Cselényi István Gábor
tEREMTÉS VAGY/ÉS EVOLÚCIÓ?

 

Feloldhatatlan ellentét?

Ma a hívő világnézet újra jelentkezik az iskolákban, új erővel lángol fel a vita: hogyan egyeztethető össze hit és tudomány? Különösen éles ez a kérdés a világ létrejöttére, az élet és az ember keletkezésére vonatkozóan. Vajon annak, aki elfogadja a Biblia tanítását, el kell vetnie az evolúcióelméletet, aki fejlődéspárti, az nem lehet igaz hívő?

Teremtés és evolúció kérdésében első pillanatban valóban feloldhatatlannak tűnik az ellentét. Egyik oldalon áll a krea-cionizmus (a creatio = teremtés latin szó alapján), amely szó szerint értelmezi a bibliai teremtéstörténetet. Ez a vélemény más kifejezéssel a fixizmus, amely tehát azt feltételezi, hogy az egyes dolgok, élőlények készen jelentek meg, nem pedig fejlődés eredményeképpen. Másik oldalon áll az evolucionizmus, amely az élővilág fokozatos és átfogó fej I ődésfolyamatát vallja. Ez más szóval a darwinizmus, megalkotója Charles Robert Darwin, az 1859-ben megjelent, A fajok eredete a természetes kiválogatódás útján című munkájával. Már itt érdemes megjegyeznem: napjainkra az evolucionizmus már nem egyszerűen az ember származása vagy a fajok kialakulása gondolatát jelenti, hanem átfogó gondolkodásmódot, amely áthatja az egyes tudományokat.

Ez a két nézet mind a mai napig egymás mellett él. És tényleg nemcsak az evolúció gondolata, hanem a legszószerintibb fixizmus is. Újfajta vallási közösségekben közkézen forognak olyan brosúrák, amelyek „evolúciós agymosás"-ról beszélnek, kifigurázzák, kipellengérezik a fejlődés eszméjét. Tudományosnak kikiáltott érveik között szerepel, hogy mennyi rés tátong a fosszíliák, a csontmaradványok feltérképezésében, hogy ma miért nem lesz majomból ember stb. Ezek az érvek egyébként első pillanattól szerepelnek a kreacionizmus repertoárjában. Képviselőik elfeledkeznek arról, hogy az ipar termékei közül is csak az maradt fenn, ami eljutott a sorozatgyártásig, a kísérleti példányok, kis számuk miatt, hamarabb elkallódnak. Ami pedig a majmot illeti, tudjuk, hogy a tudomány csak majommal közös ősről beszél. Sokan azzal próbálnak kitérni a fejlődés gondolata elől, hogy az evolúció még csak afféle munkahipotézis, minden kis részletében nem bizonyított, és ez tényleg így is van, ám nagyvonalakban, sőt ma már igen sok apró részletében is tudományosan igazolt igazságnak tekinthetjük. Közismert például, hogy a növényi, állati és emberi szervezet „géntérképe" sokban megegyezik, sőt egymásra épül!

A szerző a római Pápai Szent Tamás Akadémia levelező tagja, ny. esztergomi görög-katolikus paróchus, egyetemi tanár, több filozófiai, teológiai mű szerzője.

A kétféle válasz valóban nem kis dilemma, már-már tudathasadásos kettősség elé állítja a hívő embert. Egyik oldalon ott a hatnapos teremtéstörténet, az élők és az ember közvetlen teremtése, az oldalborda-történet, az édenkert, másik oldalon az anyagvilág évmilliós története, az ősnemződés, a fajoknak természetes kiválogatódás útján történő fejlődése, az ember kialakulása.

A kétféle választ sokan valamiféle kettős tudás elvének az alkalmazásával oldják fel: más a hit és más a tudomány felségterülete, a kettőt ne keverjük össze, mondogatják. Holott kettős igazság nem létezhet, igazság csak egy van, egyébként Isten nagyságával sem férne össze, hogy mást mondana a természet, és mást az ún. üdvösségtörténet, a kinyilatkoztatás síkján.

Nem megoldás az ún. konkordizmus sem (a concordia = egyetértés latin szóból), amely mindenáron összhangba szeretné hozni a tudomány és a Biblia állításait. Ilyen konkordista megoldás pl., hogy az a hat nap hat világkorszak, vagy egyenesen egy-egy ezer év, mert Isten számára „ezer év mint egy nap". Az efféle megoldás semmit sem javít a helyzeten, hiszen hatezer év sem képes áthidalni a hiányzó évmilliárdokat.

