Michael E. Lee
iNKVIZÍTORBÓL SZENT

 

Becket Tamás canterburyi érsek 1170-ben bekövetkezett halálának borzalmas rekonstruálása történt 1980. március 24-én, amikor Oscar Romerót, San Salvador érsekét az euka-risztia ünneplése közben gyilkos golyó ölte meg. Romero az ezt megelőző három év során erőteljesen kritizálta országa igazságtalanságait és védte az emberi jogokat.

Romero erőfeszítései nemzetközi tiszteletet vívtak ki számára, 1979-ben béke Nobel-díjra jelölték. Ugyanakkor erőteljes ellenállást váltott ki a helyi kiskirályokban, akiknek a gazdasági érdekeit kétségbe vonta, valamint a hadseregben, amely minden ellenállást erőszakosan elnyomott, és ezrek elrablásáért, megkínzásáért és kivégzéséért vált felelőssé.

Helyzete nem volt különböző saját, katolikus egyházában sem. Míg a szegény hívek tömegei tódultak a székesegyházba, hogy prédikációit hallják, jómódú katolikusok hirdetéseket adtak fel a helyi újságokban, amelyekben kommunistának vagy a Sátán segédjének nevezték őt. Míg az egyszerű nép körében dolgozó papok, szerzetesnők és katekéták hősüknek tekintették az érseket, a salvadori püspökkari konferencia tagjai az egyházat pusztulásba vezető bábuként tekintettek rá. Ez az egyházon belüli megoszlás a magyarázata annak, hogy egy szentté avatásokban bővelkedő korban Romero kanonizálása késlekedett.

Hivatalosan az utolsó akadály Romero meggyilkolása természetének tisztázása volt: „A hit gyűlöletének tulajdonítható vértanúhalál volt-e, vagy egyszerűen politikai okokból történt? A per csűrés-csavarása azonban valóban arról szólt, hogy a Vatikánban sokaknak nemcsak magával Romeróval szemben voltak aggodalmai, hanem a felszabadítás teológiája és annak kapcsán, mennyire képviselte, testesítette meg ő azt. Ennek a kapcsolatnak a kibogozása sokat elmond az új szentről és arról, hogy kanonizációja miként jelent valójában határkövet annak elismerésében, hogy a mai hívőknek a felszabadítás teológiája fontos út a korunk társadalmi kríziseire válaszoló hit megélésére.

A felszabadítás teológiájának virágzása El Salvadorban a gazdag kávéterméshez hasonlítható: főként falusi környezetben volt jelen és a szegény campesinosók gyűjtötték be, akik nehéz körülmények között teremtették meg sivár megélhetőségüket. Különböző városokban, mint például Suchitoto, Tecoluca és Aguilares, olyan papok, mint Inocencio „Chencho" Alas, David Rodriguez és Rutilio Grande, kis csoportokat hoztak létre, amelyekben közösen olvasták a Bibliát azért, hogy az fényt vessen saját, megélt, napi valóságukra. Arra azonban egyáltalán nem számítottak, hogy ez a valóság megtanítja őket új módon érteni a Bibliát és saját hitüket.

A felszabadítás teológiájának legfontosabb hatása az volt, hogy véget vetett annak a fatalizmusnak, mely évszázadokon keresztül jellemezte a kolonialista katolicizmust. Ezek a parasztok (campesinos) többé nem értelmezték szegénységüket és gyerekeik alultápláltságát Isten által rendeltként, nem értették a hitet úgy, mint az evilági élet nyomorának puszta elviselését az elkövetkező életben következő megkönnyebbülés reményében. Az evangélium valóban Isten akaratának „örömhírévé" lett, amely szerint minden ember békében és igazságos kapcsolatokban hivatott virágozni ebben az életben, ami az elkövetkező élet teljességének előíze. A hívek már nem csak „imádkoztak, fizettek és engedelmeskedtek", hanem szerveződtek és azon dolgoztak, hogy a világot a Jézus által meghirdetett Isten országához hasonlóbbá tegyék.

