában. Ebben kimutattam, hogy Kálvint joggal számíthatjuk a modern írásmagyarázat előfutárai közé. Elsősorban azért, mert határozottabban, mint Luther, kizárja a Szentírás szövegeinek allegorikus értelmezését, amely egy, a szöveg mögött sejtett spirituális, „lelki" értelmet feltételez. Kálvint kizárólag a szöveg szó szerinti, literális értelme érdekli, az, amelyet a szerző maga akart kifejezni. Így kíván például a lehető legközelebb kerülni Jézus valóban kimondott szavaihoz és valóban megtett tetteihez. A szó szerinti értelem felkutatásában Kálvin Aranyszájú Szent Jánost követte, nem pedig az allegorizáló Origenészt vagy Ágostont, így lett Genf reformátora a történeti-kritikai exegézis előfutára Baruch Spinoza és Richárd Simon előtt már abban is, hogy ő a Bibliát az eredeti héber és görög nyelven olvasta, mielőtt az abban kifejezett teológiát megfogalmazta és annak lelkiségi jelentőségét kimutatta. Véleményem szerint az effajta szövegértelmezést tekintette azon bensőséges tanúságtétel egyik mozzanatának, amellyel maga a Szentlélek nyilatkoztatja ki az adott szöveg valódi értelmét.

Mennyiben mondható ez a kálvini módszer modernnek? Szerintem annyiban, amennyiben három szinten dolgozik. Az első a történettudomány szintje, ahol elmúlt események tárgyilagos megközelítése a cél. Nevezetesen a történelmi Jézus azonosítása. A második szint a rendszerező teológiáé. A feladat itt az egyes szövegekből adódó tanítás kifejezése és az azt közvetítő egyházi hagyomány kiértékelése. A harmadik a lelkiségi átélés és az erkölcsi megerősítés szintje. Hogy ezt ne hiúsítsák meg szubjektivista félreértések, illetve félremagyarázások, fontos, hogy a harmadik szint rá tudjon támaszkodni az első kettőre. Ezt a szolgálatot nyújtja példás módon a kálvini lelkiség.

És Ignác? Ő nem mondható sem az exegézis, sem pedig a rendszerező teológia mesterének. Őt a Jézus-központúság védi meg az imént említett veszélytől. A lelkigyakorlatok vezetője egyenesen Jézushoz vezet. Éspedig nagyon egyszerű módon: az evangéliumok elbeszélő szövegeinek idézése révén. Azokon kell a lelkigyakorlatozónak elmélkednie, az azok által elbeszélt történeteket szemlélnie. Ignác ezeket Jézus élete misztériumainak nevezi. Majdnem azt mondhatnánk: Szent Pál érvelő szövegeire nincs is már szükség. Elég az evangéliumok narratív tanúságtétele ahhoz, hogy a gyakorlatozó személyes kapcsolatba kerüljön Jézussal. Az lesz a gyakorlatozó szemlélődésének tárgya, amit Máté, Márk, Lukács és kisebb mértékben János

