Csirák Csaba
aZ ÁLDOZATOK PÜSPÖKE
Kilencven éve hunyt el Boromisza Tibor püspök

 

Kalocsa 1840. július 18. - Szatmárnémeti, 1928. július 9.
Jelszava: „Pie et Juste - Kegyelem és igazság"

„A szatmári egyházmegye talán az ország legszerencsésebb egyházmegyéje: püspöki trónusán kezdettől fogva a legkiválóbb egyházfejedelmek foglaltak helyet. Gazdaggá és előkelően csinossá fejlett Szatmár ősi utcáin mindenütt az egykori szatmári püspökök alkotása látszik" - írja a Szatmár és Vidéke vezércikke 1916. október 16-án. Igaza volt, és igaza van, hiszen minden jelentős épület, minden jótékonysági és kultúrintézmény a szatmári püspökök dicsőségét hirdetik. Ennek az alkotómunkának egyik legmarkánsabb képviselője volt a trianoni döntésig dr. Boromisza Tibor püspök is. Ezt követően, kormányzásának második fele, a hatalom által eltűrt katolikus egyház védekezési és fennmaradási küzdelme a Románia részévé lett Erdélyben.

Kalocsától Kalocsáig

Kalocsán született 1840. július 18-án. Édesapja Boromisza József (Kalocsa, 18051864) bajai törvénybíró, az érseki uradalom gazdatisztje, édesanyja Krammer Teréz (1815-1896), akit vőlegénye 1839-ben vezetett oltár elé.

Középiskolai tanulmányait Kalocsán kezdte, majd a bajai cisztercita gimnáziumban kitüntetéssel érettségizett. Apja kérdésére, hogy mi akar lenni, a magas, nádszálsovány szőke fiatalember gondolkodás nélkül válaszolta: orvos. Az apa így szólt fiához: légy pap, fiam! Kalocsán fölvették az érseki papnevelő intézetbe. Rómába küldték 1857-ben a Szent Gergely egyetem német-magyar intézetébe filozófiai és a teológiai tanulmányokra. A bölcseleti doktorátust három év alatt megszerezte, de a teológia első évének elvégzése után gyenge egészségi állapota miatt haza kellett jönnie. Vért hányt, lefogyott. Végre helyreállt az egészsége, így hát jelentkezett Kalocsán a Papnevelőben.

1863. július 26-án Haynald Lajos (Szécsény, 1816. okt. 3. -Kalocsa, 1891. júl. 4.) érsek szentelte pappá. Kulán, Apatinban és Kalocsán káplán. Néhány hónapig a kalocsai r. k. tanítóképző intézet hittantanára. 29 éves korában Jánoshalmán plébános (1869-1893), káplánjai mind idősebbek voltak nála. A kalocsai papnevelő intézet rektora (1893-1906); egyúttal alesperes (1889-1902), hévízi címzetes apát (1890-től), pápai prelátus (1901-től), püspöki helynök (1902-től) és az érsekség jószágkormányzója (1902-től). Tiszai főesperes (1895. ápr. 17-1897. aug. 15.), bácsi főesperes (1897. aug. 15-1902. jan. 30.), székesegyházi főesperes (1902. jan 30.-1902. ápr. 29.). Kalocsai kanonok és az érsekség jószágkormányzója.

Kalocsától Szatmárig

Az 1904-es esztendő a szokásos nagy vallási ünnepeken kívül néhány fontos eseményt hoz a szatmári egyházmegye életébe. 1904-ben ünnepelte fennállásának 100. évfordulóját az egyházmegye, ebben az évben volt Meszlényi püspök aranymiséje, a Jótékony Nőegylet 50 éves, a Királyi Katolikus Főgimnázium 100 éves, és Meszlényi püspök pénzén felépül a tűzoltótorony. Alig hallgattak el az összekoccintott poharak csengései 1905. március 15-én, elhunyt Meszlényi Gyula püspök.

Apponyi Albert (Bécs, 1846. máj. 29. - Genf, 1933. febr. 7. ), a frissen kinevezett vallás- és közoktatási miniszter gondolt először dr. Boromisza Tiborra, amikor a szatmári püspöki szék üresen maradt. Várossy Gyula (Zombor, 1846. aug. 13. - Kalocsa, 1910. okt. 28.) érsek elfogadta Apponyi ötletét, és Boromisza Tibor prelátust, kalocsai apátkanonokot 1906. jún. 3-án szatmári megyés püspökké kinevezték. Boromisza a második kalocsai püspöke az egyházmegyének

Boromisza 1906. augusztus 28-án a vallás- és közoktatási minisztérium közvetítésével értesítést kap arról, hogy Ferenc József „Ő császári és királyi Fensége Méltóságod püspöki esküjét Bécsben folyó év szeptember 7-én délelőtt 10 órakor méltóztatik legkegyelmesebben fogadni". Ferenc József számára ismerősen csenghetett a Boromisza név, ugyanis a püspök öccsét, Jánost, 1895-ben ő tüntette ki Budán a Ferenc Józsefrend lovagkeresztjével.

Ferenc József eskütételi elvárása jogosnak és természetesnek tekinthető, ugyanis a király volt az egyház legfőbb kegyura, ami azt is jelentette, hogy a kinevezéséhez nem volt szükség a pápa engedélyére, mert azt a Vatikán utólag elismerte.

Szentelés és beiktatás

A szentelésre Egerben kerül sor 1906. szeptember 30-án. A szatmári egyházmegye részéből küldöttség érkezett Egerbe

Pemp Antal káptalani helynök, prelátus, kanonok vezetésével. A szentelés napján megjelent a kalocsai káptalan küldöttsége: Boromisza István unokaöcs, kanonok és Hoffmann Károly (Csonoplya, 1848. jan. 6. - Kalocsa, 1914. júl. 5.) kanonok. A szentelést Boromisza Tibor óhaja szerint dr. Samassan József bíboros, egri érsek végezte Párvy Sándor (Gyöngyös, 1848. okt. 2. - Bp., 1919. márc. 24.), Szmrecsányi Lajos (Sárosdaróc, 1851. ápr. 26. - Eger, 1943. jan. 28.), akkor egri érsek püspökök segédletével.

