KÖNYV
XII. PIUSZ PÁPA,
AZ ÜLDÖZÖTT ZSIDÓK MEGSEGÍTŐJE1
Gordon Thomas: XII. Piusz és a zsidók.
A Vatikán titkos zsidómentési terve
a náci időkben
Gordon Thomas (1933-2017) walesi születésű brit tényfeltáró újságíró, a titkosszolgálatok kiváló ismerője 2012-ben publikálta angol nyelven könyvét The Pope's Jews: The Vatican's Secret Plan to Save Jews from the Nazis címmel, a New York-i St. Martin's Press kiadásában, a Thomas Dunne Books köteteként. A könyv magyar nyelvre való átültetése Rezsőfi Juditnak köszönhető, aki már nem először fordított XII. Piusz pápa (1939-1958) korát feldolgozó idegen nyelvű2 művet. A szerző könyvét feleségének, a belsőépítész Edith Maria Thomasnak ajánlotta, aki férje mellett koordinálta a könyv elkészítését, az ahhoz végzett kutatómunkát.
Thomas 332 oldalas könyve elején felsorolja azokat, akik valamilyen módon segítették munkáját, részt vettek a kutatásban. Az előszóban és a könyv végi epilógusban vázolja a nácizmus, illetve Hitler zsidókkal szembeni álláspontját, valamint rátér a XII. Piusz személye körüli ellentmondásokra, melyek a II. világháború alatti működése kapcsán kialakultak. Egyértelműen utal arra már itt is, hogy nem állja meg helyét a „Hitler pápája" vád, amit Rolf Hochhuth 1963-ban bemutatott darabja3 rosszhiszemű, politikai indíttatású vádjai után egyes szerzők4 tovább erősítettek, hamis képet alakítva ki a katolikus egyház néhai fejéről, saját világnézeti beállítottságuk alapján formázva az egyházfő profilját. Mindezek alapjául az szolgálhatott, hogy kétségtelenül sok német származású személy vette körül Szent Péter 259. utódját. Az egyházfőnek a német népről kialakult jó véleménye is erősítette ezt a hatást -mindez a vélemény még németországi apostoli nunciusi korában történt tapasztalataira vezethető vissza -, ez azonban nem jelentett semmiképpen sem ideológiai szimpátiát a Németországban kiépülő nemzetiszocialista rendszer irányában.
Thomas könyvét öt részre osztotta fel, ezen belül összesen tizenhét fejezet különül el. Igen olvasmányosan tálalt művében a szerző elénk tárja a római gettó és általánosságban véve az Örök Város és a Vatikán életét a háború sújtotta Európa kulturális szívében. Művéből érezhető, hogy a szerző nem szakképzett történész, ennek ellenére igényesen törekszik bemutatni a vizsgált témát. Könyvében azonban mellőz minden hivatkozást, még az idézésekkor is, csupán könyve végén írja le, milyen forrásokra hagyatkozott, valamint hogy kik azok, akiknek visszaemlékezéseit felhasználhatta forrásként. A felhasznált szakirodalmat is ezt követően sorolja fel. A hivatkozások, pontos forrásmegjelölések hiánya az, ami egyedül negatívumként róható fel a könyvvel szemben. Mindezek ellenére a korszakot kutató történészek számára mindenképpen támpontul szolgálhat a mű. A szerző mint tényfeltáró újságíró szempontjából nézve azonban mindenképpen kerek munkáról beszélhetünk. Így nem szakképzett történészként a szerzőt a jó példák közé sorolhatjuk, ellenpólusként kevésbé tehetséges amatőr „történetírókkal".
Thomas igyekszik az alapokhoz, a leginkább érintettek szintjére lemenni könyvében, s onnan építi fel művét, arra törekedve, hogy valóban reális képet alkosson meg mind Róma 260. püspökéről, mind pedig az akkori illetékes világi és egyházi személyekről, de az átlagemberekről is, akik csupán résztvevői - elszenvedői -, és nem alakítói voltak a történelem menetének. Merőben szakít5 tehát az utóbbi évtizedekben megkövesedett negatív, zsidók szenvedései iránt érzéketlennek és „némának" feltüntetett XII. Piusz képével, akinek a kérdéses helyzet tisztázásáig még XVI. Benedek pápa (2005-2013) is felfüggesztette a kanonizációs eljárást 2007-ben. (A Pacelli-pápa Vatikáni Titkos Levéltárban őrzött anyagának titkosítás alóli feloldása, azaz a teljes dokumentumanyag kutathatóvá tétele előre láthatóan néhány éven belül várható.)