A II. vatikáni zsinat (1962-1965) a világegyház dramatikus változásaihoz vezetett. A felszabadítás teológiája azonban a latin-amerikai püspököknek a kolumbiai Medellinben tartott 1968-as találkozóján született. Az igazságosság, a béke és szegénység tematikájában úttörő medellini dokumentumokat 1971-ben Gustavo Gutiérrez A felszabadítás teológiája című műve követte. Ez nevet adott annak a mozgalomnak, amely reményt gyújtott szerte a kontinensen.

El Salvadorban Luis Chávez (1938-1977) karolta fel a II. vatikáni zsinat és a Medellin által mutatott irányvonalat. Arra bátorított fiatal papokat, hogy menjenek a quitói, ecuadori LatinAmerikai Pasztorális Intézetbe (IPLA), és tanulmányozzák az egyház új pasztorális kezdeményezéseit. Ami szentírási tanulmányoknak indult, kis bázisközösségekben és szövetkezetekben virágzott ki. Képzési központokat hoztak létre a bázisközösségekből kikerült „az Ige küldöttünk" (Delegates of the World) campesino-vezetők számára. 1970-ben egy San Salvadorban tartott pasztorális hét egybegyűjtötte azokat a katekétákat, szerzeteseket és papokat, akik az ország különböző részein tevékenykedtek. Ők alkották az egyház új irányának sejtmagját.

Bár részt vett a pasztorális héten, Oscar Romero nem bízott a medellinistákban, és az évtized első felében kifejezetten kritizálta őket. A színfalak mögött 1975-ben átiratot küldött Sebastiano Baggiónak, a Püspökkari Konferenciák prefektusának, amelyben becsmérelte El Salvador papságának politizálódását. Amint egyik életrajzírója fogalmaz, ebben az időszakban Romero „kis inkvizítor" volt. A következő évek azonban drámai változást hoztak.

1974-ben Romerót püspökké nevezték ki Santiago de Mariába, egy vidéki, kávéültetvényekkel teli egyházmegyébe, ahová a betakarítás idején az egész országból jöttek a campesinosok, hogy munkát keressek. A körülmények mostohák, a dombvidéki, téli éjszakák hidegek voltak, és a munkáltatók gyakran visszaéltek a munkásokkal, állatokként kezelve őket. Itt kezdte Romero új szemmel látni a világot. Amint egyházmegyéjében körbeutazott, a szegénység valósága minden addiginál jobban megérintette.

Egyházmegyéjében működött a világi katekéták egyik képzési központja, a Los Naranjos. Ott, a Bibliáról és az egyház tanításáról szóló kurzusok mellett tanítottak történelmet, politikát és gazdaságtant is. A campesinosokat arra hívták, hogy hitüket az őket körülvevő világra irányuló tudatossággal éljék meg. Ezzel a lelkipásztori megközelítéssel a Los Naranjoshoz hasonló központok a felszabadítás teológiájának epicentrumaivá váltak.

Bár kezdetben szkeptikus volt a Los Naranjosban zajló tanítással szemben, Romero kezdte látni a tanárok és a diákok hitének őszinteségét. Majd amikor 1975 júniusában, a Tres Calles nevű faluban kegyetlenül meggyilkoltak öt, Nos Naranjosban képzett földművest, Romero beszélgetett a hátramaradott özvegyekkel, és egy, a Molina államfőnek írt magánlevélben leírta, mennyire megtörték szívét könnyeik. Kezdte felfogni a szegénység és igazságtalanság mögött rejlő okokat. Ekkor azonban még csak eddig jutott. Amikor az egyházmegye papjai sürgették, hogy nyilvánosan is foglaljon állást, habozott. Arra hajlott, hogy a háttérkommunikációt válassza, mintsem hogy botrányt okozzon.

A magvak el voltak már ültetve és a gyökerek kezdtek megkapaszkodni, de csak egy újabb drámai esemény után láthatta meg a világ a Romero belső életében történő változás kivirág-zását. 1977. március 12-én megölték a jezsuita Rutilio Grandét, vele együtt Nelson Lemust és Manuel Solorzanót. A bázisközösségek sok tagja számára apokaliptikus pillanat volt ez. Elvették tőlük szeretett „Tilo atyjukat". Kevesen sejtették, hogy San Salvador új érseke lép majd a nyomdokaiba.

