a HITOKTATÓ A PAP MUNKATÁRSA

 

Böcskei László váradi püspök a hitoktatásban vállalt szerepéről, a hitoktatókat támogató tevékenysége rugóiról beszélt munkatársunknak.

Serbán Mária: Két évvel ezelőtt, az iskolakezdés előtti napokban (szeptember 8-9-én) a váradi Posticumba tanácskozásra hívta össze a négy egyházmegye tanfelügyelőit és módszertani felelőseit. Korábban nem volt ilyen. Mi motiválta ennek a tanácskozásnak az összehívását? Miért tartotta fontosnak? Hogyan fogadták a meghívást az érintettek? Milyen célokat tűztek ki a másfél napos ülésezés során?

Böcskei László: A két évvel ezelőtti első találkozás nem volt egy előre nagyon átgondolt esemény, hanem az a gyakorlati tapasztalat előzte meg, hogy itt, nálunk, váradi kezdeményezésre már évek óta minden esztendő elején megszervezünk egy versenyt, a Hivatások nyomában nevűt, mely a magyar katolikus iskolák csapatait szólítja meg. Minden évben találkoztunk a gyulafehérvári főegyházmegye, a szatmári, temesvári és a váradi egyházmegye iskoláinak a versenyzőivel, és ez így jó alkalom és találkozás volt a diákokkal és az őket kísérő hitoktatókkal. Ez készítette elő a találkozást, a megbeszélést, úgy éreztük, hogy több mindent tudunk elmondani egymásnak, mint amit el szoktunk mondani egy-egy ilyen verseny alkalmával. Egy ilyen belső igényből fogalmazódott meg az ötlet azért, hogy hangsúlyozza, mennyire fontos, hogy ismerjük egymást, hogy beszéljünk a közös ügyeinkről, és hogyha lehet, akkor úgy hangolódjunk össze a hitoktatás területén, hogy az minél hatékonyabb és eredményesebb legyen az egyházmegyéinkben.

S. M.: Mik jelentettek nagyobb kihívást a tervek megvalósítása során? Milyen gondolatokkal készült a második tanácskozásra? Milyennek ítélte meg a második tanácskozást (résztvevők hozzáállása, feldolgozott témák stb. terén)?

B. L.: Az első megbeszélés már kifejezésre juttatta, hogy ráéreztünk ennek fontosságára, és hogy valamiféleképpen keresnünk kell és meg kell találnunk annak a lehetőségét, hogy együtt dolgozzunk. Természetesen itt négy egyházmegyéről van szó, és mindeniknek megvan a saját struktúrája, megvannak a saját felelősei, de én úgy látom, hogy mindenhol van egy olyan lelkes csapat, akik nemcsak úgymond hitoktatnak, mert hát ez a hivatásunk, hanem tényleg beleélik magukat ebbe a fontos tevékenységbe, amely egyébként - és ezt mindig hangsúlyozni szoktam - tulajdonképpen a papi tevékenységnek egy kiegészítője. A hitoktató mindig munkatársa a lelkipásztornak. Az elsődleges feladatunk nekünk, egyháziaknak, és itt a papra, a püspökre gondolok, az evangélium hirdetése, továbbadása, a hitoktatás. Ebben nekünk itt vannak a munkatársak, és én azt látom, hogy vannak lelkes csapatok minden egyházmegyében, ezt érdemes folytatni, érdemes tovább tervezni, tovább is együtt gondolkodni. Még mindig nem arról van szó, hogy „kifordítsuk sarkából a világot", hanem hogy közeledjünk egymáshoz, beszéljünk, de most már ne csak a találkozás kedvéért, hanem azért, mert ugyanazokat a kihívásokat, nehézségeket, problémákat észleljük minden egyházmegyében, azonban nem mindenhol adódnak ugyanolyan lehetőségek és ugyanolyan módszerek egy-egy adott eredmény elérésére. Ezért nagyon fontos az, hogy kicseréljük a tapasztalatainkat, mert egészen mást jelent a hitoktatás egy sok magyar lakta területen, és más a helyzet a szórványban. Ahol a katolikus iskolák jelentik a többséget, ott egyféleképpen lehet érvényesülni és eredményesen működni. Sokkal másabb a helyzetük azoknak a hitoktatóknak, paptestvéreknek, akik a szórványban működnek, ahol meg kell keresni, meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy a katolikus gyermekeink katolikus hitoktatásra járjanak, és megkapják azt, amire végső soron joguk van. Ne felejtsük el, hogy az állami törvény megengedi és lehetővé teszi a hitoktatást a saját felekezetek szerint. Ezért nagy-nagy felelősség ez számunkra, nem szabad félvállról kezelni. A második találkozón többek között erről a felelősségről is szó esett, a találkozáson túl a tapasztalatcsere és ennek a felelősségnek a kihangsúlyozása volt a téma, amit nekünk nagyon komolyan kell vennünk.