Stílusát tekintve is elüt a könyv egy átlagos történelmi szakkönyvtől, monográfiától. A művön kiérződik Gordon Thomas jó írói vénája, a magyar változatban nagyot lendít Rezsőfi Judit fordítása és magyar nyelvünk gazdagsága is. Ha nem tudnánk, mennyi tényfeltáró munka áll a kötet megírása mögött, azt gondolhatnánk - tekintve az irodalmias kivitelezési formát -, hogy majdhogynem egy drámai témát feldolgozó „történelmi kalandregényt" tartunk a kezünkben. Itt azonban tetemes tényanyag adja meg a könyv alapját.6
Részletesen tárgyalja Thomas a pápa zsidósághoz fűződő kapcsolatát. Képet kapunk már a megszállás és háború előtti időkből is - XI. Piusz (1922-1939) pontifikátusa végéről -, arról, hogy miként segítette zsidók külföldre menekülését vatikáni papírokkal munkatársai közreműködésével. Sőt, mindezek mellett azt is megtudhatjuk, hogy már gyermekkorától kezdve - családjával együtt - igen jó kapcsolatot ápolt zsidókkal, és számos barátja volt köztük, akik még pappá szen-telésén is részt vettek. A szerző ezzel rögtön indításként kifogja a szelet az antiszemita vád alól.
Könyvében Thomas szemléletesen mutatja be a római gettó lakóinak egyre nehezebbre forduló életét - kezdve egy történeti múltba visszavezető áttekintéssel -, az ott lakók kétségbeejtő helyzetét, ennek egyre súlyosabbra fordulását az 1943-as német megszállást követően. Továbbá a korabeli római zsidó hitközségben, annak vezetésében mutatkozó ellentétekről is olvashatunk. Israel Zolli római főrabbi és UgoFoa, a római zsidó közösség világi elnöke - és más vezetők -közötti ellentét is élesen kirajzolódik a könyvben. A kereszténységgel már akkor is szimpatizáló7 főrabbi jóval óvatosabb, sokkalta racionálisabb álláspontja kisebbségben volt a közösség vezetői között. A veszély mértékének reális közelségét kevésbé érzékelő Foa véleménye nagyobb befolyással bírt. Érdekes adaléka a könyvnek, amikor a szerző az olasz Fasiszta Párt és a zsidók kapcsolatát taglalja. Felvázolja, miként változott e téren is a helyzet az idő előrehaladtával.
Különféle római bűnbandákat is bemutat, amelyeknek tagjai hajlandóak voltak együtt működni a megszálló német katonai hatóságokkal. Nem egy zsidó is volt köztük, aki jó pénzért képes volt saját hittársait, még ismerőseit is feladni az üldözőknek. Példaként említhetjük Celeste di Portót, aki 18 éves volt, amikor kollaborált a náci megszállókkal. Egyértelműen a frontvonal közeledtével, illetve az 1943-as német megszállást követően nőtt meg a zsidóság létbizonytalansága.
A könyvben átfogó képet kaphatunk az Apostoli Szentszékhez akkreditált nagykövetek és követségi dolgozók munkájáról: miként viszonyultak a zsidókat ért atrocitásokhoz, üldözéshez. A tengelyhatalmak diplomatái közül példaként emelhetjük ki Ernst von Weizsäcker bárót, Németország vatikáni nagykövetét, a szövetségesek közül Francis D'Arcy Godolphin Osborne-t, az Egyesült Királyság vatikáni nagykövetét, Leeds későbbi 12., egyben utolsó hercegét. A nevezett német arisztokrata, volt tengerésztiszt személye - ahogyan más, az Örök Városban dolgozó német diplomata szerepe -, illetve nem nyilvánosság előtt való működése különösen érdekes lehet számunkra, miként a hazai politikához és Hitlerhez való viszonyulásuk alakulása is. Elmondható, hogy Weizsäcker báró és közvetlen munkatársai sokkal reálisabban látták már, hogy Németország nem nyerheti meg a háborút, szemben Hitlerrel és körével. Szó esik XII. Piusz németek általi elrablásának tervéről is, melynek szabotálásához a német diplomatáknak is volt köze.