Jézusról mondanak és leírnak. Ezek a szavak és történések lesznek a vele való imabeszélgetés tárgyaivá. Így érzi magát a hívő az ő közelségében. Párbeszéd és egyesülés valósul meg az óriási időbeli és térbeli különbség ellenére. Mármost Ignác időben és térben Máriát látja Jézus legmeghittebb közelségében. Kezdettől, vagyis a fogantatás pillanatától kiindulva. Ignác meri a Boldogasszonyt már áldott állapotában is szemlélődés tárgyává tenni. Ez aztán odáig megy, hogy Máriát egy lapon nevezi a Szentháromsággal. A gyakorlatok vagy tíz szakaszában (47, 102, 103, 106, 109, 111, 128, 148, 208, 200) követi el ezt a nem veszélytelen teológiai merészséget. De szerintem még Kálvin szemében sem tűnhet botrányosnak, hogy Jézus anyja ilyen Isten-közelségben jelenik meg, hiszen az összefüggés mutatja, hogy érzi át ezt a kegyelmet. Tudjuk, hogy már Luther is Máriát bízó hite alapján tisztelte és dicsérte. Én úgy vélem, hogy ugyanebben az összefüggésben látja Ignác is Mária Jézus- és istenközelségét. Csak így lehet számára lehetséges, hogy a Boldogasszony minden más hívőért a közbenjáró szerepét tölti be. Méltán nevezi ezért őt a liturgia „advocata nostra"-nak. Ha ez így értelmezhető, akkor nem fenyeget a veszély, hogy Máriát imádjuk, hiszen benne az Istent imádó asszonyt tiszteljük, úgyszintén a Jézus-közelség feltétlen előképét. Teológiai szempontból fontos, sőt lényeges, hogy a hívő hite aktusában mindenekelőtt Jézus felé forduljon, ugyanakkor az ő életközelségét tegye szemlélődése és elmélkedése elsődleges tárgyává. Hiszen arról lehet leolvasni, hogy kicsoda és milyen az Isten. Mint Karl Barth és Wolfhart Pannenberg hangsúlyozza, a Názáreti Istennek a történelmi önkinyilatkozta-tása. Benne lesz az az Isten, akit senki sem képes látni, láthatóvá (Jn 1,18). Éspedig nem úgy, mint egy elvont isteni természet, amely egy emberi természettel egyesül, hanem mint egy emberi, emberséges és emberbaráti magatartás alanya. Aki többé nem egy égő csipkebokorban vagy a tenger kiszárításában, hanem a felebaráti szeretetet gyakorló Jézusban nyilatkoztatja ki magát, az valóban a közeljövő istenország Istene. Ezért lehet a keresztény sokkal inkább istenhívő, mint istenfélő. Jézus viselkedése nem félelemre, hanem bizalomra ad okot. Ami a bűn valóságát és súlyosságát illeti, ott sem a kárhozat veszélye lesz többé a döntő, hanem például az a szó, amelyet a Názáreti a házasságtörő asszonynak mondott: „Én sem ítéllek el téged, eredj és többé ne vétkezzél" (Jn 8,11). Itt tényleg az irgalmas Isten jön közel.

Ignác meglátása tehát teológiai és lélektani szempontból egyaránt helyes. Már azért is, mert napjainkban nehezebb, mint régen, az istenséget az emberi személy képére és hasonlatosságára elgondolni. Annak, hogy tegezni merjük ma is az Istent, sőt, hogy Atyánknak nevezzük, a megfelelő előképét Jézusban találjuk. Ő nagyon is emberi módon imádkozott imáiban. Például: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet" (Lk 23,46). Egy ilyen ima nem lenne lehetséges, ha az istenség személytelen hatalmasságként lenne gondolatunk tárgya. Igaz, hogy Isten más és több, mint emberi személy, már azért is, mert örökkévaló, halhatatlan és mindenható. Azonban, hála Jézus útmutatásának, tegezhető és szerethető lény. Annyi bizonyos: ha Jézus nem lett volna, nehezen imádkozhatnánk a Miatyánkot. Még nehezebben tudhatnánk, mit jelent a lelkigyakorlat kulcsfogalma, az imabeszélgetés. Szerintem ennek a fogalomnak az értelme azáltal csak világosabb lehet, hogy a lelkigyakorlatok vezetője maga is elbeszélget az egyes gyakorlatozókkal. Olyan lélektani módszer szerint teszi ezt, amely Ignác kora óta sokat változott, fejlődött, finomult. Hozzájárul még a II. vatikáni zsinat teológiája is, amely lehetővé teszi, hogy a hívők a gyakorlatokat megreformált formában végezzék. Sőt, mondhatjuk, javított formában is, azaz kiküszöbölve mindazt, amit ma az ignáci szövegben helytelennek találunk.