A nehézség a másik irányból, a keresők felől is fennáll: aki ismeri a tudomány álláspontját, talán épp emiatt, a teremtés-hit miatt hőköl vissza a keresztény élettől. Különösen pedagógusok, elsősorban biológiatanárok számára jelent nehézséget, mit tanítsanak, milyen igazságot képviseljenek? De vajon fehérben-feketében gondolkodó alternatíva, a vagy-vagy helyett lehetséges-e az és, az is-is a teremtéshit és az evolúció eszméje között? A következőkben erre a kérdésre szeretnék választ keresni.¹

A teremtéstörténet - költészet és prófécia

Válaszomban a katolikus egyház álláspontját szeretném közvetíteni. Ennek a válasznak három része van, azaz mit mondhatunk a szentírás-magyarázat, a teológiai és a filozófiai megközelítés síkján. Kezdjük talán a bibliaértelmezési szemponttal.

Egyházunknak nagy árat kellett fizetnie a múltban azért, mert nem vagy nem eléggé korán választotta külön a Szentírásban a hit és a természettudomány, a világkép síkját, és itt elég csak a Galilei-esetre utalnom. Az akkori egyház túlzottan ragaszkodott a Biblia által sugallt geocentrikus világképhez, és sok tekintetben ez vezetett el az egyház és a tudomány elidegenedéséhez. Amikor a legújabb kor katolikus egyháza az evolúció kérdésével szembesült, az első idők pánikhangulata után századunk második felére megnyugtató megoldásig jutott el ebben a kérdésben, aminek lényege éppen az egyes gondolkodási síkok különválasztása. Magyarán a Szentírásnak nem az a feladata, hogy biol ógiát, természettudományt közvetítsen, hanem hogy hitigazságokat, az ember üdvösségére vonatkozó üzenetet.

A Szentírás magyarázatának ezeket az általános szempontjait kell alkalmaznunk a Teremtés könyvére is. Itt is élesen különválaszthatjuk a műfajból adódó sajátságokat és az ezekbe beágyazott mondanivalót. Hadd szóljak először a forma kérdéséről. Nos, az a műfaj, aminek keretében megszólal a teremtéstörténet, semmiképpen sem a mai értelemben vett történetírás. A Genezis nem tartozik az ún. történeti könyvek közé, amilyen pl. a Királyok vagy a Krónikák könyve. Egyébként még azok sem modern biográfiák. A Teremtés könyve bölcsességi irodalom bölcselkedés a világ, az ember sorsáról. Prófécia_; jövőről, hanem a múltról, a kezdetről, etiológia, okfeltárás a rossz eredetéről. Teológia, és nem természettudomány. Nem helyszíni közvetítés a teremtésről, hanem hitvallás, a Teremtő előtti hódolat.

Azt is lényeges látnunk, hogy a Genezis nem úgy született, hogy Mózes nekiállt, és elkezdte megírni a világ folyását, a kezdetektől saját koráig. Bizonyára nem okoz ma már megbotránkozást, ha azt mondjuk, nem Mózes írta „Mózes első könyvét", hanem az ő tekintélyére hivatkozta egy korban jóval későbbi szerző. De Biblián kívüli hatásokkal, forrásokkal is számolnunk kell itt. Nos, már lezajlott az ószövetségi üdvösségtörténet java, az egyiptomi szabadulás, a honfoglalás, az ország kettészakadása, a babiloni fogság. Ezen idők alatt a zsidóság megtapasztalta azt, hogy Isten vele van, mintegy együtt jár vele történelmében, mint ahogyan a tűz- és ködoszlop velük haladt a pusztai vándorl ás éveiben, és a szentírók ezt az élményüket, hogy „velünk az Isten" (vö. Immanu-Él vagy Emmánuel), vetítették vissza az emberiség, sőt az egész világ történetére: Isten, íme együtt volt a világgal az idők kezdetétől. A Genezis erről szőtt vallomás, nem pedig krónika vagy történelmi beszámoló. Mire írásba foglalták, már több könyv is rendelkezésére állt a szerzőnek. Ezek közül témánk szempontjából az ún. jahvista és a papi forrás volt a legjelentősebb.