Gordon Thomas nagyban kamatoztatja titkosszolgálati ismereteit, nagymértékben hasznosítja a titkos diplomáciai, hírszerzési forrásokat is, az MI6 és az Abwehr korabeli római történésekbe való befolyását, a szervezetek embereinek ténykedését. Röviden a szentszéki krip-tográfusok8 működésébe is betekintést nyerhetünk, egyúttal a vatikáni titkos diplomáciai utasítások gyakorlatába.
A brit szerző átfogó és részletes képet ad az olvasónak a német megszállás alatt álló Rómáról, hosszan mutatva be a zsidóságnak menedéket nyújtó egyházi és világi személyeket, a pápa támogatásával (is) bújtatott emberek kálváriáját, a világ elismert és (eleddig) el nem ismert igazainak áldozatra kész munkáját. Annak a titkos zsidómentő hálózatnak a működését ismerheti meg az olvasó, amelyet a pápa tudtával és hozzájárulásával a Vatikánban szolgáló Hugh O'Flaherty ír scrittore, a Szent Officium kánonjogi tisztviselője fogott össze, tagjai között volt számos szentszéki és római szolgálatban álló pap, szerzetes és apáca, a római fekete nemesség,9 prominens arisztokrata családok jeles tagjai és további számos világi. Az ír pap szervezete titkos kapcsolatot tartott fenn a gettó zsidó vezetőivel. Ahol tudtak, igyekeztek erőn felül segíteni. Munkájukról rendszeresen kapott értesítést XII. Piusz - és Luigi Maglione bíboros-államtitkár (1939-1944) -, s a helyzet függvényében ő is utasításokat adott, intézkedett a védett épületek körének minél szélesebb körű bővítéséről. Tették ezt annak világos tudatában, hogy így életük a zsidókéhoz hasonlóan pengeélen táncolt, amennyiben sikerült a német megszállóknak leleplezni egy-egy mentéstámogató személyt. Céljuk volt, hogy fenntartsák a külső szemlélő számára a Vatikán semlegességét, elkerülendő annak német megszállását, hogy életeket menthessenek. A titkos szervezet beköltözött a Vatikánba, és a Rómában maradt diplomatákkal is folyamatos kapcsolatot tartott fenn.
A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány római zsidómentő, a szervezethez is kapcsolódó személy neve: prof. dr. Giovanni Borromeo és dr. Vittorio Emanuele Sacerdoti, a pápai fenntartású Fatebenefratelli Kórház orvosai és munkatársaik; Nina Pallavicini és Enza Pignatelli Cortes hercegnők; Filippo Pamphili herceg, ismert antifasiszta politikus, később a már szövetséges megszállás alatti Róma első polgármestere (1944-1946); Giuseppe Dalla Torre gróf, a L'Osservatore Romano főszerkesztője; Alexander de Salis gróf, a Vöröskereszt képviselője; Anton Weberpallotinus rendfőnök; Patrick Carroll-Abbing, a máltai lovagrend ír lelkésze; Pascalina Lehnert bajor nővér, a pápa házvezetőnője és bizalmas tanácsadója; Robert Leiber német jezsuita, a pápa titkára; Alfredo Ottaviani, a Szent Officium assessora, az O'Flaherty és a pápa közötti fő kapcsolattartó a hálózatban; Giovanni Battista Montini szentszéki helyettes államtitkár, a későbbi VI. Pál pápa (1963-1978), valamint Luke Lynch ír nővér, az Apostoli Palota tájékoztatási irodájának vezetője. A névsor hosszú, helytállásukról is részletesen beszámol művében Thomas.