A szentelés után a szatmári küldöttséghez így szólt az új püspök: „Jó szándékot hoztam. A megyének akarok élni szeretetben és békében, segítsenek benne, imádkozzanak értem".

Szatmárnémeti nagy ünnepséggel készült a püspöke fogadására. Az ünnepléstől mindig irtózó püspök azonban mindenki nagy meglepetésére váratlanul, titokban érkezett meg október 2-án. Még aznap látogatást tett a székeskáptalan tagjainál. A szentelés előtti napokban ismerkedett a várossal. Sokan látták az utcákon, örömmel szemlélték szép magas alakját, írja a Heti Szemle című újság.

1906. október 7-én a szatmári egyházmegye tizedik püspökének beiktatása a székesegyházban volt. Programbeszédében hangsúlyozta: „Nagy küldetés ez, melynél nagyobb nincs". Végül áldást kért egyházmegyéjére, a papságra és minden hívőjére, akik szeretetébe ajánlja magát.

Az utolsó kenet

Doktorátusi oklevéllel a kezében a római tanulmányútját törékeny egészségi állapota miatt szakította meg. Szervezetének leggyengébb pontja a tüdeje volt. Alig egyéves püspökség után, 1907-ben ismét tüdőgyulladásba esett. 1908. május végén, visszatérve egyik bérmaútjáról, lázas lett a püspök. Május 30-án, szombaton délutánra már válságosra fordult az állapota. Kezelőorvosai először eret vágtak. A beteg állapota tovább romlott. Oxigént kapott. Vasárnapra a láza tovább emelkedett, állapota kezdett reménytelenné válni. Megérkezett Budapestről Ángyán Béla szakorvos. Hétfőn reggelre az orvosi tanács is feladott minden reményt, és ekkor a székeskáptalan feladta a halotti szentségeket és az utolsó kenetet. A püspök elbúcsúzott paptestvéreitől, közben megérkeztek a betegágyhoz a rokonok is. Kedd reggelre a püspök állapota látványosan javult. Ismét legyőzte az akkor halálos betegségként ismert tüdőgyulladást.

Az arckép

Unokaöccse, Boromisza Tibor Előd (Bácsalmás, 1880 -Szentendre, 1960) festőművész a Ludovika Akadémián szerzett oklevelet. Huszár hadnagy 1902-ben. A híres nagybányai festőiskola tagja 1904-1914 között. A világháború kitörésével Szatmárnémetibe kerül állomásparancsnoki beosztásba. Az országosan híres festőművész több alkalommal megfestette a püspök nagybácsi arcképét.

Boromisza Tibor Előd így ír erről: „Amikor a családommal hadilábon voltam s szememre vetették, hogy értelmetlen képeket festek, (...) egyszer rászántam magam s portrét készítettem a nagybátyámról, Boromisza szatmári püspökről. Amíg dolgoztam, nem engedtem meg senkinek, hogy a készülő képet megnézze. Amikor aztán elkészült és az egész család odasereglett a lepellel beborított kép elé, idegesen várták, hogy micsoda futurista maskara (...) fog lelepleződni. S lekerült a lepel s ott állott az öreg püspök szinte élve. Tátva maradt a szájuk, hogy én igazi képet is tudok festeni. De az aztán naturalista kép volt, amint ez a fogalom a köztudatba van állítva. Nem vagyok büszke erre a képre" - nyilatkozta a Prágai Magyar Hírlapnak 1926. február 14-én megjelent számában.

Különleges aranymise

Hét éve volt szatmári püspök Boromisza Tibor. 1913-ban nagy szeretettel és iránta való tisztelettel készült a papság, a civil társadalom, a politikai szervezetek, a hívek a püspök aranymiséjének megünneplésére. A legendás szerénységű Boromiszától azonban távol állt a személyi kultusz legártatlanabb megnyilatkozása is. Elbujdokolt Rómába, a Loyolai Szent Ignác-templomban mutatta be csöndben, elmélyedő magányban aranymise áldozatát az élet urának. Nem bírta a személyi ünneplést, még akkor sem, ha Bodnár Gáspár (Beregszász, 1861. jan. 6. - Szatmárnémeti 1921. máj. 3.) papíró szerint „Az ünnep, amivel az igaz embert körülvesszük, nem az övé. Az eszméké, miket képvisel. A hité, amit hirdet. A munkáé, melyet véghezvitt. A hivatásé, melyet betöltött". Aranymiséje alkalmával dr. Boromisza Tibor 30 000 korona értékű alapítványt tett, amelynek kamatja a római Germanicum Hungaricum papnevelő intézetben egy papnövendék taníttatására szolgált. Tárgyi nyoma is maradt ennek a római útnak, gyönyörű kehelyfelszerelés-sel ajándékozta meg az intézetet.

1913-ban, amikor a Budapesti Tudományegyetem díszdoktora kitüntetést kapta - a püspökség nagyszalonjában egyház- és intézményvezetők jelenlétében - köszönőbeszédében bejelentette, hogy 30 000 korona kamatával támogatja az egyetem teológiai karát. A kitüntetés átvétele után a szerény püspök hangsúlyozta: „(...) a megtiszteltetést nem fogadhatom el saját személyemben, hanem megilleti az nagynevű elődeimet és derék papjaimat. (...) Kedves papjaim, munkatársaim! Ezt a kitüntetést folytonos munkával, Isten országának terjesztésével és ez által a magyar kultúra előbbre vitelével kell meghálálni."

