a „PÁPA RÁDIÓJÁNAK” MUNKATÁRSA

 

Somogyi Viktória neve, főleg pedig a hangja ismerősen csenghet az olvasóknak: a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének munkatársa. Nemrég dokumentumfilmet forgatott az amerikai egyesült államokbeli templombezárásokról. Missziójának tekinti a világegyház keretein belül, az egyház szívében a magyar kultúrdiplomáciát. A hit kiárusítása című filmje bemutatójakor Nagyváradon beszélgettünk.

 

Serbán Mária: Székesfehérvárról származol. 2002-ben kerültél Rómába, 2004 óta vagy a „pápa rádiójának" munkatársa. Milyen út vezetett idáig, és mi volt hozzá az útravaló?

Somogyi Viktória: Székesfehérváron születtem, katolikus családban. Szüleim még a régi, háború előtti generációhoz tartoztak, a kommunizmus idején, a legvadabb rákosi korszakban is mindig jártak templomba, soha nem voltak párttagok. Egy olyanfajta kiállást kaptam örökségként tőlük, amire büszke vagyok. Késői gyerek vagyok, és számomra nagy ajándék volt, hogy a szüleimtől sok bölcsességet kaptam az életre útravalóul. Úgy érzem, hogy a gyermekek kicsit mindig a szülőknek a folytatásai olyan értelemben is, hogy ami a szülőknek nem adatott meg, azt a gyerekek megvalósíthatták, vagy az számukra lehetőségként megadatik. A kommunizmusban nem igazán lehetett utazgatni, de ezt aztán, hiszem, pótoltam a szüleim számlájára is, mert nagyon sok helyen megfordultam életemben. A főiskolai tanulmányaim idején egy évig ösztöndíjas voltam Angliában, és ez az időszak nagy fordulópontot jelentett az életemben, amikor megtapasztaltam, hogy milyen külföldön élni, egy másik kultúrába beilleszkedni, mindamellett, hogy az angolszász kultúra nagyon közel áll a szívemhez. További tanulmányaim kapcsán a jezsuitáktól kaptam egy ösztöndíjat a szakdolgozatom megírásához, és így kerültem Rómába. Azt is hozzáteszem, hogy épp abban az évben jártam édesanyámmal Rómában, és amikor a metróból kilépve elindultunk a Vatikán felé, volt egy nagyon érdekes és nagyon erős érzésem, hogy milyen jó lenne itt élni. Fél éven belül ez meg is valósult. Miután megírtam a szakdolgozatomat, a Vatikáni Rádióból egy fiatal jezsuitának tanuló erdélyinek tovább kellett állnia Franciaországba tanulmányait folytatni, kerestek valakit a helyére, és így kerültem a Vatikáni Rádióhoz.

S. M.: Milyen volt az első benyomásod a szerkesztőségben? Volt már azelőtt is rádiós tapasztalatod?

S. V.: Nem, nem volt ilyenfajta tapasztalatom. Ismertem a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének a tagjait, mert Szőnyi István festő lánya, Szőnyi Zsuzsa, aki 1949 óta élt Rómában, fenntartott egy (a férje neve után) Triznya-kocsma nevezetű „intézményt", ha lehet így nevezni, ahol a magyarok szombatonként összegyűlhettek. Ez az ő lakásában volt, ahova azokat a magyarokat is meghívta, akik épp átutazóban voltak, így aztán a római kis magyar közösségben mindenkit ismertem. Érdekes tapasztalat volt, amikor a szerkesztőségbe látogattam, úgy éreztem, hogy az is egyfajta diplomáciai külképviselet - bár nem hivatalos magyar diplomáciai külképviselet. Véleményem szerint a kultúrdiplomáciának ugyanolyan fontos szerepe van, mint a hivatalos diplomáciának. Úgy érzem, hogy egyrészt a világegyház keretein belül, az egyház szívében ezt a fajta missziót végezzük mi kicsiben.

S. M.: Több mint tizennégy éve ismerjük a hangod és a technikailag is egyre szerteágazóbb tevékenységeiteket. Mi az, ami pihentet, amivel töltekezel?

S. V.: Nagyon szeretek utazni és emberekkel találkozni, az mindig feltöltődés számomra. Kedvelem a társasági életet, mindig szeretek új dolgokat, új embereket megismerni, számomra egy jó beszélgetés is mindig nagyon pihentető. Olaszország gyönyörű, és én szeretem a szépet, Rómából pedig ki sem kell lépni ahhoz, hogy rengeteg szépséggel találkozzon az ember. Igen jó a kulturális örökség gyöngyszemeit is felkeresni akár Rómában, akár Olaszországban vagy a világ bármely pontján. Imádok a tengerre járni, a természettel kapcsolatba kerülni, mert mindig nagyvárosban éltem, amit szeretek, de azért időnként szükség van a természettel való összekapcsolódásra is. A teraszomon is vannak növényeim, melyeket gondozok. Nagyon szeretek olvasni, kiállításokra járni, filmeket nézni...

