a MAGAM ESZKÖZEIVEL
AZ ÚR SZŐLŐJÉBEN MUNKÁLKODOM
Beszélgetés a nyolcvanéves Jakab Gáborral

 

Bodó Márta: Milyen szívvel, lélekkel tekintesz múltra, jelenre, jövőre? Mik azok a fogódzók, amelyeket ma hosz-szabb távon érvényesnek érzel és másnak is ajánlasz? Mi ad reményt?

Jakab Gábor: Mivel a „múlt" már nincs, a „jövő" pedig még nincs, tulajdonképpen a zajló időfolyamban a jelen, illetve ez a röpke pillanat az, ami az enyém, de az is csupán addig, amíg kimondtam ezeket a szavakat, mert máris múlttá vált. Igazából egyetlen biztos fogódzó van az életben meggyőződésem szerint, s ez a teremtő és gondviselő Istenbe vetett hit, ami Ferenc pápa szerint nem azt jelenti, hogy nincsenek nehézségeink, hanem azt, hogy van erőnk szembeszállni velük, hiszen tudjuk, hogy nem vagyunk magunkra hagyatva, nem vagyunk egyedül. Az immár nyugdíjas Benedek pápa is ugyanezt fogalmazta meg egyik németországi látogatása alkalmával, amikor ezt mondta: Aki hisz, az soha nincs egyedül.

Hit nélkül élni nem lehet, létezni csupán, mint az állat, kérődzni csupán, mint a tehén - gyötrelem. A hit mindig épít, jó gyümölcsöket terem. Ahogy Gárdonyi Géza írja versében: tűrni és szenvedni megtanít. Legendás hírű Áron püspökünk a halála előtti utolsó körlevelében, 1980-ban, a hitet hagyta ránk, székely népére úgymond „örökségül". Ennél biztosabb fogódzó a sodró életben-időben nem létezik.

Kérdezted azt is: mi ad reményt? Az ad számomra a jövőre vonatkozólag reményt, hogy minden más látszat ellenére is a földgolyó minden pontján és minden társadalmi rétegben elkezdődött egy újfajta keresés az emberek, nem utolsósorban pedig éppen a fülhallgatóval teljesen „bedrótozott" fiatalság körében. Szerintem ugyanis a túlságosan zajos, fülsüketítő mai rockzene globális elterjedése mélyén valaminek, de még inkább Valakinek a tudat alatti keresése van, hasonlóan valamelyest az ősi, primitív emberhez, aki a hatalmas és ismeretlen természeti erők láttán örömmel táncolt és énekelt. Prohászka Ottokár püspök jelszava ez volt: Dum spiro, spero. Amíg élek - remélek.

B. M.: Mit hozol otthonról?

J. G.: Szüleim nem verbálisan, tehát szavakkal, hanem életük hiteles példájával neveltek, amit követni lehetett és követni érdemes volt. Én ugyanis annak a nevelésnek az eredményességében, amely csak idomítás tulajdonképpen (ne csámcsogj evés közben, ne harapd, hanem törd a kenyeret, így vagy így fogd a kanalat, a villát meg a kést stb.), nem hiszek. Amit külsőleg ráraktak nevelés címén az emberekre, adott pillanatban le is hullott sok esetben, mint a vakolat. Lásd tőlünk kéznyújtásnyira, a több mint tíz évvel ezelőtt szétesett Jugoszláviában történt szörnyűségeket: egymást gyilkolták az emberek, mert emberség, humanizmus és kereszténység, egyszóval minden lehullott róluk egyik pillanatról a másikra. Én kifejezetten az önnevelésben hiszek, aminek alapja viszont a szülők és nevelők által megélt hiteles élet, a vonzó példa, amely életben egyaránt jelen van a mindennapi ima és a lelkiismeretes munka.