Ekkor mondta Boromisza püspökről Csernoch János (Szakolca, 1852. jún. 18. - Esztergom, 1927. júl. 25.) későbbi esztergomi érsek: „Ha előbb lesz püspök, Pázmány lett volna belőle."

Bár a püspök elbujdosott a hazai ünneplés elől, a vallás-és közoktatási miniszter sem feledkezett meg az ünnepeltről, levélben üdvözölte. „Azon nagylelkű áldozatok, melyeket Méltóságod a közjótékonyság és nemzeti kultúra oltárára tett le mindenkor, mint egyházért és hazáért egyaránt érző nemes szívnek megnyilatkozásai fognak tündökölni."

A nevelés szolgálatában

Elkötelezett ösztönzője, segítője, felelős harcosa volt az ifjúság nevelésének, amin a jövőt értette. 1911. november 9-10-én Budapesten a magyar püspöki karok konferenciáját előadást tartott legkedvesebb témájából. Beszédének bevezető részében a Mk 10,14-et idézte: „Hagyjátok a kisdedeket hozzám jönni s ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa", majd így folytatta: „Küzdelmet jelentenek e szavak a gyermekek lelkéért s boldogulásáért; jelentenek munkát, gondoskodást, törődést, jelentenek szeretetet s áldozatot, melyet a gyermeknevelésbe fektessünk." A nevelés a szülő, a tanító, a lelkész főbenjáró kötelessége, mondja, aztán rámutat a helyes nevelés akadályaira: mulasztásokra, nehézségekre.

Püspöki körleveleiben közli a tanügyminisztérium rendelkezéseit és minden olyan rendelkezést, amely pedagógiával kapcsolatban van, biztosítva ezzel a hozzá tartozó egyházi oktatási intézmények pontos tájékoztatását és segítve szakmai előrelépésüket.

Népe kulturális előmenetelére, a fiatalok taníttatására köl-tendő támogatásokat sohasem méricskélte. Boromisza gondoskodott a tanerők folytonos továbbképzéséről. Követte és körleveleiben tájékoztatta az érdekelteket az ösztöndíjak, a segélyek, a továbbképzések lehetőségéről. Élénk érdeklődéssel kereste és követte a korszerű nevelési módszereket. Mindezeket körleveleiben közölte. Időt és energiát fordított arra, hogy segítse a diákság tanszerellátását. „A katolikus magyar főpapok összeforrtak a nemzet életével. (...) Templomok, iskolák, szeretetházak, árvaházak, tanítóképzők, jótékonysági intézetek egész sora hirdeti."

Az egyház mindig is főfeladatának tartotta a nevelést, a tanítást. Ennek a hatalmas munkának az eredményét nevezzük európai kultúrának.

Boromisza Tibor adományok sorával járult hozzá egyházmegyéje szellemi felemelkedéséhez. Ezek az adományok épületekben testesültek meg: Pázmány-konviktus, Római Katolikus Tanítóképző, Püspöki Konviktus, Szatmári Római Katolikus Leánygimnázium, Királyi Katolikus Főgimnázium.

A Királyi Katolikus Főgimnázium felszentelése alkalmával mondta: „Nekünk, magyaroknak, kell a hazáról beszélnünk. A magyar embernek folyton kell mondanunk: te magyar, tudd meg, hogy van haza! Mondani kell az embereknek, hogy szeresd a hazát, szeresd a közösségi életet. Azok az emberek, akik Istent kivetik lelkükből és ezzel a vallást, azok elveszítik a hazát is. Ahol nincs Isten, ott nincs vallás, ahol nincs Isten és vallás, ott nincsen és nem is lehet haza. Hazáról csak értelmes lényeknek lehet fogalma. Az a nagy ész és elme, Pázmány Péter ezért állította föl e kultúrintézményt, hogy ezt a három eszmét szolgálja. Ez a három eszme vezesse a tanári kart és a tanítványokat."

Az egyházépítő

„Boromisza püspök húszéves püspöksége alatt eltemette a káptalant, az összes kanonokot, akit itt talált. (...)" - írja Sipos Ferenc kormányzó. 172 papot talált 1906-ban, ezekből eltemetett 91-et. Talán éppen a felfrissült káptalannak és papságnak is köszönhette saját alkotóereje megújulását. Számára az egyház egy ház volt, erősen őrködött egységén.

A püspök egyházépítő munkásságának csak néhány tárgyi bizonyítékának felsorolására van lehetőségünk: a Kálváriatemplom, a püspöki kápolna, Szent József-templom és árvaház (Irsik Ferenc és Kádár Ambrus prelátus kanonok döntően fontos anyagi hozzájárulásával). A ferencesek telepítését és annak feltételeit Boromisza biztosította. A székesegyházat több beruházással gazdagította. 1913-ban kívül kisebb javításokat végzett. Aranyozásra, az épületen belül, 13 597 koronát költött. 1925-ben 5 millió lejért új orgonát vásárolt a Rieger Ottó és fia cégtől (a régi orgona rézből készült sípjait elkobozták hadi célokra 1917-ben), 1925. október 18-án 600 000 lejes költségen új harangot szenteltek a székesegyházban.

A püspök további egyházi célú adományaiból: papnevelő intézet részére 3500 korona, a lajosvölgyi plébánia javára 23 366 korona, a perecsenyi plébániára 3800, a nagytarnai plébánia építésére 3600, a józsefházi templomra 4000, a krasznabélteki templomra 5000, az unghutai templomra 10 000, a vállaji templomra 15 000, a nagykárolyi Kalazanci templom orgonájára 1000, a várpalánkai templom orgonájára 2821, az alsófernezelyi templom orgonájára 500, a batizi templom felújítására 7000, a bezői templomra 7000, a dolhai templomra 500, a dobóruszkai templomra 5000, az élesi templomra 1000, a felsőrőcsei templomra 1000 korona, a szojvai templom számára adott összeg nem ismert.