S. M.: Közben több ülése is volt a püspöki konferenciának, ott szóba került esetleg a tanácskozás, illetve az annak nyomán történtek? Hogyan fogadták a püspökök?

B. L.: Ezzel kapcsolatban elmondhatom, hogy a püspöki konferenciában van egy püspök, aki az oktatásért felelős országos szinten. Azt tudjuk, hogy a püspöki konferencia magában foglalja a római katolikus püspököket és a görögkatolikus püspököket egyaránt, tehát összesen tizenkét megyés püspököt, illetve egyházmegyének a főpászto-rait. A római katolikus szekción belül is ott vannak a román ajkúak és ott vannak azok, akik nem román ajkúak, illetve a magyar egyházmegyék püspökei. Van egy felelős püspök, aki rendszeresen követi és a hitoktatás ügyében képviseli a római katolikus egyházat, de én itt azt hangsúlyoznám ki, hogy amikor mi - a négy magyar történelmi egyházmegye -próbálunk egymással beszélni, azt tudatosítani kell, hogy azért nekünk külön kell foglalkoznunk a saját területünkkel, mert mi a magyar nyelvű katolikus hitoktatásért felelünk. Ennek az ügye nem juthat mindig megfelelően az általános konferencia asztalára. Ez tény, realitás, és mi ennek tudatában próbáljuk megtenni mindazt, megragadni az adódó lehetőséget, hogy a mi egyházmegyéinkben biztosítani tudjuk a gyermekeinknek a nekik kijáró hitoktatás lehetőségét.

A konferenciában nincs semmiféle fenntartás ezzel szemben. Sőt, ezt valamiféleképpen pozitívan könyvelték el a püspökök, hogy az elmúlt évben sikerült a magyar nyelvű katolikus hittanolimpiát is megszervezni, ami eddig nem létezett, mert csak magyar nyelvű vallásolimpia volt a protestáns egyházakkal közösen. Most sikerült kivívni, megszerezni annak a lehetőségét - a törvényes kereteken belül -, hogy a magyar anyanyelvű gyerekek is ugyanolyan besorolásban kapják meg a lehetőséget, hogy részt vegyenek ezeken a versenyeken, és ugyanolyan minősítésben, elismerésben részesüljenek. Ez nagyon jó lépésnek bizonyult, ez már konkrét eredménye volt annak, hogy a négy egyházmegye összefogott, és ezt a lépést megtette, eredményesen. Itt még csak azt említem meg, hogy ha például a statisztikák szempontjából a katolikus román nyelvű hittanolimpián körülbelül 120 résztvevőt számoltak, a magyar nyelvű olimpián az elmúlt évben mi 126 diákot számoltunk. Ez is bizonyítja azt, hol tartunk: a román nyelvű olimpia jelenti a római és a görögkatolikus egyházat. Ha a négy egyházmegye ennyi gyermeket tudott továbbvinni az országos olimpiára és felkészíteni, ez szép eredmény! Ez felbátoríthat bennünket arra, hogy továbblépjünk és ne adjuk fel a próbálkozásokat, mert bár mi egységben vagyunk, a püspökök latinok, görögök, magyarok, románok és mások, de a mi ügyeinket nekünk kell megragadnunk, nekünk kell megkeresni annak a lehetőségét, hogy érvényesítsük a lehetőségeket és a jogokat. Úgyhogy ilyen téren én nem látok semmiféle aggodalomra okot, továbbra is szorgalmazom az együttműködést, ezt nem szabad feladni, hanem meg kell keresnünk annak az útját, hogy ezt folytassuk.