B. M.: Mit hozol az alma materekből?

J. G.: Az elemi iskola világából nincsenek különösebb magammal hozott élményeim. Különben hatéves koromban kezdtem iskolába járni, s nem voltam egészen tizenhat éves, amikor a második világháború utáni kommunista új világban „gyorstalpalással" kellett munkába állítható kádereket képezni, mindössze tíz osztállyal érettségiztem, s ezt követően egy évig a helyi néptanácsnál anyakönyvvezetőként kerestem a kenyerem. Arra sem emlékszem, hogy falusi gyermekeket oktató korabeli tanítóim könyvek olvasására különösebben buzdítottak volna. A hetedik osztály elvégzése után aztán bekerültem Székelyudvarhelyre, a „vegyes líceumba" (ma Tamási Áron Gimnázium). Iskolai időben az ottani inter-nátusban laktam, s 1954-ben „diplomáztam". Mondhatom, kitűnő tanáraim voltak. Meg kell vallanom, hogy a darwinizmus tanítása-tanulása otthonról hozott vallásos hitemben átmenetileg megzavart, úgymond egyszerre „felvilágosult" lettem, lefitymálva bizonyos dolgokat, de aztán aránylag hamar kijózanodtam, hiszen a következő év őszén már a gyulafehérvári papnevelő intézet tanulója voltam.

Első nyári vakációmban akkori plébánosom, néhai Kovács Antal arra kért, hogy segítsek neki a templomtoronyban, az orgona mögötti könyvtárszobában a könyveket felleltározni. Nos, itt és ekkor „találkoztam" tulajdonképpen először falunk nagynevű írójával, Tamási Áronnal, illetve az ő könyveivel. Kezembe került legelső novelláskötete, a Lélek-indulás, melyet itt, Kolozsváron adtak ki 1925-ben. Ez volt életemben az első olyan könyv, amit mások unszolása vagy biztatása nélkül elolvastam. A könyv első lapján található egy nyomtatott dedikáció, amely szó szerint így hangzik: „Ezt a könyvet, mint gyarló testét s vérét s jó hű lelkét, a világba elbolygott szomorú gyermek felajánlja s visszaadja Erdélynek: székelyeknek, magyaroknak, románoknak, zsidóknak, szászoknak; apának, anyának, szerető párnak: békességnek, hitnek, jóramenendő erőknek; füveknek, vizeknek, virágoknak, ágaknak s rajtok madaraknak; s aki mindezeket a pusztulástól megójja és virágoztassa: a Géniusznak, aki az Isten." Ez a szöveg annyira megfogott, hogy nyomban kimásoltam, majd később a többi Tamási-könyvet is rendre elolvastam. Ha most, nyolcvanévesen visszagondolok a magam mögött hagyott múltra, akkor azt kell mondanom, hogy akaratlanul is a kimásolt dedikáció szövege határozta meg az én egész későbbi életszemléletemet, mert benne van ebben a rövid szövegben az Isten (a nagy Géniusz), benne van a másik ember (magyar, román, szász, zsidó) és benne van a bennünket körülölelő gyönyörű nagy természet is, az univerzum, s nekem ezek iránt kellett és kell viszonyulnom vertikálisan és horizontálisan.

Azóta nagyon sokat olvasó és könyvszerető emberként így szoktam ma olvasásra buzdítani a fiatalokat: nem kell sok könyvet olvasni, kedves fiúk és lányok, elég egy életre 5-6 jó könyv. Ezen mindig derülnek, de nyomban hozzáteszem: igen ám, de el kell olvasni 500-600 könyvet ahhoz, hogy megtaláld azt az 5-6-ot, amire neked szükséged van. És ekkor kissé lekonyulnak.

A teológián hat évig tanultam az ott előadott különféle stúdiumokat, amelyek szélesre tágították világlátásomat, és hitem „tudományos" megalapozására is szolgáltak. Az ottani évek alatt találkozhattam nagyon sokszor Áron püspökkel, hiszen akkoriban ő nekünk igen igényesen gyakorlati lelkipásztorkodást tanított. Előadásai felejthetetlenek és iránymutatóak voltak mindannyiunk számára, hiszen valójában az ő jelmondatát préselte bele a mi tudatunkba, vagyis azt, hogy non recuso laborem (= a munka elől, a feladatok vállalása elől nem futok meg).