A jótékony püspök

Boromisza Tibor püspök Kalocsán mint gazdasági vezető jelentős tapasztalatokra tett szert a gazdasági élet területén is. Tisztában volt azzal a felelősséggel, amivel egy egyházmegye javaival való sáfárkodás jár a közösség javára. Körleveleinek sorában mind papjait, mind híveit folyamatosan felszólította fontos közösségi ügyek anyagi segélyezésére. Így 1907-ben a Szanatórium Egyesület, az Országos Katolikus Nővédő Egylet Cselédképző és Elhelyező Otthonának megsegítésére. Több alkalommal volt kezdeményezője különböző egészségszolgálati tevékenységek támogatásának. Gyűjtött tüdőbetegek számára, gyűjtött a Katolikus Háziasszonyok Országos Szövetsége részére. Utóbbi jelentőségét abban látta, hogy „gyökerei elérnek az ország legkisebb falujába", és segítik az idegen környezetbe kerülő cselédlányok megvédését, munkahely keresését.

A környezetvédelem fogalmával nemigen foglalkoztak abban az időben. Boromisza körleveleiben a madarak és fák védelmére, ennek a gondolatnak a népszerűsítésére hívja fel lelkészeinek figyelmét. Támogatja anyagiakkal és erkölcsiekkel az Országos Állatvédő Egyesületet.

1914-ben Batizon emlékoszlopot emeltek az 1672. március 20-án a labancok elleni harcban elesett református diákoknak. Boromisza püspök erre a célra 50 koronát adományozott.

A korabeli sajtó ugyanúgy, mint a kortársak, a püspök munkásságának legjellemzőbbjeként jótékonyságait sorolták. Adományainak összege tíz év alatt meghaladja az 1 millió koronát. Érdekes kettősség figyelhető meg ebben a tekintetben. Az önmagához szigorú, szűkkeblű, szerény főpap bőségesen adakozott elesettek megsegítésére, közösségi célokra. Mindig jól meggondolta, mi az, aminek a támogatása észszerű, és mi az, ami lyukas zsákba menne. Ahol szükséggel találkozott, megpróbált azonnal segíteni. Szociális érzékenység tekintetében felülmúlta nagy elődeit is. Kiemelendő a felelősségérzete. A rászorultakra mondta egy alkalommal: „ezek az én testvéreim, akiket Isten rám bízott".

Jótékonysági alkotásainak másik fontos műve a Szatmárnémeti Katolikus Karitász, amelynek ünnepélyes felavatására Prohászka Ottokár (Nyitra, 1858. okt. 10. - Budapest 1927. ápr. 2.) székesfehérvári püspököt hívta meg. Élő kapcsolat volt a két püspök között. 1908 októberében is meglátogatta Boromiszát, és szemlét tartottak az épülő, szépülő városban a Kálváriánál, a konviktusnál, a MÁV bentlakásnál, több iskolánál, az irgalmas nővéreknél.

Az első világháború kitörése megrendítette a püspököt, imával, valamint jelentős adományokkal próbálta háborgó lelkét megbékíteni. 1914. augusztus 13-án hazafias üdvözlettel záruló levelében arra kéri dr. Vajay Károly polgármestert, hogy a nevére utalt 2500 koronából 1500-at a Szatmárból bevonult katonák családjainak és 1000 koronát a Vöröskereszt részére juttasson. A végtelenül szerény püspök nevének elhallgatásával még 17 500 koronát adományozott hasonló célra. 1916-ban a kárpátaljai katolikusok megsegítésére 2000 koronát adományozott.

Sipos Ferenc kormányzó Boromiszáról írott tanulmányában felsorolja a háború áldozatainak nyújtott segítséget. Íme: a sebesült katonáknak 2893 korona, a Hadsegélyező Hivatalnak 2000, az Ottokár Hadiárváknak 5000, a Szatmár megyei hadiárváknak 1000, Hadiárvák Alapítványnak 80 000, a hadviselők megsegítésére 23 264, a hadbavonultak hátrahagyottjainak 35 900 korona.

A politizáló püspök

A politikai élet aktív alakítója volt a katolikus egyház, még inkább annak vezetése, hiszen tisztségeik szerint a főrendi- és a képviselőház tagjai voltak. Boromisza püspök egyik példaképe Samassa József, még szemináriumi tanár korában szülővárosa megválasztott országgyűlési képviselője, a Deák-párt tagja és hamarosan miniszteri osztálytanácsos. Boromisza püspök ezekből származó kötelezettségeivel és jogaival élt. Az egyházmegye szétdarabolása után a román államhatalom rabságában csak szorongva érezhette magát szabadnak. Aki nem szabad, attól elvették a jogot és elvették a cselekvési lehetőséget. Boromisza ilyen helyzetben volt. Trianon utáni politikai tevékenysége az egyház anyagi, szellemi, erkölcsi kirablásáért tett próbálkozásaival mérhető.

Boromisza püspök 1907. május 22-én körlevélben emlékezett meg I. Ferenc József magyar királlyá koronázásának negyvenedik évfordulójáról. 1908 novemberében ünnepelte a város a Széchenyi Társulat negyedszázados alapítását, melyen Boromisza püspök mint a Társulat díszelnöke is részt vett és előadást is tartott. Az 1910-es évben a törvényhatóság politikai és jogi szakbizottságának, valamint a háztartási és gazdasági szakbizottság tagja.