Ennek a teremtési krédónak a kialakításában a szerzőkre hatással lehetett és volt is az a szellemi környezet, amely az ószövetségi népet körülvette, így a babiloni, a sumer és az egyiptomi kultúra, a maga mitológiáival. Példa erre a Teremtés könyve második fejezete, amely - a közhiedelemmel ellentétben - hamarabb született meg, mint az első fejezet, a Kr. e. 10. században, és amely jahvista forrásként ismeretes, a babiloni mítoszok több elemét is alkalmazza, így az édenkertet, a kígyót, a kerubot (karibú), egyúttal azonban ezeket a díszítőelemeket új tartalommal tölti meg: a tiltott fa itt már nem egyszerűen tabu, hanem a személyes Isten parancsának megjelenítője. A sumer Enuma-Elis is mint át adhatott a Genezis tablójának megfestéséhez. Azonban míg ott egybefonódik a teogónia és a kozmogónia, az istenek és a világ születése, a Teremtés könyve szigor úan a világ létrejöttéről szól, és hangsúlyozza, hogy az a Tiamat, ami amott még isten, nála már csak tehóm, hold, ahogy a nap, a csillagok is már csak világítók, nem pedig istenek. Ez, ha úgy tetszik, egyenesen mítoszfosztás, a mítoszok száműzése.

A Teremtés l, az ún. papi irat, a Kr. e. 5-6. században született meg. Az irodalmi szerkesztés csodálatos példáját mutatja. Az ominózus hat nap itt az az irodalmi keret, amelynek segítségével az író megfesti a teremtést. Olyan ez, mint egy színdarab három vagy akárhány felvonása. Ez a memóriát, a megjegyzést is segíti, és egyúttal arra a párhuzamra épül, hogy az ember munkája hasonlít Isten munkájára, ti. a teremtésre. Az Isten és az ember munkája közti hasonlóság a magyarázata annak is, miért szerepel már az első napon a világosság megteremtése. Bár itt is nagy a konkordista megoldásra való kísértés, ti. a foton az anyag egyik ősformája, ez azonban az akkori író fejében fel sem merülhetett. Az igazi ok az említett ana l ógia. Ahogy az ember is csak úgy tud dolgozni, tevékenykedni, ha szövétneket gyújt, a Szentírás látásmódja szerint Istennek is először világosságot kellett gyújtania...

A szerkesztés szép példája az is, hogy az első három napon a mozdulatlan keretek (a világosság, az égbolt és a tenger, a föld és a növények) jönnek létre, majd ezek „tartalma", a „mozgók": a nap-hold, a halak-madarak és a többi állat, az emberrel együtt. A napok egymásutánja természetesen nem evolúciós sorrend, mégis valamiféle léthierarchiát sugall, amelynek csúcsán az ember áll.

Ez az emberközpontúság a sokat vitatott geocentrikus világszemlélet igazi tartalma, nem pedig a kozmológiai kérdés: a Nap forog-e a Föld körül, vagy fordítva. (A régi ember a hétköznapi tapasztalatból indult ki, de ha ez baj, akkor be kellene tiltani a Napkelte műsorát, mert a szókép azt feltételezi, hogy Keleten kél fel a Nap...) Az emberért történt minden a teremtésben, az ember áll a középpontban... Csodálatosan fejezi ki ezt az emberközpontúságot a 103. zsoltár is, amelyből kitűnik, minden az ember szolgálatára hivatott, az ember viszont mindenestől Istenre irányul, ezért az antropocentrizmus egyúttal teocentrizmus, Isten-központúság is.

Ez az emberközpontúság olyan igazság, mely jól megfér a fejlődés gondolatával, és összefér a modern tudomány által vallott antrópia elvével, amely szerint a kozmikus fejlődés olyan fizikai és biológiai rend, amely az ember felé mutat, s így az ember a kozmosz értékeinek összefoglalója, mintegy felezőponton áll az egészen nagy és az egészen kicsi dimenziók között, mint igazi mikrokozmosz.