B. M.: Mi indított, majd mi tartott meg a papság útján?

J. G.: Ez egy nagyon érdekes kérdés, mert én „kitérővel" érkeztem meg erre az útra. Elemi iskolás gyermekként ugyan éveken át ministráltam. A szülők és szomszédok épülésére, szórakoztatására - emlékszem jól - gyakran „miséztem" otthon a Mária-kép alatt. Aztán Udvarhelyen a „vegyes líceumi" középiskolás élet következett, ahol a darwinizmus hatására pappá levésem gyermekkori álmáról lemondtam. Persze a fellángoló diákszerelem is besegített ebbe a lemondásba. Aztán 1955-ben hazajött a börtönből Áron püspök. Plébánosom és édesanyám közösen emlékeztettek hajdani álmomra, közösen „meggyőztek", hogy jelentkezzem én is a teológiára. Mondanom sem kell, jó ideig nem éreztem ott jól magam, villanyoltás után esténként a paplan alatt nem egyszer elsírtam magam. Így tartott ez egészen karácsonyig, amikor a megható pásztorjáték hatása alatt megszületett bennem a személyes döntés: eddig nem egészen a saját elhatározásomból, de mostantól fogva abból vagyok itt. Igen, az első karácsony volt az a pillanat, mely tudatosan elindított a papság útjára, ami persze nem jelentette azt, hogy harmadéves kispap koromban hivatásomban meg ne inogtam volna.

Szóval nem mondható szokványosnak az én „utam".

Hogy mi tartott meg a papság útján? Mindenekelőtt édesanyám imája, akitől 91 éves korában, a halála előtti pillanatokban, fülébe mondva félhangosan a mondandómat, könnyek között így búcsúztam: „Édesanyám, hála Istennek éltél eleget. Édesapám s két testvérem már odaát vannak és téged is várnak, kérlek, indulj el csendben a nagy útra." S ekkor kigördült szeméből egy könnycsepp, végigfolyt az arcán, és múló földi életét be is fejezte. Legyen áldott továbbra is az ő emléke.

Persze egyebek is segítettek a pályán megmaradni, amikre itt most a lapfelület szűkössége miatt nem térek ki. 1961. december 8-án szentelt pappá Áron püspök a gyulafehérvári székesegyházban. Ötvenhárman indultunk 1955-ben az első évfolyamon, éppen abban az esztendőben, amikor ő a börtönből kiszabadult, de mindössze tizenketten lettünk több mint hat év után felszentelt papok, két társunk az összes teológiai tanulmány elvégzése után az utolsó pillanatban lépett vissza. A ránk váró teher akkori vállalása tagadhatatlanul megijesztett, de meg is örvendeztetett egyben. Nyolcvanéves fejjel viszont nyugodtan ki merem jelenteni, hogy nem voltam teljes biztonsággal tudatában annak a később ránk nehezedő még nagyobb súlynak, amire az adsum (=itt vagyok!) kimondásával vállalkoztam. S hogy miért nem? Ezt a zsoltáros hajdan titokként fogalmazza meg a 63. zsoltárban: mély titok az ember, örvénylő titok a szíve. No meg aztán néha bőrömön érzem, mint a francia Francois Villon, aki Apró képek balladája című versében többek között ezeket írja: „Tudom, mi a tejben a légy, / tudom, ruha teszi az embert, / Tudom ló s öszvér erejét, / Tudom, hol mérik a szerelmet, / Tudom, Róma mit alkotott, / Tudom, hogy a cseh mért eretnek, / Tudom, hogy egyszer eltemetnek, Csak azt nem tudom - ki vagyok"...

B. M.: Milyen állomáshelyeid voltak? Milyen szívvel jöttél Kolozsvárra? Hogyan változott a város? Egy időben és egy papi generációnak Kolozsvár álmai netovábbja volt. Hogy viszonyulsz ehhez?