Kezdem azokkal a kritikákkal, amelyek a gyakorlatokat a 16. században katolikus részről érték. Két jelentős domonkos teológus, Domingo Banez és Melchior Cano, protestáns elferdülést látott bennük. Nevezetesen azzal vádoltak őket, hogy érzelmileg túlfűtött, illuminált, individualista vallásosságnak adnak kifejezést. Azonban Banez és Cano figyelmen kívül hagyta, hogy Kálvin maga is szigorúan ítélte meg az effajta lelkiséget, amellyel főleg az anabaptistáknál találkozott. Luther sem szerette ezeket, akiket egyesek úgyszólván a reformáció „szélső baloldalának" tekintettek. Ha a két nagy reformátor álláspontját meggondoljuk, nincs okunk az ignáci lelkigyakorlatokat protestáns tévelygésnek tartani.

Teológiai szempontból fontosnak tartom a lelkigyakorlatok mai vezetői által legalábbis hallgatólagosan érvényre jutó kritikát, amelynek tárgya a bűn fogalma és értelmezése. Mit ért Ignác a bűnön? Elsősorban a parancsolatok megszegését. Ezekről Ignác legtöbbször általános értelemben beszél, anélkül, hogy a parancsolatokat a szeretet főparancsolatára központosítaná, amelynek teljesítése az Isten és a felebarát iránti szeretet elválaszthatatlan egységében valósul meg. Jellemző a gyakorlatoknak az a része, amelyben Ignác a tízparancsolatot és a hét főbűnt teszi az elmélkedés első tárgyává (238-245). Ignác a korabeli erkölcstan értelmében azokra a bűnökre gondol, amelyek más bűnöket vonnak maguk után. Ezért nevezik őket főbűnöknek. A gyakorlatok egész első hete ilyen moralizáló elmélkedés jegyében áll, és igen gyakori lelkiismeret-vizsgálatot követel. (4,24). Ugyanennek a moralizáló irányzatnak enged azzal is teret, hogy az úgynevezett „bocsánatos" és „halálos" bűnök között különbséget tesz (34-36,41). Szerintem az első fogalom megfelel a jézusi etikának, amely szerint Isten mindenkinek kész megbocsátani, és a benne hívőket is erre hívja. De a második fogalom, amely a „halálos" jelzővel illeti a súlyos vétséget, végzetes jellegével, vagyis a halál metaforájának alkalmazásával, ellentmond a mindig lehetséges megbocsátás elvének. Ez a kifejezés kérlelhetetlen logikával egyenesen az örök kárhozat gondolatához vezet.

Ignác a lelkigyakorlatok mai vezetői számára igen problematikus módon beszél a pokolról is (65, 68, 106, 108). Itt még talán a zsidó apokaliptika és a középkori vallásosság rémképein is túltesz, amikor a pokol tüzének lángjairól és a hely büdösségé-ről való elmélkedésre hívja fel a gyakorlatozót. Igaz, hogy ez a rémkép abban a pillanatban eltűnik, amelyben a Jézus-központúság kerül előtérbe.

Szintén pozitívnak ítélhető a figyelmeztetés, hogy a gyakori lelkiismeret-vizsgálatra késztetett gyakorlatozó ne tegye ezt aggályos, skrupulózus módon. Más szóval ne tartsa bűnnek azt, ami nem bűn (346). Azonban a modern lélektan szerint nemcsak az aggályosság kiküszöbölése fontos, hanem az eltúlzott bűntudat elkerülése is. Ezt követeli például a spanyol jezsuita, Dominguez Morano mint képzett pszichológus, amikor figyelmeztet, hogy a lelkigyakorlatozónál a bűntudat eltúlzott kihangsúlyozása katasztrofális következményekkel járhat, például állandóan gyötrő lelkiismeret-furdaláshoz vezethet.⁴ Szerintem Morano kritikája és óvó kijelentései arról tesznek tanúságot, hogy napjainkban a lelkigyakorlatok vezetői nemcsak a modern lélektan befogadásával, hanem a II. vatikáni zsinat szellemének megszív-lelésével is ahhoz járulnak hozzá, hogy az ignáci örökség úgyszólván megreformált formában jusson érvényre. Hogy ezen a téren is „aggiornamento" történjék.