Amikor úgy gondolta, hogy elkerülhetetlen a megnyilatkozás, egyházpolitikai kérdésekhez adta a nevét. 1916. március 1-jén a Cecil nagytermében római katolikus egyletek, papok, polgárok tiltakozó gyűlést rendeztek a franciaországi szabadkőművesek egyházellenes tevékenységei miatt. Határozati javaslatot szavaztak meg a franciaországi katolikus hívek védelmében. „Megdöbbenéssel és mély fájdalommal látják a katolikus egyház jogainak eltiprását Franciaországban, és tiltakoznak a vakmerő egyházfelforgatók ellen." (Szamos 1907. márc. 14.) A nyilatkozat nem maradt visszhang nélkül. Főleg a fővárosból összehangolt támadást indítottak a püspök ellen. Az Esti Újság, a Pester Lloyd, A Nap, a Budapester Abendblatt és hasonló nemzetellenes lapokból orkánszerűen áradt a gyűlölet és hazugságkampány.

1906. október 29-én II. Rákóczi Ferenc kassai temetésével kapcsolatban körlevelet adott ki. Politikai állásfoglalás és határozott utasítás egyúttal ez a levél. „Egyházmegyémnek a lélekemelő nemzeti ünnepben való egyöntetű részvételére vonatkozólag az alábbi intézkedéseket teszem. Október 29-én délelőtt, amikor a temetési szertartás Kassán végbemegy a székesegyházban és egyházmegyém minden plébániai templomában ünnepélyes gyászmise tartassék, melynek végeztével fél óráig szóljanak az összes harangok. Az istentiszteletre a

hatóságok és testületek meghívandók s arról a hívek eleve értesítendők. (...) a főhatóságom alá tartozó összes iskolákban az előadások szüneteljenek, a tanulóifjúság a gyászmisén részt vegyen, ezután pedig minden iskolában ünnepély rendeztessék. Kelt Szatmárnémetiben 1906. október 14-én."

1910. április 11-22. között Rómában tartották meg a Szent Korona ünnepét. A király a pápa és más magas rangú személyek és intézmények mellett a magyar püspöki kar öt képviseltette magát (Széchenyi Miklós gróf, Radnai Farkas, Balás Lajos, Zichy Gyula gróf, Fischer-Colbrie Ágoston), köztük dr. Boromisza Tibor.

Katolikus sajtó, kultúra

Boromisza mint újságolvasó ember felismerte a katolikus sajtó fontosságát a hit és keresztény eszmék terjesztésében. A megyét és az egész országot egyre szaporodó liberális, kommunista, szélsőséges feminista sajtótermékek lepik el. Javában folyik a család intézményének megrendítése. Válóperes ügyvédek hirdetik szakmai rátermettségüket. Boromisza csak annyit akart, hogy a másik oldal is hallassa a hangját. A katolikus sajtó támogatására kétszer 10 000 koronát adott a Katolikus Sajtóegyesületnek és 10 000 koronát és a Pázmány Egyesületnek. Körleveleiben ismételten és kitartóan hívja fel papjai és hívei figyelmét a katolikus sajtótermékekre és az irodalomra.

1911. január 27-én kelt körlevelében már nem általánosságokban beszél, íme: „A Heti Szemlét, mint az egyházmegye középponti katolikus sajtóorgánumát melegen ajánlom az egyházmegyei papság pártfogásába. Kívánatos, hogy ez a pártfogás ne csak előfizetésben, hanem előfizetők gyűjtésében is nyilvánuljon. Csak ily módon érheti el a lap kiadótulajdonosa a Szatmár-egyházmegyei Irodalmi Kör azt a célt, amelyet felfrissült erővel és lelkesedéssel akar e lap útján szolgálni, hogy katolikus ügyeink iránt szélesebb körben keltsen érdeklődést és hatásosabb tényezője legyen a kat. restaurációnak." Körleveleiben felhívta lelkészeinek figyelmét más lapok támogatására: Katolikus Háziasszonyok Lapja, Kertészet, Katolikus Kántor, Egyházi Közlöny, Szent Gellért, Prézes stb.

1912-ben és 1913-ban is templomi gyűjtést szervezett a katolikus sajtó támogatására. 1913-ban ajánlja a lelkészeknek, hogy az ilyen sajtótermékek népszerűsítését terjesszék ki a templomon kívülre is. Megállapítja, hogy a papoknak az olvasáshoz való viszonya is tükröződik ennek a munkának az eredményességében vagy eredménytelenségében.

1911 nyarán, Karlsbadban írott levelében kezdeményezi és elkezdi szervezni az egyházmegye első kiállítását. Az Oltáregyesület tagjai által készített egyházi felszerelések bemutatása alkalmával miseruhák (casulák), albák (bokáig érő fehér ing), oltárabroszok (tobaleák), karingek (superpellíceumok), ministránsingek, korporálék (terítők, melyekre a kelyhet teszik), kehelykendők (purificatoriumok), antipendiumok (az oltárnak a hívekkel szembeni részét borító hímzett terítő), szószékterítők kerültek kiállításra. A szervezéskor tisztázódott, hogy kelyheket, cibóriumokat (fedeles kehely), füstölőket is kiállítottak. A bemutatón szereplő tárgyakat a kiállítás zárásakor szétosztották a szegényebb templomok között, az általuk benyújtott igények szerint.

A magyar püspöki kar 1913. november 7-én tartott értekezletén elfogadta a női kántor alkalmazásának szükségszerűségét, ahol férfi nem jelentkezik. Ezért Boromisza püspök utasítja a tanítónőképző igazgatóját, hogy önként jelentkező tanítónők kapjanak kántori képzést is. Ugyanakkor engedélyezi az iskoláknak a kántortanító hiánya esetén kántorságban járatos tanítónő alkalmazását. A kántornő is köteles templomi gyermekkart vezetni.

Arany János születésének 100. évfordulója alkalmával elrendeli, hogy a fennhatósága alá tartozó iskolákban emlékezzenek meg a költőről, tartsanak előadásokat az életéről, költészetéről, és szavaljanak minél többet a műveiből.