A Teremtés 1 és 2 egybevetéséből az is kitűnik, maga a Szentírás sem akarja eldönteni, az ember közvetlenül lett-e teremtve vagy közvetve, ti. az 1. fejezet azt sugallja, vele fejeződött be a teremtés, amihez Istennek nem volt szüksége agyagra (preiacens materiára, előzetesen létező anyagra), a 2. fejezet szerint vele kezdődik el a sor, és Isten anyagból gyúrja. Ez az agyag tágabb értelemben lehet a megfelelően fejlett anyag is. Egy több ezer éve élt író, szerző számára még csak a göröncsér, a fazekas lehetett hasonlat forrása. Ma szívesebben beszélnénk programozó matematikusról, ha a Teremtő programozó, célra irányító munkáját akarnók leírni és érzékeltetni. A lényeg az, hogy az ember Isten teremtő munkájának eredménye, legmagasabbrendű alkotása.

Azt a többletet, amit az ember pszichikuma jelent, a léleknek az emberbe való lehelése fejezi ki. Afféle képes beszédnek, szemléltetésnek kell tekintenünk az asszonynak a férfi oldalbordájából gyúrását is, amely férfi és nő létbeli azonosságát tükrözi a maga egyszerű formanyelvén, és ugyanígy szemléltetés a tiltott fa, a kígyó vagy a paradicsomból való kiűzés. Mindez nem történetírás, de nem is mítosz. Képes nyelven fejez ki lételvi, teológiai és etikai igazságokat: hogy ti. a bűn megrontotta az Isten-ember, ember-ember és ember-világi kapcsolatot.

A Teremtés könyve teológiai síkja

A Teremtés 1-2 legfőbb mondanivalója maga a teremtés, tehát hogy mindent, ami csak volt, van és valaha is lesz, Isten teremtett. Sőt teremt, hiszen bár a történet könnyen értelmezhető afféle deista megközelítésben is, mint ahogy Madách is értelmezi Az ember tragédiájában: „A gép forog, az Alkotó pihen", és befejezettségre utal a szombat ténye is, jogosan foghatjuk fel úgy is, hogy amint Isten együtt haladt a világgal eddig, ma is ezt teszi. A mai teológia a sztatikus teremtés helyett szívesebben beszél creato continuáról, állandó, folyamatos teremtésről, ami nem választja annyira külön a két mozzanatot, hogy teremt és fenntart, ti. fenntartja a világot.

A Teremtés fő mondandói közé tartozik azután, hogy a Teremt ő a világ végső oka, s hogy mint első ok, személyes valóság, értelmes lény, hiszen szavával teremt. Ez a teremtő szó tükröződik abban, hogy mindenben törvényszerűség, elgondolás, célirányosság van. A teodícea, a természetes istentan éppen erre építi a nomológia istenérvét: mindenben nomosz, törvény fedezhető fel.

A teológia, az istenkép azonban egyúttal antropológia, az emberről alkotott kép is. Ennek gyökere, hogy az ember Isten képmása, épp azzal, hogy szól, hogy értelmes, hogy alkotni képes, hogy személyes kapcsolatokat épít ki (vö. az ember társával együtt lesz Isten képmása). Ami az alkotóképességet illeti, világos, hogy a munka, illetve munka és pihenés kettős ritmusa isteni vonás bennünk. A társi mivolt pedig mint férfi és nő kettőssége-egysége jelenik meg. Ebben benne van, hogy a házasság, a család, az élet továbbadása Istennek ránk vonatkozó legfontosabb elgondolásai közé tartozik, mintegy alapprogramunk.

A keleti mítosz (gnoszticizmus, manicheizmus) éles dualizmusával szemben, amelyek az anyagot a rossz forrásának, szinte ellenistennek tekintik, a Szentírás a világot jónak tartja. Ez a lét-optimizmus reálisan derűlátó világlátás forrása számunkra. A nagy kérdés épp itt vetődik fel a Biblia írója számára: ha a világ jó, honnan van a szenvedés, a halál? Erre adnak feleletet az eredeti bűn történetei. Ti. nem csak a paradicsomkerti történet, hanem Káin és Ábel, a vízözön és a bábeli torony története együttesen ad választ erre. Mindez azt mondja el, hogy a bűn lázadás Istennel szemben (lásd: almaevési történet), ember és ember közti elidegenedés (lásd: Káin), közösségi elidegenedés (lásd: Bábel), amely büntetést von maga után (lásd: vízözön). Ezek mind szemléletes leírásai annak, ami mindannyiunkban ott zajlik. Szintén nem helyszíni közvetítések, hanem az emberi létérzés torzulásának vetületei. Csak korunkban, a környezetszennyeződés idején értjük meg igazán, mennyire reális az eredeti bűn története: valóban az ember rontotta, rontja meg saját külső-belső környezetét, önzésével, a természetet kizsákmányolni akaró harácsoló szemléletével. És ha ember-társi, nemzetiségek közötti háborúságainkra gondolunk, ma is hallhatjuk „az első ember botja zuhanását". Ha pedig reálisak vagyunk, ugyanígy belátjuk azt is, hogy önmagunktól való eltávolodásunk tulajdonképpeni gyökere az, hogy elszakadtunk a tulajdonképpeni létforrástól, örökös lázadók vagyunk.