S. M.: Hogyan értékeli az eddig eltelt két esztendőt? Milyen kérdések megvitatását látja az idén fontosnak? Hogyan tudna a leghatékonyabban együttműködni a négy egyházmegye a hitoktatást érintő kérdésekben?

B. L.: Ha az előző években a találkozás, majd a tapasztalatcsere és a felelősségtudat elmélyítése volt úgymond a fő motívum, téma, akkor most már lassan ott tartunk - és az elmúlt idők közös munkája is ezt bizonyítja -, hogy a szakmai dolgok is egyre inkább előkerülnek. Kerestük a lehetőséget, aztán bevetettek bennünket a mély vízbe, és most már ott tartunk, hogy ezek a lelkes hitoktatók, akikről beszéltem, produkáltak valamit: hittankönyveket írtak. Ez tehát már nem csak terv, nem csak elképzelés, hanem a gyermekek kezében ott van ettől az évtől kezdve az I., II.-os új hittankönyv, az V.-es megvolt tavaly, a VI.-os most jelenik meg. Minőségi és tartalmas munka mind a négy. De beszéljek a többi anyagról is, ami a tanterv, tanmenet: ezt is kidolgozták, ez a szakmai oldal. Ez azt jelenti, hogy próbáljuk most már az erőinket összetenni, és megteremteni azt a bázist, amely szükséges ahhoz, hogy a mi hitoktatásunk eredményes legyen. Olyan értelemben eredményes, hogy valami maradandót produkáljon a gyermekek, és miért ne, a szülők, a családok életében. Ezért találom én fontosnak azt, hogy ne álljunk meg, hanem próbáljuk a közreműködést erősíteni, és ne ijedjünk meg attól, ha ez nem mindig könnyű. Mert itt nem egyházmegyék úgymond összemosásáról van szó, hanem arról, hogy egy ilyen fontos kérdésben, mint a hitoktatás, tudunk együtt lépni, együtt gondolkodni, együtt cselekedni a gyermekek érdekében. Utóvégre minden hitoktató egy missio canonicát kap, megbízást, kánoni megbízást, nem csak oktatás, hanem a hitre oktat, a hitre vezet. Nem csak ismeretek közlésétől van szó, hanem amit mi szeretnénk szemléletváltás címen elérni, szorgalmazni azt, hogy élményszerűvé tegyük a hitoktatást. Legyen élmény a hittanóra, a találkozás az egyházi személy-lyel, a hitoktatóval, találkozás a közösséggel, élményszerű gazdagodása és gazdagítása a diákoknak, a gyerekeknek, a fiataloknak, a családoknak.

S. M.: Milyen az együttműködés a román római katolikus egyházmegyékkel a hitoktatást érintő kérdések terén? Fontos lenne ez a közös munka?