Grande meggyilkolása után Romero két bátor döntést hozott, amelyek átváltozásáról tanúskodtak. A három áldozatért végzett gyászmisét a haláluk utáni vasárnapon a főegyházmegye egyetlen miséjévé tette. Mi több, bejelentette, hogy addig nem vesz részt semmilyen kormányzati eseményen, amíg a gyilkosok ügyében kielégítő nyomozást nem folytatnak.

Ez azt jelentette, hogy bojkottálja az új elnök, Humberto Romero tábornok beiktatását. Püspöktársai dühösek voltak. Azzal vádolták, hogy „politizálja" a hitet. Ő erre azt kérdezte, mióta nem politikai tett az, hogy egy érsek megáldja az államfő beiktatását. Romero megértette milyen erőteljes eszközökkel igazoltaz az egyház az igazságtalan államot. Szolgálata hátralevő részét ennek a szerepnek a megszüntetésével töltötte.

Oscar Romero nem volt hivatásos teológus. Nem közölt könyveket, nem volt egyetemi fokozata. Mégis hároméves érseksége alatt Romerónak vasárnapról vasárnapra a székesegyházban tartott szentbeszédei - amelyeket élőben közvetített a rádió és mohón hallgattak szerte az országban - az El Salvadorban történtekről szóló legőszintébb tudósítást erőteljes teológiai vízióval ötvözték. A kulcs ehhez a vízióhoz az évtizedekkel korábban tanult dualizmuson való felülkerekedés volt. A világtól való menekülés helyett Romero megtanulta, hogy éppen a világ az, ahol felfedezzük Isten jelenlétét. „Az a transzcendens elem, aminek az egyházat Istenhez kell emelnie -írta -, csak az emberek világában vehető észre és élhető meg."

Romero újra meg újra hangsúlyozta, hogy a földi felszabadítás, bár nem azonos a kereszténység által hirdetett teljes felszabadítással, nem választható el attól. Ezért a hívőknek tenniük kell a világ igazságosabbá tételéért. „Azoknak, akik részesei akarnak lenni az örökkévalóság ígéreteinek - írta -, együtt kell működniük Istennel az igazságosság, a béke és a szeretet meghonosításában ebben az országban, itt, a Földön."

Romero számára a példakép a felszabadítás keresésében maga Jézus Krisztus volt. A Jézus szolgálatáról szóló evangéliumi beszámolókból Romero három kritériumot olvasott ki az egyháznak a világban való küldetésére vonatkozóan. Először is le kell lepleznie a bűnt. Természetesen ez az olyan személyes vétkeket is jelentette, mint a kapzsiság és az önzés. Romero nagy felismerése az volt, hogy a bűnnek van társadalmi dimenziója. Az elnyomás, amit Santiago de Mariában látott, és ami a Grande, Solorzano, Lemus és sokak meggyilkolása hátterében állt, a compesinosokat kemény életre és korai halálra ítélő szegénység okai mind egy olyan rendszer következményei, amelyet bűnösként le kell leplezni.

Ennek a „strukturális bűnnek" a fényében az egyháznak, ahogyan Jézus tette, hirdetnie kell az örömhírt, különösen a szegényeknek és a peremre szorultaknak. A szegényekkel való szolidaritás mellett való elköteleződésnek központi szerepet kell kapnia a hit megélésében. Az egyháznak a szegények mellett kell döntenie még akkor is, ha a szolidaritás megélése üldöztetéshez vezet.

Romero megfizette a végső árat hitéért. Szentsége és imaélete rezonál sok korábbi szentével. Hagyatéka azonban sajátos módon szól korunkhoz. A strukturális bűn felfedezése mély, az emberi felszabadítás iránt elkötelezett tanítványságot ihletett.

A társadalom leggyengébbjei voltak szolgálatának útmutatói. Nem keresett „középutat" az elnyomó katonaság és a marxista gerillák között. Megalkuvás nélkül elkötelezte magát és egyházát a szegények felszabadítása mellett, és ezáltal az elköteleződés által felfedte, milyen az igazi hit a mai világban.

(Az írás a The Tablet - http://www.thetablet.co.uk - folyóirat 2018. október 13-i számában jelent meg, magyar változatát a szerkesztőség és a kiadó írásbeli engedélye alapján közöljük.)

Bereczki Silvia fordítása