Ilyen módon sorolhatok fel a gyakorlatok teológiájában más változásokat is, amelyek lehetővé teszik, hogy modern keresztények, mind katolikusok, mind reformátusok, lelkileg hasznosítani tudják az ignáci örökséget. Ezekben a változásokban nagy szerepe van a zsinat hittanának.

Első példaként emlékeztetek az emberképre. Míg maga Ignác egy dualista, Platónra visszavezethető antropológia alapján állt, amely a halhatatlan lélek és a halandó test között lényegi különbséget tesz, addig a II. vatikáni zsinat egy bibliai emberképet vall magáénak, amely az embert maradandó módon egyszerre testi és lelki létezőnek tartja. Ezért beszél nem egyszerűen a halhatatlan lélekről, hanem a „testnek", azaz az egész emberi személynek a feltámasztásáról, még akkor is, ha ezt nehéz elképzelni. Mai keresztény gondolkodók az emberben két olyan mozzanat szövevényét látják, amely csak azok együttlétében és mint egész képes önmagát mint szabadságra és autonómiára képes személyt megvalósítani⁵. Megjegyzem, Ignác a szabad akaratot még az ember Istenhez való viszonyában is hangsúlyozta. Tette ezt Kálvinnal szemben, aki szerinte az isteni kegyelemről úgy beszél, mintha az a szabad akarat rovására történne⁶. Szerinte a kálvinisták ebben az összefüggésben utalnak a predestinációra, az ember szabadon véghezvitt tetteinek jelentősége, hogy „már eldöntött dolog, hogy üdvözülök-e vagy elkárhozom, és cselekedeteim már nem változtathatnak rajta" (367). A mai keresztény hittan, beleértve az evangélikust és a reformátust is, egész másként tárgyal az ember szabadságáról.

Egy további változást a női nem jellemzésében találunk. Erre vonatkozólag megdöbbenve olvastam a Lelkigyakorlatok következő kijelentését: „Az ellenség (értsd ördög) úgy viselkedik, mint egy asszony. Az erővel szemben gyenge, de erős, ha engedékenységre talál. Az asszonynak ugyanis, amikor valamely férfivel veszekszik, az a szokása, hogy bátorságát veszti, és elmenekül, amikor az ember (értsd férfi) szembeszáll vele." (325.) Nem tudok elképzelni mai gyakorlatvezetőt, aki ezt a furcsa szöveget idézné, amikor ma nők jelentkeznek lelkigyakorlatokra. A két nem teljes mértékben egyenlő emberi méltósága és jogai szellemében foglalkozik velük. Szintúgy Szent Pál kijelentésének értelmében: „Nincs többé... férfi vagy nő, mert mindnyájan eggyé lettetek Krisztus Jézusban" (Gal 3,28). Tudja azt is, hogy Jézus a korabeli zsidó rabbik gyakorlatával ellentétben nőket is befogadott tanítványai közé. Így ma nyugodtan semmisnek tekinthetjük Ignác kisiklását, amelyet méltán illetünk a „szexista" jelzővel. Az ördöggel való összehasonlítást az érdekeltek vagy nem ismerik, vagy nem veszik Ignáctól rossz néven. Ha ez másként történne, nem lenne annyi női résztvevő, köztük protestáns is, az ignáci lelkigyakorlatokon. Talán ez a jelenség bizonyítja a gyakorlatoknak a maguk egészében elvitathatatlanul magas lelki értékét.

Mi a helyzet az egyházfogalom terén? A II. vatikáni zsinat tanítása annyiban különbözik az Ignácétól, hogy nem engedi meg többé, hogy a „hierarchikus egyháznak" adjuk a „mi Urunk jegyesének" vagy „szent Anyánknak" nevét. (353, 365). A zsinat eleget tett a reformátorok követelésének, amennyiben az egyházat a maga egészében nevezte „Isten népének", az 1 Péter 2,9 értelmében a világi hívek közösségét értette ezen. Ezzel lehetetlenné tette, hogy kizárólag a felszentelt püspökök és papok kapják az „egyházi" jelzőt. Hiszen a keresztség szentsége értelmében a hívők összessége kap analóg papi felszentelést. Ez megegyezik Luther és Kálvin tanításával: a hierarchia nem azonosítható az egyházzal, hiszen csupán az egyház vezetésének szolgálatában áll.