B. L.: Amikor együttműködésről van szó, itt a nyelvi nehézség is, ami nem új a nap alatt, mert ezt más területen is látjuk, de azért bátorító lehet az is, hogy ezt is próbáltuk meglépni. Váradon hívtunk össze egy találkozót, ahol a román nyelvű egyházmegyék felelőseit láttuk vendégül, próbáltunk velük is egy beszélgetést elindítani arról, hogy miként tudnánk ilyen síkon is közelebb kerülni egymáshoz. Az igazság az, hogy megállapítottuk, más a szemléletmód, amely szerint ők szervezik ezt a fontos tevékenységet, tehát különbözik, azonban az indulás megtörtént, és én azt hiszem, hogy továbbra is azon kell lennünk, hogy közelítsünk egymáshoz, azért is, mert sokszor a helyzet ezt megkívánja. Például a nagyváradi egyházmegyében talán nem annyira aktuális, habár itt, amikor hitoktatókkal találkozom, a magyar nyelvű hitoktatók mellett mindig ott vannak a szlovák nyelvű hitoktatók, akik a szlovák gyerekeket hitoktatják, és valamiféleképpen ők is benne vannak ebben az egységben. Itt nem jelent ez nehézséget, de a temesvári egyházmegye, ahol németül is folyik hitoktatás, kevesebb a magyar nyelvű hitoktatás, van román nyelvű hitoktatás... Más egyházmegyékre is gondolok. A helyzet szinte kikényszeríti belőlünk azt, hogy álljunk szóba és próbáljunk egyeztetni, hogy ez a tevékenység egy utat kövessen és egy célba érjen. Én bizakodó vagyok, és még akkor is, ha most nem beszélhetünk hatalmas eredményekről, de az, hogy már konferencia szinten is szó van arról, hogy van egy román nyelvű olimpia, de ugyanolyan értékes a magyar nyelvű olimpia, és hogy ezt komolyan vesszük, meg tudjuk szervezni, hogy ezt felvállalják, és amit ismétlek, van lelkes csapat mögötte, a hitoktatók: én azt mondom, hogy ez már biztató jel arra, hogy ennek az együttműködésnek a folytatását tovább tervezzük.

S. M.: Közelről ismeri az új tankönyvek születésének folyamatát, tudja, hogy nem akadályok nélküli a kiadásuk sem. Milyen véleménye van erről a folyamatról?

B. L.: Ez egy olyan tevékenység, amely az előző beszélgetésekből indult el, és amikor láttuk, hogy van akarat ilyen irányban, ugyanakkor igény is, kicsit aktualizálni a rendelkezésünkre álló anyagokat, akkor egy hozzáértő, felkészült, lelkes csapat belevágott, hogy elkezdje az új tankönyveknek az elkészítését. Ez azért figyelemre méltó, mert a sajátunkat akartuk valahogy belevinni, és nem importálni más vidékek, más régiók anyagát. Aki belenéz a már megjelent hittankönyvekbe, meglátja visszatükrözve a mi egyházmegyéinknek a realitását. Ez nagyon fontos, mert akkor ez már nem egy idegen világ, amikor a gyermek, a fiatal látja, hogy mi van abban a hittankönyvben, könnyebben magára ismer, könnyebben el tudja helyezni magát abban a világban, abban a környezetben. Természetesen nem könnyű egy ilyen folyamat. Sokféle szempont találkozik, ott a rengeteg munka, amit feltételez és igényel egy tankönyv elkészítése, továbbá ott van az a szempont, hogy mindenben igazodni kell a tanügyminisztérium által meghatározott feltételekhez. Egyáltalán nem könnyű ezeket követni és ezeknek a csínját-bínját megtalálni, mert nem egy fegyelmezett és követhető, jó előre kigondolt rendszerről van szó. Sokszor máról holnapra változtak a szempontok, és akkor kellett változtatni, igazítani ahhoz, hogy mi is a kritériumok szerint a legtöbbet tudjuk adni, mert itt a nyomtatott anyagról, könyvről is beszélünk, de ugyanakkor annak a digitalizált változatáról is. Ez szintén említésre méltó, hogy ott van a digitális formája is. A mai világban ez most már nem olyan egetrengető, ha egy hittankönyvnek ott van a digitális formája, ez azt jelenti, hogy a mai elvárásoknak is megfelel, azt követi, és mint eszköz segítségére lehet oktatónak, diákoknak, de még a szülőknek is. Nem könnyű feladat, én próbáltam ezt támogatni olyan értelemben, hogy bátorítani azokat, akik ezt felvállalták, és akik bizony néha-néha elfáradtak. Mint minden nagy vállalkozásban, szeretnénk gyorsan sok, nagy eredményt elérni, csak az igazi eredmény megköveteli azért vagy kiköveteli belőlünk a verítéket is. Ezt én sokszor éreztem, hogy ezek a lelkes emberek sokat verejtékeztek, hogy megszülessen a könyv. Találkoztak az elképzelések, hogy mi a fontos, mit is akarunk mi meghatározni mint követendő fonalat. Szemléletváltás - ismét ezt a sokat ismételt kifejezést említem -, hogyan tudjuk élményszerűvé tenni az oktatást úgy, hogy anyagot, ismereteket is továbbítsunk, de leginkább megérintsük a diákoknak a lelkét. Ott vannak a régi módszerek, a régi hagyományaink, azokat se akarjuk elvetni, lenullázni, tehát hogyan tudunk mindent úgy beleépíteni az egészbe, hogy hatékonyak és hitelesek tudjunk lenni a kereső gyermek és fiatal számára. Nagyon érzékeny és szelektív, igényes diákokról van szó. Rendkívül fontos, hogyan tudjuk megközelíteni őket, hogyan tudjuk megfogalmazni azt az üzenetet, amely nem csak egy kis időre szól, hanem azt szeretnénk, hogy ez egy életen át benne legyen a tarsolyukban. Ezért olyan fontos ez a keresés, ezért mindig mondtam a hitoktatóknak, akik ezt a fontos munkát végezték, hogy nem szabad feladni, nem szabad belefáradni, mert itt nem egy-két év tevékenységéről van szó, hanem ha megtaláljuk a helyes utat, az éppen most jól használható módszert, akkor itt életeket tudunk alakítani, valamiféleképpen gazdagítani, befolyásolni. Ez, remélem, tovább is így fog folytatódni, mert ha már van négy ilyen hittankönyvünk, akkor ez most már kötelez bennünket.