S. M.: A „pápa rádiójában" dolgozol, ettől még nem mindennapi a vele való találkozás. Mesélj kicsit ezekről a kiemelkedő alkalmakról! Mennyire meghatározóak, élményszerűek?

S. V.: Sokan azt feltételezik, hogy azért, mert a Vatikánban dolgozunk, esetleg összefutunk Ferenc pápával vagy az adott pápával a folyosón. Ez nem így van, egyrészt azért, mert mi nem a Vatikán területén dolgozunk, hanem egy exterrito-riális épületben, tehát a Vatikán területén kívül eső intézményben, az Angyalvárra néz az ablakunk. Tehát így fizikailag is távol vagyunk a Vatikántól, de egyébként sem lehetséges az, hogy a szentatyával összetalálkozzunk. Vannak olyan alkalmak, például Ferenc pápával ez volt az egyik találkozási lehetőségünk, amikor a megválasztása után meghívott a Vatikáni Rádióból is minden nap egy-egy ötven fős csoportot a Szent Márta-házba. Részt vettünk a reggeli szentmiséjén, utána az előtérben mindenkit egyenként bemutattak és néhány szót válthatott Ferenc pápával. Érdekes volt számomra, hogy nagyon odafigyel arra a személyre, akivel beszélget. Én azt kértem tőle akkor, hogy imáiban mindig emlékezzen meg a magyarokról is, és ő „cserében" azt kérte, hogy én is imádkozzam érte. Ezt nem nehéz megtartani. Nagyon érdekes találkozó volt. Rendkívül karizmatikus ember, és ez sugárzik belőle, nagyon közvetlen, nincsen semmiféle protokoll és megjátszás... Az ember végül is egy államfővel vagy más értelemben, ugye, Krisztus földi helytartójával találkozik... De hasonló volt a találkozó Benedek pápával is. Két alkalommal nyílt lehetőségem erre. Egyszer talán 2006-ban, az '56-os forradalom alkalmával vettünk részt a szerkesztőség tagjaival egy szerdai általános kihallgatáson, és ott az első sorban a kihallgatás végén találkozhattunk Benedek pápával, átnyújthattunk neki két kötetet. Ott is nagyon érdekes volt ez, hogy tényleg odafigyelnek az emberre, abban az egyperces találkozásban is. A másik alkalom Benedek pápával még akkor volt, amikor a megválasztása után, 2005-ben felkereste a Vatikáni Rádiót, mert ez volt a pápák hagyománya, hogy a megválasztásuk után végiglátogatják a különböző vatikáni hivatalokat, és köszöntik azokat, akik végül is értük dolgoznak. Szépen feldíszítettük a szobánkat, kora tavasz volt. Ő is más formában, de nagyon személyes hangot tudott megütni abban a szűkös időkeretben, amit minden egyes emberre tudott szánni.

S. M.: Milyen a kapcsolatod most Székesfehérvárral, milyen gyakran látogatsz haza? Mennyire kötődsz még így Magyarországhoz?

S. V.: Nagyon! Azért is, mert a munkámból kifolyólag magyarul közvetítem Magyarország felé a pápa tevékenységét a Vatikánból, ami szerencsés lehetőség arra, hogy az ember ne veszítse el a nyelvet és megmaradjon az élő kapcsolat. Újságíróként az embernek belső igénye is, hogy kövesse azt, ami történik a saját országában, illetve a saját nemzetével. A figyelem továbbra is megmaradt a magyar események felé, és gyakran hazajárok. Nincs messze repülőgéppel, tehát két-három havonta, de van úgy, hogy havonta is hazaugrom. Ez a Gondviselésnek egy nagy ajándéka, hogy magyar közegben dolgozom, mert így semmi különbséget nem érzek aközött, hogy Rómában olaszok között élek vagy Budapesten élnék egyébként: sokat forgok magyar közegben.

S. M.: Mondtad, hogy szeretsz filmet nézni, de nagyon úgy tűnik, filmet készíteni is. Miért vágja fejszéjét filmforgatásba egy rádiós?