A Teremtés bölcseleti síkja

Ezek a teológiai igazságok számos filozófiai tételt is magukban foglalnak. Mindenekelőtt azt, hogy sem a világ, sem az ember nem közelíthető meg valamiféle ateizmus, istennélküliség alapján. Az evolucionizmus, mint izmus, mint önjáró fejlődés, így már nem, valóban nem fér össze a Bibliával. De hogy az Első Ok közvetlenül hat-e, vagy (mint ma is) közvetve, ez a kérdés nyitva hagyható. Érdekes, hogy maga a Teremtés is azt mondja: „Hozzon elő a föld... " Ez éppúgy értelmezhető az egész fejlődőben levő anyagra is. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a Ter 1 az ember közvetlen, a Ter 2 közvetett teremtését feltételezi, az is nyilvánvaló, a Szentírás nem akarta ezt a kérdést eldönteni. Ez azt is jelenti, hogy a régi kor kifejezéseit jogunk van a mai kor megállapításaival behelyettesítenünk.

Ha tehát a Bibliának nem az (amúgy is korhoz kötött) betűihez, hanem szelleméhez ragaszkodunk, a teremtéshittel nagyon is jól összeegyeztethető az általános fejlődés gondolata. Gondoljunk bele: ha van fejlődés, ez még inkább feltételezi Isten célra irányító munkáját, hiszen igazolja, hogy a dolgok nem csak úgy véletlenszerűen szóródnak, hanem határozott célkitűzés felé, ti. az ember felé haladnak.

Jól látható persze itt a kétféle - a természettudományos és a teológiai-filozófiai - szemléletmód különbsége is. A természettudomány, az evolúciós elmé I et csak a közvetlen okokra, a hogyanra kíváncsi, ti. hogy miként folyik le egy-egy részfolyamat. A bölcselet és annak nyomán a teológia a miért-re kérdez, tehát arra, miért haladnak előre a dolgok, és miért nem hátra, visszafelé.

Az önfelülmúlás vagy többé válás ugyan tetszetős kifejezés, és a jelenségek síkján többé-kevésbé igaz, de az okok síkj án korántsem pontos, mert a dolgok nem a maguk erejéből válnak önmaguknál többekké, nagyobbakká, hanem csak az abszo I út lét létesítő erejéből és célra irányítása révén.²

Ez a többlet különösen három ponton szembetűnő. Az egész világ, az élet és az ember (az emberi tudat) létrejötténél. A semmivel szemben a lét, az élettelennel szemben az élet és a tudattalannal szemben az öntudat visszacsatolódása olyan léttöbblet, amit az alsóbb létsík nem adhat önmagának, mint ahogy az alsóbb létsík törvényszerűségeivel mindig csak töredékesen írhatjuk le egy-egy felsőbb létsík törvényszerűségeit (emergencia-elv, a nagy ugrások elve!), a redukció, a vissza-vezethetőség egyáltalán nem áll fenn.

Ami az első kérdést, a világ létrejöttét illeti, a Teremtés a kozmológiai igazságot is magába foglalja. Legelső sorában szerepel, hogy a világnak kezdete volt. Talán nem merő konkordizmus, ha azt mondom: a táguló világegyetem és a nagy robbanás elmélete alapján ez az időbeli Origó-pont ma nagyon is valószínűsíthető. Ekkor ui. mindaz, ami ma anyaggá teszi az anyagot (kiterjedés, idő, tömeg), még nulla volt. (NB ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezzel „bizonyítottuk" a teremtés dogmáját. Annál is inkább, mert sokan „oszcilláló" világegyetemről beszélnek, amely szerint az entrópia a káoszig vezet vissza, majd a káosz újból „szétrobban", s ez esetleg így megy a végtelenségig.)