S. M.: Többször említette a szemléletváltás fogalmát a hitoktatás terén: az ismeretközpontúság helyett lelkiséget formálni. A hitoktatók nyári továbbképzői is talán egyre inkább erről szólnak. Miért fontos ez?

B. L.: A nyáron meglátogattam - többek között - az egyik táborozó csoportot Réven, és ott szembesültem ismét ezzel a problémával, hogy mennyire fontos, hogy ne féljünk ettől a kihívástól, és ne ijedjünk meg akkor, amikor azt mondjuk, hogy valamit változtatni kell a módszerünkön, a szemléleten. A világ nagyon gyorsan változik körülöttünk. Azt is látjuk, hogy nem a legjobb irányba változik, és nekünk az a küldetésünk, hogy próbáljuk ezt a világot és benne a híveinket, a felnövekvő nemzedéket megerősíteni, hogy meglássák életük értelmét, azt, hogy az tartalmas is lehet, hogy abban vannak értékek, hogy ők is hivatást kaptak, ők is fontosak a társadalomban és az egyházban. E nagy változás közepette nekünk sem szabad és nem is lehet szinte mozdulatlanul megmaradni abban, amit örököltünk. Ez nem lenézését jelenti annak, amit eddig tanultunk vagy eddig gyakoroltunk, de nekünk is meg kell próbálnunk olyan nyelvezetet elsajátítani, amelyen meg tudjuk szólítani a mai fiatalt. Egészen egyszerűen kifejezve úgy tudnám elmondani, szeretnénk elérni azt, hogy a fiatal észrevegye, hogy: nézz oda, van egy ilyen keresztény közösség is, és nem olyan értelemben különlegesek ezek az emberek, hogy nem lehet őket megközelíteni, hanem hogy jó velük lenni, ott meg lehet beszélni a dolgokat, ott komoly érvek vannak az értékek mellett, ott kapunk válaszokat a kérdéseinkre, ott befogadnak stb., tehát mindarra gondolok itt, ami a mai fiatalt foglalkoztatja. Ha ő észreveszi, hogy a hívő ember nem ritka bogár, hanem normális ember, aki komolyan veszi az életét, saját magát és a környezetét, akkor én hiszem, hogy már elértük a szemléletváltást, akkor élményszerű az ő ottléte, jelenléte, és biztos, hogy valami megmarad benne.