Még egy változás, amely a világ fogalmát érinti: a „devotio moderna", így Kempis Tamás is, pesszimista módon ítélték meg a világot: siralom völgyének nevezték, a mennyország ellentétét látták benne. Hangoztatták, hogy Jézus „nem e világból való" (Jn 17,16), hiszen a világ a gonoszság hatalma alatt áll. Erő-sebbnek bizonyult a szintén jánosi kijelentés, hogy „Isten úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte" (Jn 3,16). Szent Ágoston tanítása szerint ennek a siralmas állapotnak az oka az „eredeti", illetve „áteredő" bűn, aminek következtében Ádám minden leszármazottja halállal bűnhődik. Hogy ez a tan téves, azt a mai írásmagyarázat meggyőző módon mutatta ki. Sem a Teremtés könyve, Ádám és Éva sorsát illetően, sem pedig Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében nem állítja, hogy az első emberpár úgy bűnözött volna, hogy azért a büntetés, sőt a kárhozat minden leszármazottját sújtaná. Mondhatnánk, hogy ha ez így lenne, akkor az eredeti bűn lenne a „halálos" bűnök között a leghalálosabb. A mai lelkigyakorlat-vezető ezzel szemben a II. vatikáni zsinat tanítását követve alapvetően pozitív értelmezést ad a világnak. Teszi ezt már lelkipásztori konstitú-ciójában is, amelynek tárgya „az egyház a mai idők világában", és címe Gaudium et spes, azaz öröm és reménység. Mint Josef Ratzinger kommentárjában kimutatta, a II. vatikáni zsinat nem utolsósorban Teilhard de Chardin evolucionista világképét és optimista eszkatológiáját juttatta érvényre.⁷ Így számára nem a gonoszság hatalma a döntő tényező, hanem az Isten kegyelméből azt fölülmúló emberi képesség a fejlődésre és a haladásra. Bár a lelkigyakorlatok eredeti szövege, főleg az első részében, nyomatékosan a bűn témájával foglalkozik, ugyanakkor annak a meggyőződésnek ad kifejezést, hogy minden ember képes a jóra, feltéve ha Jézus követését szívügyének tekinti, éspedig nemcsak a maga számára, hanem a közösség javára is. A II. vatikáni zsinat szellemében kihatott ez az a követelmény az apostoli és missziós tevékenységre is. Így kell valóban felebaráti szeretettel szeretni a világot is.

Befejezésképpen visszatérek bevezető kérdésemhez: mi indokolja mai keresztények, nevezetesen reformátusok és evangélikusok érdeklődését a jezsuita lelkigyakorlatok iránt? Válaszom csak hipotetikus lehet. Nemcsak az idő rövidsége, de hiányos tapasztalati alapom miatt is csak töredékesen tudtam megfejteni ezt a rejtvényt. Egyben biztos vagyok. Az ignáci lelkigyakorlatoknak minden látszat szerint van egy úgyszólván halhatatlan lelke. Így idejétmúlt és reformot igénylő részei ellenére a maga egészében, lelki hasznot képes ígérni a modern világ keresztényeinek is.

 

Jegyzetek

1 Lásd: Retraites oecuméniques, https://protestinfo.ch/20070-204212/ 4212.

2 D. J. Beam: Réflexions sur le ministere des Exercises Spirituels. Revue de Spiritualité ignacienne, XXIV, 2003. 111. 58-59.

3 Lásd: Salim Descache: Jean Calvin et Ignace de Loyola, http:// dsalim.word.press.com 20, 2/7.

4 D. Mozano S. J.: Psichodinamica de Los Ejeccicios ignacios Bilbas 2002, http.//cairn.info, 315.

5 Lásd: H. Rombach: Strukturanthropologie. Der Menschliche Mensch. Freiburg-München 1987.

6 Lásd a 12. szabályt

7 Das Zweite Vatikanische Konzil. In: Lexikon für Theologie und Kirche, 1968, 319.