J. G.: Első állomáshelyem Csíkszereda volt. Néhai Antall József volt a principálisom. Négy és fél évet töltöttem ott. Nagyon szerettem ezt az akkor még vidéki kisvárost, és könnyezve búcsúztam. Innen Szászmedgyesre kerültem, ahol jó másfél évig voltam segédlelkész a nagy tudású és sokat olvasott Somlyai István mellett. Akkor még nagy számban éltek ott szászok, ezért németül is kellett szolgálnom, pedig egy szót sem tudtam németül, mert a gimnáziumban franciát tanultam. Az engem odahelyező Áron püspök azt mondta, mivel nincs pillanatnyilag németül tudó papja, fél éven belül tanuljak meg annyira, hogy legalább egy ötperces prédikációt tarthassak. Neki is fogtam, ez gyakorlatilag úgy történt, hogy megírtam magyarul a kis szöveget, azt a tanárnőm segítségével lefordítottuk, s én mint gyermek a verset, szóról szóra megtanultam, és kétvasárnaponként a magam módján „előadtam". Innen helyezett át főpásztorom Kolozsvárra 1968-ban. Ennek most kereken ötven éve. Mondanom sem kell, hogy kitüntetésnek vettem a kinevezést és jó szívvel jöttem a „kincses városba". Néhai Köpeczi János akkori ún. „békepap", azt mondta nekem: „Gábor, becsüld meg Kolozsvárt, mert itt egy nap többet jelent, mint

Kidében egy esztendő". És igazat adtam neki, miközben a valamikor ott, Kidében plébánoskodó Nyírő Józsefre gondoltam. Igen, Kolozsvár mindig is szellemi központnak, Erdély fővárosának számított. Ötven év alatt persze nagyot változott. 1968-ban még jó „magyar" város volt. Én a lezajlott változásokat nem hallomásból vagy könyvekből, hanem személyes tapasztalatomból tudom. Átéltem azokat. Katolikus vallási szempontból Kolozsvár is szórvány. Vannak ilyen szempontból önálló szigetek (lásd Székelyföldet), vannak zárványok (lásd Csángóföldet), és vannak szórványok (lásd Kolozsvárt és egész környékét, ahol egyetlen színkatolikus falu a kalotaszegi Jegenye). Amikor 1968-ban ide kerültem, 1200 embert tartottunk nyilván a plébániámon, ma csak 340-et. Azóta legtöbbjüket eltemettem, mások az anyaországba s az Óperenciás tengeren túlra mentek, ma már évente alig két-három-négy gyermeket keresztelek.

Hogy hajdanában egy egész papi generációnak ez a város álmainak netovábbja volt, az igaz. Érthető. Kultúráját máig megőrizte, sőt nagyon sok tekintetben jelentősen tovább is fejlesztette, Erdély szellemi központja maradt továbbra is egyetemével, operájával és színházával, különféle szervezeteivel, sajtójával, irodalmi és zenei életével, sokrétű művészetével. Szóval jól érzem magam ebben a városban, ahol fél évszázad elteltével is magyarul prédikálok -magyaroknak. A 15 éves születésnapját nemrég ünnepelt Kolozsvár Társaságnak pedig magam is alapító és vezetőségi tagja vagyok.

B. M.: Egy adott pillanatban, időszakban te voltál az irodalmi szónok, az értelmiség kedveltje. Ez honnan adódott, és hogy viselted ezt a szerepet? (pl. sokakat ismertél, később sokakat temettél).

J. G.: Valóban. Dávid László prelátus úr mondta egy alkalommal, hogy aki Jakab Gábor beszédeit hallgatja, annak nem kell a Korunk és az Utunk lapszámait elolvasnia. Személyes felkérésre nemcsak a Szent Mihályban, de néhány évig az Egyetemi (Piarista) templomban is az esti miséken rendszeresen prédikáltam. Emlékszem, hogy egyetemista csoportok, sőt protestáns teológusok is jártak oda, abban az azóta csúfosan megbukott kommunista világban, ahol én akkor úgynevezett konferenciabeszédeket tartottam.

Az évtizedek alatt tényleg sok jeles embert megismertem, és később valóban sokakat el is temettem. Hadd soroljak fel közülük néhányat: Balogh Edgár, Bajor Andor, Fodor Sándor, Lászlóffy Csaba, Csávossy György, Bács Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Senkálszly Endre, Guttmann Mihály, Kántor Lajos és legutóbb Horváth Andor. Megannyi alkalom volt egy-egy ilyen temetés arra, hogy a templom falain kívül is az evangélium üzenetét adjam tovább, mégpedig abban a hitbeli tudatban, hogy az élet örök, a szeretet halhatatlan, és a halál csak egy horizont, amelyen túl még egyéb is van. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt" (1Kor 2,9) - írja Pál apostol. Igen, a koporsó is egyfajta szószék a mindenkori igehirdető pap számára.