Gyakran szoktam emlegetni Kreuter püspök úr mondását (titkár koromból), aki a bérmálkozóknak azt tanácsolta: „Úgy éljetek, hogy a veletek való találkozás ünnep legyen a másik ember számára". Ha megtapasztalja egy gyermek, hogy jó ezekkel az emberekkel találkozni, és hogy jó abba a közösségbe menni, hogy ott vannak jó dolgok, hogy tudnak szépen is szórakozni, fel tudják dolgozni az élet különböző eseményeit, van egy kis dinamika, és ebben ők is helyet kapnak, ez olyan élmény, ami megmarad és életet alakít. Említettem, hogy voltam kint a révi táborban, egy érdekes csoporttal, ahol mindenféle gyermek volt. A táborvezető testvérünk szépen beszámolt nekem, hogy van itt mindenféle gyermek, fiatal, de annyira vágynak arra, hogy valamiképpen meg tudjuk szólítani őket. Az üzenet el kell jusson hozzájuk. Némelyik gyermek úgy meg van keményedve, hogy nem tudod megérinteni, a másik könnyebben megérinthető, de mindben van valami jó, mindegyikben ott van az a rejtett jó, ami Isten ajándéka, amit ki kell bontani. Azt hiszem, ez az a szemléletváltás. Az nem csak a jókról szól, hanem éppen arról, hogy mindenkihez el tudunk menni egy élményszerű üzenettel.

A hitoktatók nyári továbbképzője most már két éve egy újabb formában történik. Az elmúlt évben itt, Nagyváradon szerveztük meg a BONYÁT (Bolyai Nyári Akadémia), ebben az évben Temesvár vállalta fel, és jövőre majd a szatmári egyházmegye lesz a vendéglátó és a szervező. Én ezt is nagyon-nagyon fontosnak találom, mert ha élményszerű tapasztalatokról beszéltem, akkor a hitoktatóknak is szükségük van a töltekezés-re. A képzést, az állandó továbbképzést ezzel nem akarom leírni. Minden egyházmegye megszervezi ezeket a programokat, ez a püspöknek is a feladata, hogy a hitoktatókról is gondoskodjon, biztosítja a lehetőségeket, hogy szakmailag is tudják továbbképezni magukat. Ez a nyári egyetem most már kicsit inkább felüdülés akar lenni, értelmes és tartalmas felüdülés, éppen azért, hogy a bensőséges kapcsolat egymás között mélyüljön, erősödjön. Miért fontos ez? Egy váradi egyházmegyés is megismeri a bánsági realitásokat, egy székelyföldi hitoktató is felfedezi azt, hogyan hitoktat, milyen környezetben él egy partiumi hitoktató, ahol kettős vagy hármas kisebbségben vagyunk, mindenféleképpen itt élünk egy ortodox világban, ahol elég erős a protestáns egyház, vannak nyelvi különbségek... Ez egy más szituáció, mint a székelyföldi vagy akár a szatmári. Ez kölcsönös megismerést, gazdagodást jelent, és én láttam a mostaniakon is, amikor nyáron otthon voltam, egy napot töltöttem velük, hogy megismerték a temesvári egyházmegye realitásait, sőt, még a régi csanádi egyházmegye szerbiai részébe is átmentek, ott is volt egy meghitt találkozó a nagybecskereki egyházmegyés hitoktatókkal. Hiszem, hogy nagy-nagy kegyelem volt, hogy mi megerősítettük őket, mert ott a helyzet még nehezebb, mint nálunk.