Külön meg kell említenünk az osztrák származású, viselkedését tekintve rendkívül megbízhatatlan Alois Hudalslai címzetes püspököt, a római Santa Maria dell'Anima Német Kollégium rektorát. Szemléletesen mutatja be Gordon Thomas a nemzetiszocializmussal is rokonszenvező, hiú és fontoskodó püspök ingadozásait, azt, hogy miképpen igyekezett megfelelni mind a megszálló németeknek, mind a pápának, illetve az egyháznak, úgy, hogy lehetőség szerint ne kompromittálja magát, s bármi történjék is, ő a lehető legjobban jöjjön ki belőle. Így részt vett a zsidók mentésének támogatásában, de mivel O'Flaherty és a pápa is számított rá, hogy a németekkel való megbeszélései, illetve a Vatikán képviseletében való egyeztetései során „elszólhatja" magát, igazán bizalmas ügyekbe nem vonták be. A háború után végképp el is veszítette a pápa bizalmát, amikor lelepleződött, hogy volt nácikat segített vatikáni papírokkal Európából elmenekülni. Hudalnak minderről a „kétkulacsos" ténykedéséről is alapos képet kapunk Thomas könyvében; ahogyan Herbert Keppler római Gestapovezető és más német hatósági személy tevékenységéről is.
Mindezek fényében igen fontos állomás jelen könyv a 2009-ben már „tiszteletreméltó" címmel felruházott XII. Piusz pápa pontifikátusa II. világháború alatti időszakának vizsgálata, valamint zsidósághoz fűződő viszonyának feltárása tekintetében. A kötet közepén korabeli képek és a könyvben előforduló személyekről készült fotók illusztrálják a művet. A fényképek többsége Margherita Marchione amerikai nővér, írónő hozzájárulásával került publikálásra, néhány azonban a szerző, illetve Luciana Tedesco olasz írónő, dr. Vittorio Emanuele Sacerdoti unokatestvérének tulajdonát képezi.
Lazi Könyvkiadó, Szeged 2017.
Sági György
Jegyzetek
1 Az írás az MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoportja keretében készült.
2 Pierre Blet SJ: Pie XII et la Seconde guerre mondialed'après les archives du Vatican. Paris, 1997. (XII. Piusz és a második világháború - a Vatikán archívumai alapján. Budapest 1997)
3 Rolf Hochhuth Der Stellvertreter. Einchristliches Trauerspiel című darabját 1963. február 20-án a nyugat-berlini Theater am Kurfürsten-dammban mutatták be, Erwin Piscator rendezésében. Ion Mihai Pacepa, a hírhedt Securitate egykori főnöke - a keleti blokk legmagasabb rangú disszidense - emlékiratában nyíltan be is vallotta, hogy a XII. Piusz elleni lejárató kampányt - melyben a román altábornagy is részt vett - a szovjet KGB szervezte meg, s lényegében ennek egyik eszközeként szolgált a vitatott német színdarab is.
4 John Cornwell: Hitler's Pope: The Secret History of Pius XII. New York City, 1999.
5 Hozzá hasonlóan tényszerűen, hiteles források felhasználásával törekedett a téves Piusz-kép megváltoztatására, pl. Michael Hesemann: Der Papst, der Hitler trotzte. Augsburg 2008. (A pápa, aki szembeszállt Hitlerrel. XII. Piuszról - ferdítések nélkül. Budapest 2013.)
6 Természetesen nem vitatjuk, hogy bizonyára irodalmi műveknél is, ha történelmi regényt vet papírra az író, akkor azokat is - jó esetben - megelőzi történeti előtanulmány. Irodalmi művek esetében azonban nem elvárt olyan fokú tényszerűség, mint egy történészi mű, jelen esetben egy oknyomozó, tényfeltáró munka kapcsán. Utóbbiak esetében fontos a pontosság, az nem elnagyolható, nincs olyan, hogy „költői szabadság"! Mi csak olyat írhatunk le, amit forrásokkal biztosan alá is tudunk támasztani.
7 Israel Zolli 1945-ben katolizált, s XII. Piusz tiszteletére az Eugenio Maria nevet választotta a keresztségben. A pápa eredeti neve Eugenio Maria Giuseppe Giovanni Pacelli volt.
8 Elsősorban fiatal szerzetespapokból álló szakembergárda, akik betű- és számcsoportokból, ősi holt és élő nyelveket használva kódnyelvet alakítanak ki, titoktartási esküt is tesznek, kizárólag a pápa és az államtitkár ismeri pontosan feladatukat. Ők foglalkoznak a nunci-atúrák és a szentszék közötti titkosított jelentések, utasítások kódolásával, dekódolásával.
9 A római nemességnek azon tagjai, akik a Pápai Állam 1870-es megszűnését követően is megmaradt a mindenkori pápa hűségén, s későbbiekben is a Vatikánt támogatták az olasz állammal szemben.