B. M.: Te úgynevezettnek mondtad, de jó pár évig voltál főszerkesztő, hogy keveredtél ebbe a kalandba, volt-e programod, azt mennyiben sikerült tartanod, hogy értékeled a neveddel fémjelzett szakaszt? Mit tanultál te, mit tanítasz a pap kollégáidnak a médiáról, a világiakkal való együttműködésről?

J. G.: Azért mondtam „úgynevezett főszerkesztőnek" magam, mert magát az újságszerkesztést nem én, hanem ti, a tényleges szerkesztők mint szakemberek végeztétek.

Úgy keveredtem ebbe a kalandba (mely 16 évig tartott), hogy Bajor Andor alapító főszerkesztő halála után Bálint Lajos püspök úr kinevezett utódjának. A kinevezésem okmánya így szól:

Nagyontisztelendő Jakab Gábor szentszéki tanácsos plébános úrnak - KolozsvárKerekdomb. Bajor Andor halálával és Fodor Sándor lemondásával megürült a Keresztény Szó felelős és főszerkesztői tisztsége. Nagyontisztelendőséged már eddig is személyes odaadásból, rátermettséggel és többszöri megbízatásunkból is a Keresztény Szó felvirágoztatásán dolgozott. Éppen ezt szeretném még jobban kihasználni a lap érdekében, amikor kinevezem a Keresztény Szó főszerkesztői tisztségébe. Tekintse újabb megbízatását a lelkipásztori munka új lehetőségének, Isten dicsőségére és a lelkek érdekében. Munkájára Isten áldását kérem. Gyulafehérvár, 1991. március 14-én. Bálint Lajos püspök.

Kinevezésem előtt is gyakran bejártam a szerkesztőségbe, és egyik alkalommal tapasztalnom kellett, hogy bizony súlyos kifogások is megfogalmazódtak a lap ellen. Ebből az időből való a következő bájos történet: Egyik nap bejön a szerkesztőségbe egy elegánsan öltözött úri hölgy, és hangosan kezdi sorolni valaki nevében a kifogásokat. Andor egyszer csak rákérdez: „Tessék már mondani, ki az illető, egy értelmiségi"? „Nem -hangzik a válasz -, hanem egy pap." Ezen aztán a későbbiek során is jókat nevettünk.

Különösebb programom nekem nem volt, de a „Hol vagy?" (Ter 3,9) rovatot éveken keresztül én vezettem, ami (ezt visszajelzések igazolják) az olvasóknak is nagyon tetszett. Ennek keretében tulajdonképpen ugyanazt a tíz kérdést tettem fel havonta különféle életkorú, életfelfogású embereknek. És a kérdések sorrendben ezek voltak: 1. Általában hogyan kezdi a napot? 2. Olvasmányai között szerepel-e a Biblia? 3. Milyen jelentősége van életében a vasárnapnak? 4. Kap-e elegendő lelki táplálékot a templomi liturgiában? 5. Az egyház tevékenységét figyelemmel kísérve mire büszke és mire nem? 6. Levertsége idején vannak-e lelkét megpöccintő fogódzói? 7. Küzdve-küzdéseiben miben-kiben bízik? 8. Kik a máig ható példaképei? 9. Melyek az ezredforduló tájékán az örömei, és melyek a bánatai? 10. Lámpaoltáskor egy újabb ajándéknap befejeztével mire gondol?

Meg kell mondanom, többnyire nagyon érdekes válaszokat kaptam. A jelenlegi magyar miniszterelnöktől, Orbán Viktortól a 2003-as csíksomlyói búcsún például többek között azt, hogy: álmodni kell nagy célokat!

A lapszerkesztés és a szerkesztőségben zajlott szakmai beszélgetések közben sokat tanultam. A nyelvhelyesség szabályait illetően elsősorban, kezdve a tárgyas és alanyi igeragozás különbségét illetően, vagy a mássalhangzók hasonulásával kapcsolatosan a leírás és a kiejtés közötti különbségeket, amelyek betartása nagyon fontos a nyilvánosan, sőt mikrofonba beszélő szónok számára. A pap kollégáknak azt próbálom „megtanítani", amit a vatikáni Communio et progressio című dokumenum egy rövid mondatban így fejez ki: A médium nem azonos a templomi szószékkel!