Ez az átjárás, ez az egymáshoz való közeledés igen fontos. Jobban megismered az embert, ha látod, hol él, milyen nehézségekkel küszködik, milyen lehetőségei vannak. Összehasonlítva egészen másképpen tisztulnak ki a dolgok. Úgyhogy ez is nagy lehetőség, egy ilyen értelmes felüdülés, én ezt nagyon-nagyon támogatom a továbbiakban is, örülök annak, hogy így felvállalták. Tudjuk, ráéreztünk arra, hogy ez nem teher. Ez egy egyhetes program, megszervezni nem mindig könnyű, de ez nem lehet teher. Amikor ott van 60-70 hitoktató egész Erdélyből, Partiumból, Bánságból, az bennünket, püspököket, papokat örömmel kell eltöltsön. Én ezt el is mondtam, hogy büszkén nézünk rájuk, hogy ők vállalják ezt a nem könnyű feladatot, hisszük, hogy nem csak rutinszerűen végzik, hanem tényleg szívvel-lélekkel, a kapott misszió alapján.

A képzéssel kapcsolatosan talán még annyit, hogy mi itt, Váradon továbbra is folytatjuk a havi találkozókat, én ezt nagyon fontosnak tartom. A kapcsolat legyen meg, lássuk egymást, halljuk egymást. Ennek mindig van egy kis spirituális része, próbálom egy kicsit lelkileg is erősítgetni a hitoktatókat, aztán mindig próbálom figyelmesen meghallgatni az ő helyzetüket. Ahol lehet, hála a jó Istennek, a módszertanosunk meg a tanfelügyelő, Kiss Albert atya, Benedek Ramóna, mindjárt lépnek, intézkednek, hogy a felmerülő problémák megoldódjanak. Ez azt is feltételezi, hogy keressük és próbáljuk kiépíteni a kapcsolatot az állami tanfelügyelőséggel, mert ez nagyon fontos, bennünket úgy kezelnek, mint egy olyan entitást, amely tényleg építő tevékenységet vállal fel és folytat. Nincs is annál nagyobb öröm, mint amikor elismerően nyilatkoznak rólunk vagy viszonyulnak hozzánk. Ez sok-sok hitoktatónak is elégtétel, hiszen nem mindig könnyű ezeket a csoportokat összehozni, amikor ők is érzik, hogy az iskola tantestületének a részei, melyben sokféle ember van, többnyelvű, több felekezetű, de mégis a katolikus hitoktatásnak megadják a megfelelő helyet, ez bennünket is igazol - és őket elsősorban.

S. M.: A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége az idén a nagyváradi székesegyházban tartotta az ünnepélyes országos tanévnyitót. Mi az elsődleges üzenete ennek az ünnepségnek?

B. L.: Örülünk, hogy ezt a rendezvényt befogadhattuk, ezt a programot megszervezhettük. Ez is azt igazolja, amit már mondtam, hogy fontos a találkozás. Erre is azt mondhatnánk, minek kell még útra erőltetni a pedagógusokat, az igazgatókat, miért kell egy ilyen csődületet - mert vannak ilyen hangok is -szervezni. Akkor is azt mondom, hogy mi egy olyan világban élünk, ahol nekünk magunknak kell összefognunk, mi kell magunkat megszervezzük és megerősítsük ebben a feladatban. Egy iskolai évkezdés azt is jelenti, hogy mi mindig a Szentlélek megvilágosító erejét kérjük, a Veni Sanctéval szoktuk kezdeni, ebben benne van az is, hogy a Szentlélek egymáshoz is elvezet bennünket, még akkor is, ha különböző profilú iskolákról van szó, hisz nem csak egyházi iskolák találkoznak. Itt a magyar nyelvű oktatásról van szó, így ez annál fontosabb! Mi a vallásos jellegű jelenlétünkkel próbálunk ott lenni, odahatni, hogy az értékek, amelyekre mi nagyobb figyelmet fordítunk, valahogy megérintsék, megközelítsék azokat a csoportokat, iskolákat, oktatókat, diákokat is, ahol kimondottan csak az állami oktatás érvényesül.