Jakab Gábor
sZENT ÉS PROFÁN VÁLTAKOZÁSA MÚLÓ ÉLETÜNKBEN

 

Az erdélyi papok világhálós listáján nemrég élénk vita tárgya lett az idő fogalmának, egészen pontosan a templomi liturgia végzése közben órával mérhető időnek (kronosz) a tartama, annak viszonylagos rövidsége vagy hosszúsága. Az okot erre az szolgáltatta, hogy ifj. Czikó László paptestvérem közlése szerint némely templom belső terében megjelent jól látható helyen profán elemként a falióra.

A hozzászólók sorába a magam elmúlt 80 életévével én is beálltam. A következőket írtam: „A Vallomásokban felteszi a kérdést a nagy Augustinus is: mi az idő? És így válaszol a kérdésre: Ha nem kérdezik, tudom. Ha kérdezik, nem tudom. Tulajdonképpen minden térben élő és lassan elmúló földi embernek örökös kérdése és válasza is lehetne ez.

A régi emberek homokórával, s nem digitálissal mérték az időt. Volt ennek a mérésfajtának egy nagyon is szakrális üzenete, nevezetesen: mint ahogy a homok a felső edényből idő múlása közben aláfolyik az alsóba, s nem hull a semmibe, úgy mi lassan lefolyó emberi életünk sem hull a semmibe, hanem belehull Isten bennünket kifogó tenyerébe.

Tamási Áron írja a Szűzmáriás királyfi című regényében: »két tenyér hordoz életünk folyamán. Az egyik tenyér az Istené, a másik pedig az Ördögé. Úgy kell élnünk, hogy fokozatosan általhúzódjunk az Ördög tenyeréből az Isten tenyerébe, hogy onnan röppenjünk el, amikor megriaszt a halál.« Bűn és kegyelem ötvözete vagyunk - állítja Ferenc pápa is.

Személy szerint én az egyes templomok belső terében elhelyezett faliórát éppen ezért nem tartom feltétlenül profán dolognak, mert valójában az idő múlására, illetve életünk végességére figyelmeztet. (No meg arra is például, hogy igehallgatókként kronometrálni tudjuk a túl hosszú és ezért menthetetlenül fárasztóvá és unalmassá váló prédikációt.) JG."

Jelen írásom készítése közben a Prédikátor könyve is eszembe jutott, amelyben többek között ez olvasható: „Mindennek megvan a maga órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt. Van ideje a születésnek és a halálnak" (3,1). Nyssai Szent Gergely a papi breviáriumban magyarázva ezt a szöveget a következőket jegyzi meg: „Jól kezdi a Szentírás a felsorolást azzal, hogy szavakban is egybekapcsolja azt, ami szükségképpen összetartozik: a születés mellett mindjárt a halált említi. Szükségképpen követi ugyanis a születést a halál, és minden születés a halálban ér véget."

A mi személyes emberi feladatunk az, hogy életünk folyamán a gyorsan múló időt (kronosz) sok-sok erőfeszítéssel és munkával kegyelmi idővé (kairosz) is tegyük.

Ha ez nagyon sok küzdelem árán megvalósulhat, akkor már magától értetődő, hogy én például 80 évesen Áprily Lajos költővel miért éppen ezt imádkozom minden áldott nap: „Adj, Istenem, bölcsességet, / vágyaimnak csendességet, / illedelmes öregséget / s könnyű véget". (Zárójelben jegyzem meg, hogy hét évvel ezelőtt, aranymisém alkalmával, ezt a négysoros Imádság című verset nyomtattam rá az ilyenkor szokásos emlékkép hátsó oldalára, az idő könyörtelen múlásával komolyan számolva.)

Befejezésül a 74. zsoltárból idézek egy kis részletet: „nem Keletről és nem Nyugatról, nem is a sivatag vagy a hegyek felől jön a segítség", hanem Istentől. Nos, aki az Úrban bízik, akár a Sion hegy - és ez is egy zsoltárvers -, megmarad örökre rendületlenül" (Zsolt 124,1). Ebben rendületlenül hiszek.