Csatlakozás a Nemzeti Tanácshoz

„Mivel a mai súlyos viszonyok között a Nemzeti Tanács vállalta magára azt a feladatot, hogy a sok sebből vérző magyar hazának minél előbb visszaadja a rég sóvárgott béke áldásait, és megalapozza a független, szabad Magyarországban minden polgár számára a boldogabb jövőt, papságommal együtt készségesen csatlakozom a Nemzeti Tanácsnak e nemes munkájához és biztosíthatom, hogy a haza javára irányuló minden törekvésében számíthat a Nemzeti Tanács a Szatmár Egyházmegye papságának lelkes támogatására. (...) 1918. év november hó 5-én, Szent Imre herceg ünnepén, Boromisza Tibor dr. szatmári püspök."

1918-ban, az őszirózsás forradalom idején a kommunisták kommunizáltak, azaz elvették mások tulajdonát. Kisajátították a püspöki palotát is. „Az udvari papokat kiköltöztették a saját szobájukból (...) A püspöktől elvették az ebédlőt is, egy dolgozó és egy hálószobát hagytak meg neki" - írja Sipos Ferenc kormányzó. Többek között a püspökség épületébe akarták elhelyezni egy zsidó cipész műhelyét, akiben volt annyi jóérzés, hogy nem fogadta el az elvtársak kiutalását.

A második hűségeskü

A királyság megszűnt Magyarországon, a papság pedig az új hatalomhoz való hűségét kell igazolja. A köztársasági hűségesküt elméletileg a főispán vagy annak helyettese előtt tehették le, de a járási főszolgabírók is megkapták ezt a felhatalmazást. Az esküt jegyzőkönyvbe foglalták és az eskütevő aláírásával igazolta. Íme az eskü szövege: „Én, ..., esküszöm, hogy a magyar népköztársasághoz és annak alkotmányához hű leszek, Magyarország teljes függetlenségét megvédem, minden erőmmel Magyarország népének javát, szabadságát és haladását fogom szolgálni. Isten engem úgy segélyen!" Boromisza körlevélben közölte ezt a rendelkezést is. 1919. február 23-án a szatmári papság megjelent a városházán, és a kormánybiztos előtt letette a köztársasági esküt.

1919 januárjára a katolikus egyház felismeri és elemzi az új helyzetet. A magyar püspökök állásfoglalásban fogalmazzák meg viszonyukat az új hatalomhoz. „Új világ támad föl körülöttünk s mi bízvást dolgozni akarunk ez új világ kialakításán. Országok s alkotmányok formát változtatnak, de változzék is el bármiképp a világ színe: mi az új alkotmányformában is akarjuk szolgálni Istent, a szent kereszténységet, a nemzetet s a lelkek üdvét. Hűségünkben senki se kételkedjék. (...) mi a köztársaságban is katolikusok vagyunk s azok maradunk, s azt kívánjuk, hogy a köztársaság is keresztény legyen s az állam az egyháztól el ne szakadjon. (...) védjétek meg gyermekeitek vallásos nevelését s ne engedjétek azt, hogy az iskolában ne legyen kötelező vallásoktatás. (...) A vallástalan iskola nem keresztény, de nem is magyar intézmény, hanem idegen gyűlölködésnek átültetése a magyar földre" - olvashatjuk a magyar püspökök 1919. január 28-án Budapesten kiadott levelében.

Károlyi kezéből a szélsőbal képviselői, élükön Kun Bélával, átveszik a hatalmat és kikiáltják a proletárdiktatúrát. Öt nap múlva, április 19-én, húsvét szombatjának délelőttjén, fél egykor a Davidoglu vezette III. román hadsereg bevonult a városba. A Szatmárnémeti Szabadsajtó 1919. április 20-án már közölte a román csapatok parancsnokának a közleményét, hogy „a román csapatok véget vetettek a bolsevizmusnak". Úgy is történt, de véget vetettek a magyar szabadságnak is.

A harmadik hűségeskü

Octavian Goga akkori kultuszminiszter 1920. szeptember 29-én felszólítja a püspököt, hogy tegye le az állami hűségesküt. A püspök nem háborodik fel, nem tiltakozik. Miért is tenné, amikor a román katonaságot virággal és mosollyal fogadták a szatmári hölgyek. Íme a püspök válasza: „Jogosnak kell elfogadnom a román államnak azon követelését, hogy úgy is, mint ez idő szerint alattvalója, úgy is, mint az egyházmegyém román részében lévő összes egyházi és római katolikus jellegű intézményeinek főhatósága olyan garanciát nyújtsak, amely kizárja annak a lehetőségét, hogy az egyházmegye kormányzásában az állam igazi érdekeit veszélyeztető irányzat érvényesüljön, és viszont az államra nézve lehetővé teszi az Egyháznak olyan mérvű támogatását, aminőt államfenntartó erejénél, működésénél fogva méltán elvárhat. Hajlandó vagyok ennél fogva ezt a garanciát a hűségesküt letevése által megadni" - írja a püspök 1920. október 13-án.

1921-ben az egyházi iskolai könyvtárakból is elkobozták azokat a könyveket, újságokat, illetve nyomtatványokat, amelyek a román alkotmánnyal, nemzeti és területi épséggel, a törvényesen megállapított hivatalos nyelvvel, a román állam jelvényeivel és nemzeti zászlóval ellentétes eszméket foglaltak magukba.

A román terror elképesztő méreteket ölt. Naponta jelennek meg újabb és újabb tiltások. 1922-ben a minisztérium megtiltja a templomokban az olyan népénekeket, amelyek Magyarországról szólnak vagy a magyarságra utalnak. Felekezeti iskoláknál nem alkalmazható új tanerő előzetes miniszteri jóváhagyás nélkül. A vallásminiszter betiltotta a Szent Család című lap terjesztését, „amely a katolikus vallás cégére alatt országgyalázó közleményekkel izgatja a lelkeket".