A világiakkal való együttműködést elodázhatatlan és megkerülhetetlen igénynek és feladatnak tartom. Egyszerűen azért, mert a pap egyedül nem tudhat mindent! Ha azt hiszi mégis, hogy mindent tud, akkor valamit nagyon nem tud. Bizony ma már nemcsak városon, de falvakon is megsokasodtak a kiművelt fők, a széles látókörű emberek.

B. M.: Egy kis városszéli plébánia (és két szórványfilia) lelkészeként te, a tömbből jövő, hogy látod a katolikusok, keresztények, magyarok életét, megmaradásuk jövőjét?

J. G.: Ez egy nagyon nehéz és egyre kínzóbb kérdés. És rátett még erre a bonyolult problémára egy lapáttal újólag az egész Európát lassan elözönlő tömeges migráció. Áron püspök hajdanában azt mondta, hogy egy nép először a családban gyöngül el. Nos, sajnos, most itt tartunk. És nemcsak mi, magyarok, de a többi nyugati nációk is. Említettem, milyen vészes fogyás történt ötven év alatt a mi városszéli közösségünkben. De a többiekben is ugyanez a helyzet, itt, a szórványban elsősorban. A „tömbhöz" képest tényleg szórvány vagyunk, s lassan a zárvány kialakulása felé tartunk.

A migrációval kapcsolatosan különben van egy saját véleményem, ez a következő: amikor Mohamed a történelemben föllép, akkor már a kereszténység hat évszázadot tud maga mögött, s amikor eljut a középkorba, türelmetlenségében megszervezi a gyilkolással járó keresztes háborúkat, az inkvizíciót és egyéb visz-szásságokat. Ugyanebben a „tinédzser" korban van most szerintem az iszlám, amely ugyancsak türelmetlen a más vallásokkal szemben, noha van a Koránban egy ilyen szúra is: „Nincs kényszer a vallásban" (Szúra 2,256). Az én kérdésem éppen ezért most ez: vajon századokat kell-e még várnunk arra, hogy a kereszténységhez hasonlóan hosszú-hosszú idő után az iszlám is megszelídüljön, s mindenkit elfogadó világvallássá legyen?!

A megmaradás jövőjét csak gyermekek születése alapozhatja meg! Mit mondott megint csak Áron püspök éppen erdélyi vonatkozásban? Azt, hogy „Erdélyt nem a román katonák hódították meg, hanem a magyar édesanyák veszítették el". És ez is szó szerint igaz. Mekkora különbség van ma népszaporulat dolgában a keresztény és a mohamedán világ között! Személy szerint engem ezért bosszant és valósággal felháborít, amikor akár papot, akár politikust hallok szószékről vagy pulpitusról megalapozatlanul hőbörögni és irreálisnak tűnő jövőnkről szónokolni.

Az Árpád-kori települést, a Kalotaszeg felső csücskében fekvő Kajántót illetően viszont beszámolhatok egy pozitív fejleményről. Tíz ferences lelkiségű fiatal család megvásárolt ott az egyházközségtől két hektár földterületet, amit egymás közt felosztva házakat építenek és fokozatosan le is telepednek. Ez a tíz család gyerekekkel együtt e pillanatban 46 személyt jelent, s remélhetőleg még lesznek gyermekek. Ettől a fejleménytől remélem a jelenleg néhány tucatnyi idősből álló népességnek a számbeli gyarapodását, illetve Kajántó halottaiból való feltámadását. Nagy múltja van az egyházközségnek, és az említettek alapján lesz talán jövője is.

B. M.: Milyen most Istennel a viszonyod?

J. G.: A hetvenedik életévem betöltése utáni egyik rövid imádságom Áprily Lajosnak az Imádság című négysoros verse, mely így szól:

Adj, Istenem, bölcsességet, vágyaimnak csendességet, illedelmes öregséget s könnyű véget.

Kérdésedre ezzel el is mondtam mindent. Ezen kívül mindennap misézem, zsolozsmázom, rózsafüzért imádkozom - és írogatok, szóval a magam módján és a magam eszközeivel az Úr szőlőjében munkálkodom.