S. V.: Igen, ez nagyon érdekes, épp Ferenc pápa megválasztásakor találkoztam egy amerikai újságíróval, aki aztán bemutatott Jeff MacIntyre-nek. Akkoriban már egy olyan filmterven gondolkodtam, ami azt a témát dolgozza fel, hogyan válhat valaki bevándorlóként, teljesen hátrányos helyzetből indulva sikeressé Amerikában. Neki is fogtunk, Magyarországon is fölvettem a szálakat, hogy honnan lehetne támogatást kérni a filmhez. Ez 2014-ben történt, mindeközben, a New York Timesban megjelent a lista azokról a templomokról, amelyeket az átszervezés következtében a New York-i főegyházmegye bezár, s közöttük volt a Szent István-templom is, amelyet ismertem, hisz kiutazásaim során mindig felkerestem a közösséget. Azt hiszem, az volt egy olyan gyújtópont, mely arra indított, hogy félretegyem a másik projektet és ezt helyezzem előtérbe, mert ebben volt valami sokkal sürgetőbb, hogy a nagy közönség elé tárjuk. Sikeres magyarokról bármikor lehet filmet készíteni... Néhány hónapon belül átbeszéltük, összeállítottuk a szinopszist, és aztán elindult a filmkészítés folyamata is. Az a szempont vezetett, hogy vajon hol lesz ennek a vége: ha folyamatosan bezárnak a templomok és ezáltal szétszóródnak az ottani magyar közösségek, amelyek egyébként is erősen küzdenek azért, hogy meg tudják tartani a magyar identitásukat, kultúrájukat, hagyományukat, és hogyha ez a nagyon fontos gyűjtőhely, építő, közösségmegtartó erő is elvész a közösség életéből, akkor hová vezet ez az út. Ez a kérdésfeltétel vezetett végig a film elkészítésében.

S. M.: Talán „bűn" megpróbálni elmesélni egy filmet... Azokra a fontos mozzanatokra és fókuszban lévő közösségekre mégis kíváncsi vagyok, amik, akik meghatározták a filmforgatást.

S. V.: Amikor elindultunk erre a filmes útra, akkor ez még tényleg egy kis bolha történet volt, tehát kizárólag a magyar közösségekben zajló folyamatokról akartunk beszélni. Aztán az első forgatási kör után jöttünk arra rá, hogy nem tudnánk teljes képet adni a (templombezárási) jelenségről, hogy ha csak a magyar közösségekről beszélnénk, mert nem buborékban élő közösségekről van szó, hisz betagozódnak a helyi, amerikai katolikus egyházba. Mivel a központi történet mindenképpen a clevelandi Szent Imre-templom élete volt, így természetesen ott kezdtük a forgatást. Velük akkor találkoztam egyébként először. Onnan elmentünk Daytonba, ami szintén Ohio államban van, és ahol éppen zajlott a templombezárási folyamat. Clevelandben ez korábbra tehető, 2010-ben zárták be a templomot, ez pedig már 2015 júniusában volt, amikor Daytonban is elvesztette a közösség a kis magyar templomát. Tehát így az a közösség azért volt fontos számunkra, mert ott a jelenben élhettük meg mi is és kapcsolódhattunk be abba a nagyon fájdalmas folyamatba, amit ezeknek a kis csoportoknak meg kell élniük. Onnan vezetett a szál a clevelandi püspök révén Bostonba, ahol leginkább azzal a kis közösséggel foglalkoztunk, amely 11 éven keresztül, a hét 24 órájában „tartott jelenlétet" az adott plébánián. Mivel Bostonban ez a templombezárási folyamat 2003-ban kezdődött és éveken keresztül folyt, már egy régebbi történetnek tűnt, a jelenség szempontjából muszáj volt róla beszélni, mert egy fontos fordulópont az amerikai katolikus egyház életében a szexuális visszaélések miatt. Következett New York, az egyházmegyében folyt a templombezárás, így mindenképp beszélni akartunk a New York-i magyar közösségről is. Ezek mind nagyon nehéz megélésű történetek voltak, és ha már itt beszélgetünk Nagyváradon, akkor elmondanám, hogy (néhai) Vas László atyánál is jártunk New Jersey-ben. Ő is nyilatkozott, sajnos az az interjú nem került bele a filmbe, de ha lesz lehetőségünk egy hosszabbat készíteni ugyanebből, akkor abban mindenképpen tervezzük, hogy ő is megszólal. Tehát végül is így került egy kis magyar projekt egy jóval szélesebb perspektívába, és bevontunk New Yorkból is néhány közösséget, mert ugye az Egyesült Államokban jelentős latinamerikai bevándorlóközösségek is élnek, akiket szintén érint a templombezárások folyamata. Mivel angolul készítettük a filmet, gondoltuk, hogy az amerikai plébániákon és más nemzetiségi plébániákon túl, mivel ők is nagyon fontos jelenlétet képviselnek, őket is meg akartuk szólítani. New York kapcsán más amerikai plébániákról is beszélünk, és mivel bizonyos szempontból ez a város végül is a „világ közepe", ez jó lehetőség volt arra, hogy ha már ilyen vallásos témáról készítünk filmet és Boston vagy Cleveland talán nem annyira esik az embereknek a látóterébe, New York hallatán mindenki felkapja a fejét...