A trianoni döntés Boromisza szabad alkotóerejét is elvette. Ettől kezdve csupa küzdelem és harc az élete, hogy megvédje és megmentse a népét szolgáló egyháza vagyonából, amit csak lehet.

Fájdalmak, csalódások

Nem részesült abban a kegyelemben, hogy az általa létrehozott alkotások hosszú sorának elrablását már ne érje meg. Át kellett élnie egyháza és népe megrablását is. A trianoni döntés volt az ő keresztre feszítése. Fájdalmak, veszteségek, csalódások kísérték Boromisza püspök életének utolsó évtizedét. És elszegényedés. Káptalanjairól mondta a püspök, hogy „Én nem tudom, miből élnek, amikor mindenüket odaadják másoknak". Ez a mondása leginkább saját magára volt érvényes, hiszen mindenét odaadta népének, amit aztán a trianoni felhatalmazottak elraboltak.

Mégis részesült egy kegyelemben. „A román állam és a Szentszék közötti konkordátum megkötésére 1927. május 10-én került sor, a ratifikálásra pedig 1929. június 12-én" - írja Tempfli Imre. Boromisza ettől a fájdalomtól már megszabadult, nem élt akkor.

A Pázmány-bentlakást 1919. június 18-án a román állam elvette, a benne lévő gazdagon felszerelt kápolnát széjjel-hordták. A Kazinczy utcai régi Katolikus Gimnázium épületét Boromisza püspök megvásárolta a püspökség részére, és Római Katolikus Tanítóképzőt telepített 1914-ben az épületbe. Csupán 1920-ig maradt Tanítóképző, mert 1921 augusztusában a román hatalom elvette, és hamarosan a Doamna Stanca felirat került a bejárat fölé. A magyar diákok iskola nélkül, a tanárok munkahely nélkül maradtak. Hivatalosan 1923-ban államosították, vagyis elvette a román állam.

1913-ban 263 670 korona költséggel felépíti a Királyi Katolikus Főgimnáziumot, melyet 1919-ben elrabolt a hatalom és Eminescuról nevezett el. 1913-ban a régi, Hám János építette konviktus mellé, 227 436 korona költséggel felépítette az új konviktust (a Szirmay-Eötvös utca sarkán). Ideig-óráig teljesíthette feladatát. 1922. május 31-én a főispánnak címzett levél csupa jogos panasz, amiből kiderül, hogy az épületet a polgármester foglalta le. „Kezdtem ellenkezni a sziguránca jövetelekor, mire a polgármester úr felhívására átengedtem". A foglalások miatt a konviktus alkalmazottai kénytelenek voltak a padláson meghúzódni. Majd így folytatja: „A püspök úrnál lakott egy ezredes úr. A részére két szoba felszerelését vitték el tőlünk, s elmenvén az ezredes úr, azt se mondta befellegzett, nem számolt be a tárgyakról az ágyfa kivételével, ami ott maradt. Elvitték erőszakkal a hintónkat, szánkánkat a tiszt urak, s mikor teljesen összetörték, akkor küldték haza."

A főpásztor adományozásának eredményeképpen 1918. szeptember 18-án már meg is nyílt a szatmárnémeti Szent Erzsébet Római Katolikus Leánygimnázium. A román hatalom 1923. február 1-jén megvonja az iskolától a nyilvánossági jogot.

Az épületet elkobozzák, itt hozzák létre a Ion Slavici Líceumot. A püspöknek ezt a veszteséget is meg kellett élnie.

Vesztek el tanügyi rendeltetésű és egyházi épületek az elcsatolt területekről is. Erre is egy példa: 1914-ben a Munkácson építendő leányiskolára 100 000 koronát adott a püspök. Elvitte a trianoni döntés.

Tibor püspöknek kellett átélnie az 1920. június 4-én megkötött trianoni béke következményeit. Azzal, hogy Erdély és a Magyar Alföld egy része Romániának jutott, a szatmári egyházmegye három részre szakadt, erről Tempfli Imrétől kapunk tájékoztatót: 44 plébánia 80 pappal és mintegy 75 000 hívővel Romániához került, 44 plébánia 70 pappal és 75 000 hívővel a Csehszlovák Köztársaság része lett, és mindössze 14 plébánia 16 pappal és 13 000 hívővel maradt az anyaországban. A csehszlovák rész később az ungvári apostoli kormányzóság nevet kapta.

A másik nagy veszteség az 1921-es földreform, „amelynek során az erdélyi magyarság 2 930 643 kataszteri hold földet (212 497 magyar állami és 2 718 146 magán), ezen belül a katolikus egyház - és az állandóan irredentizmus vádjával támadott püspökei - pedig vagyona 95 százalékát elveszítette. A valamikori 290 507 kataszteri holdból csak 1304 hold maradt meg, vagyis az összbirtok 4,5 százaléka" - írja Tempfli Imre.

Boromisza püspöknek mindezt a hatalmas rablást tehetetlenül kellett végignéznie és tudomásul vennie. Feljegyezték, hogy egy-egy megrabláskor már nem tudta leplezni fájdalmát az idős püspök, sírva vonult félre a helyszínről.

A romániai magyar oktatást ért Angelescu-féle csapásokba Boromisza püspök szinte belerokkan, hiszen életének célja ugyanúgy fogalmazható meg, mint Reményik Sándor tette azt versében: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!" És most mindkettőt veszély fenyegeti. Az iskolatörvények etnikai kiirtáshoz hasonlítanak, a Vatikánnal készülő egyezménynyel kiszolgáltatottá teszik a római katolikus egyházat a román politikai hatalomnak. „Ilyen intézkedések mellett kísérelte meg Boromisza püspök összefogni az egyházmegye papságát és a híveket, és az adott lehetőségeket kihasználva igyekezett erősíteni a hit megtartását és a nemzeti identitás ápolását. 1928-ban bekövetkezett halála nagy veszteséget jelentett mind a város lakosságának, mind az egyházmegyének" - írja Csiszár Klára.