A véletlen játékát feltételező Monod-féle megoldásokkal szemben állíthatjuk azt is, hogy az élet (a maga génekben kódolt programjaival) sokkal jobban megmagyarázható a Teremtő Programozó elfogadásával, mint a vak szükségszerűséggel és a véletlennel. A véletlen annyi variáció végigjátszását feltételezné, hogy erre egyszerű en nincs és nem is volt id ő beli keret. Nem egyszerűbb a helyzet akkor sem, ha valaki törvényszerűségekről beszél itt, amelyek mintegy szükségszerűen kitermelték az életet, ti. a törvény elgondolót feltételez. Leglogikusabb megoldásnak tehát az élet esetében is az értelmes Programozó elfogadása lehet.

Az anyag síkját mindenestől túllépő, tagadó, felülmúló emberi tudat létr ejötte pedig még közvetlenebbül olyan lételv után kiált, amely maga is az anyag létsíkja fölött áll. Ezeket a többleteket és az egész folyamat összehangolt rendj ét, célra irányulását csakis az adhatja, ami vagy aki mindezt magában hordja. Így az egész evolúció tulajdonképpeni magyarázata az az Abszolút Lét, amely -ől elmondhatjuk: végtelenül értelmes, amellett szabadon cselekszik, tehát munkájára nem is annyira a matematikus, mint a művész alkotása emlékeztet.

A katolikus teológiában ez a szintézis sok tekintetben annak a Teilhard de Chardin francia jezsuitának köszönhető, aki mint őslénytantudós, járatos volt az evolúció szakkérdéseiben is, a pekingi ősember egyik felfedezője volt, ugyanakkor mindezt megpróbálta ötvözni a Szentírás szemléletével. Ő egyetlen teremtő fejlődésnek (vö. Bergson) vagy fejlődő teremtésnek látta a világ sorát. Ennek állomásai: a kozmogenezis (a világ létrejötte és fejlődése), a biogenezis (az élet fejl ődése) és a noogenezis (a psziché létrejötte). Ezt a fejlődéssort kétféle energia, tendencia együtthatása eredményének látta: a szétesés tendenciája, a tangenciális energia és az összpontosulás, vagyis a radiális energia együttes munkájának, és úgy vélte, hogy az emberi lélek az egyre összpontosultabbá-bonyolultab-bá válás (a komplexitás-tudat) törvényének eredménye.

A teilhardi világlátáshoz persze az is hozzátartozik, hogy szerinte az összpontosulás, az evolúció nem áll le azon a ponton, ahol most vagyunk. Így a genezisek vázolt sora fölé odaállította a krisztogenezist, a Krisztus-eseményt, mint az új, „mennyei ember" megjelenését, és azt az omega-pontot, amely a Szentírás eszkatológiájának, végidő-üzenetének felel meg, amely szerint Isten a végső időben „egy fő alá foglalja a mindenséget", amikor létrejön az új ég és új föld, az igazság otthona, a nagybetűvel írt ÉLET, amely összefoglalja és kiteljesíti mindazt az értéket, ami az élet alsóbb síkjain megmutatkozott.

Ennek a teilhardi látomásnak a hatása a katolikus egyház olyan dokumentumain is érezhető, mint amilyenek a II. vatikáni zsinat dogmatikai iratai voltak. Ezért egyházunkban az evolúció nemhogy ellenérv lenne, de egyenesen hozzátartozik a teológiai érveléshez, ma már nemcsak a protológia, a kezdetek kérdése, hanem az eszkatológia, a végső jövő kutatása területén is.

 

Jegyzetek

1 Kitűnő összefoglalás a teremtés bibliateológiájáról Rózsa H. Kezdetkor teremtette Isten című műve (Bp. 1997), valamint Gánóczi S. Schöpfungslehre című könyve (Düsseldorf 1987).

2 A teremtő önfejlődés lehetőségéről ld. Jantsch, E.: Die Selbstorganisation des Universums, München 1986, a teremtő fejlődésről Gánóczy S. Folytatólagos teremtés című cikkét, Mérleg, 2000/3, 270. kk.