Az ünnepelhetetlen püspök

„Ő nemcsak adott, akár pap, akár tanító, akár privát ember vagy egyesület jött hozzá, hanem mindenét szétosztotta." Ezzel szemben magára nem akart költeni. Ünnepek alkalmával bizony nehéz volt foltozatlan reverendát, foltozatlan cipőt találni ruhatárában. „Élete, működése azt hirdeti, hogy a magyarságának a jövőt és becsületet a komoly vallási élet, a becsületes munka és jó szív szerzenek" - írja Gasparus. Szellemisége nagy hatással volt papjaira és híveire egyaránt. Szabadkozása ellenére püspökségének húszéves jubileumát fényesen megünnepelte az egyházmegye. Dr. Scheffler János teológiai tanár így indokolta az ünneplést: „Mi ma tulajdonképpen engedetlen gyermekei vagyunk jubiláns püspökatyánknak. Engedetlenek, mert ő hallgatást óhajt - és mi beszélünk. Ő fut az ünneplés elől és mi mégis ünnepelni merjük 20 éves szatmári püspökségét. De bocsáss meg nekünk Kegyelmes Atyánk, ma nem tudunk szót fogadni. Ma az egyszer az engedelmesség bűn volna. Mert, ha mi hallgatnánk, akkor a kövek szólalnának meg. Az általad emelt püspöki konviktus kövei, a Kálvária-templom és a ferenc-rendi plébánia kövei, a székesegyház és a zárda új fehér ruhába öltöztetett kövei, a Kazinczy-utcai tanítóképző kövei, a 36 templom, plébánia és iskola kövei melyeket emeltél vagy renováltál és e kövek kiáltó szavával versenyre kelne az új orgona minden sípja és belezúgnának az új harangok és a kő, a harangok, az orgona mind megszégyenítené a mi hallgatásunkat." Még egy idézetet emelünk ki Scheffler János beszédéből: „Fiatal korában feláldozta lelkesülését, munkáit, gondjait, adományait, és most, amikor a lélek ugyan kész, de munkában megtörött teste elgyengült, munkái és adományai mellé odateszi a betegség áldozati oltárára gyengeségének és betegségének mindennapi áldozatát - hogy így önmagát teljesen föláldozza és élete tökéletes főpapi holocaustum, értünk égő áldozat legyen."

Az utolsó évek

1924 decemberében írja Ilosvay Lajos: „Kegyelmes főpász-torunk, Boromisza püspök, már régebb idő óta gyengélkedik. Decemberben annyira leverte a gyengélkedés, hogy ágynak esett, s bár dr. Lükő Béla, a háziorvos, erősen bízik, hogy aggodalomra nincsen ok (...)"

Élete utolsó korszaka a lelki, szellemi építkezés ideje. A gazdasági lehetőségek beszűkültek. A háború, a kommunista, majd a román terror kirabolta a katolikus egyházat, de a szellem és a lélek szabadságának nem tudott gátat építeni. Ezekben az években született körleveleivel tett sokat híveinek megerősítéséért. „Bármennyire bűnös is a világ: a jóság után való önkéntelen, vagy tudatos vágyakozás hangja tölti be a Földet" - vallotta.

Kézírásban maradt meg 1927. június 17-én kelt levele, amely a magyar katolikus egyház, az oly sok áldozatot hozó püspök és a magyar oktatás helyzetére is enged következtetni. Drámai dokumentum ez a levél a virágzó egyházi és kulturális élet kiszolgáltatottságáról. „Kedves Híveim! (...) tisztességes megélhetéseteket fölülmúló jövedelmetekre számot tart az Úr Jézus is, mégpedig azoknak az intézményeknek a képében, amelyek Isten ügyét, az egyedüli szent katolikus hit ügyét szolgálják. (...) jó magaviseletű fiúgyermekeket akarunk gimnáziumba küldeni, akiknek meg volna a szellemi képességük és kedvük arra, hogy tovább tanuljanak, de nincs meg a pénzük, hogy magukat kon-viktusban fenntarthassák. Ezeknek a gyermekeknek a részére 5-5 ezer leus ösztöndíjakat szeretnénk összegyűjteni az 1927-1928-as tanévre. Ezeket az ösztöndíjas gyermekeket a ti fiaitok közül akarom kiválasztani (...) Mindnyájatoknak püspökatyai áldásomat küldve, maradok öreg lelkiatyátok Tibor püspök."

Élete során Boromisza Tibor többször vészelt át tüdőgyulladást (Rómában, Szatmárnémetiben 1908, 1916), 1928 júliusában utolérte az utolsó, és 1928. július 9-én 12 óra 10 perckor, 88. születésnapja előtt kilenc nappal kilehelte lelkét.

A Magyar Párt nevében küldöttség érkezett a püspökségre Sárközi Lajos református lelkész pártelnök vezetésével, aki „a vármegye legelső magyar emberének" nevezte a püspököt. A Szamos újság 1928. júl. 10-én gyászkeretes egész első oldalán jelenti a halálesetet és méltatja a püspök erényeit: „Szeretet, megbecsülés övezte az ősz főpapot, aki huszonkét éves szatmári püspöksége alatt a vallásosságból, emberszeretetből, magyarságból, jótékonyságból szolgáltatott példát (...) Egyháza és magyarsága két olyan oltár volt, amelyeken különösen a megpróbáltatások utóbbi éveiben, lelke egész melegével áldozott." Törékeny, gyenge szervezetű, de vaserős lelkű pap volt.