S. M.: Biztos, hogy millió szem szegeződik New Yorkra... Épp ezért nem volt benned félelem, egyedül, nőként hozzányúlni egy ilyen nagyméretű problémához?

S. V.: Rengeteg félelem vagy kérdőjel volt bennem, de igazából úgy éreztem, hogy ez egy gondviselésszerű felkérés, konstelláció, amibe belekerültem. Az a meggyőződésem, hogy értelmiségiként - de nem csak - mindenki a saját területén felelős azért, hogy ha lehetősége van hangtalan egyéneknek vagy közösségeknek szót adni, akkor kutyakötelessége, hogy azt megtegye. És mivel ismertem ezeket az amerikai magyar közösségeket, és nagyon közel állt a szívemhez ez a téma, nem tudtam nem belekezdeni. Nagyon szeretem a nagy kihívásokat, és ez tényleg méltó ellenfélnek minősült. Ha ez a filmterv nem lett volna egy ilyen felülről vezetett történet, ha nem lett volna Isten sugallatára kapott feladat, biztos vagyok abban, hogy nem tudtam volna megcsinálni. Felkészültség nélkül indítottam el, és a folyamat első pillanatától kezdve erősen éreztem és érzem most is: egy isteni szándék, hogy ez a kérdés a közvélemény elé kerüljön, hogy ezt a problémát - amennyiben lehet - ezzel a filmmel a középpontba helyezzük és megoldást keressünk rá. Nem hagyhatjuk, hogy ezek a templomok eltűnjenek, és ezzel együtt a magyar közösségeink az Egyesült Államokban, ahol valóban végvári harcot folytatnak. De ezt a megmaradásért folytatott harcot nem kell bemutatnom az erdélyi magyarságnak...

Nagyon sok kihívás volt és rengeteg ember közreműködése kellett ahhoz, hogy ezt sikeresen eljuttassuk arra a pontra, ahol most tartunk. Hihetetlen, hogy mennyi jó emberrel találkoztunk az úton, akik mindig segítették ennek az előmenetelét! Saját életemben is nagy tapasztalat ez a projekt, mert tudatosította bennem: egy dolog az, hogy bár mindent megteszek személyiségemhez, lehetőségeimhez mérten, mégis a saját korlátaim adta térben mozgok, ugyanakkor soha nem szabad megfeledkezni arról az isteni segítségről, mely mindig megérkezik a legváratlanabb és a legsúlyosabb pillanatokban. Ez nagy tanulság volt számomra, mert sokszor úgy érzem, egyedül vagyok egy feladat elvégzésére, ám igazából ez sosincs így. Mindig van segítségnyújtás és mindig van remény.

S. M.: Ott lesztek egy amerikai filmfesztiválon A hit kiárusításával, a Duna televízióban már vetítették a filmet, de hol találkozhat még vele a magyar közönség?

S. V.: Egyelőre folyamatban van, hogy más televíziókban is bemutassák a filmet. Magyarországon az Apostol TV, a Bonum TV is levetítette már. Egyébként a film facebook-oldalán lehet követni - a Foreclosing on Faith angol cím alatt -, és ott mindig friss információkkal tájékoztatunk a film életének az alakulásáról. Egyelőre szélesebb körben nem áll rendelkezésre, mert az Egyesült Államokban, de Magyarországon is filmfesztiváltoztatás a célunk, és az AEÁ-ban éppen ezért nem lehet nagyobb közösségekben bemutatni. Magyarországon ez nem kitétel, úgyhogy ott volt lehetőség erre. De tervezzük, hogy a továbbiakban minél több televízióhoz is eljuttassuk a Kárpát-medence minden részén, mert ez nem csak az amerikai magyar közösségeknek a problémája, hanem más közösségeknek is. Remélem, hogy Erdélybe is lehetőség lesz egyre több alkalommal visszatérni a filmmel ilyen közönségtalálkozókra, ami itt, Nagyváradon a püspök atya meghívásának köszönhetően meg is valósult.

S. M.: Hármas kívánságod saját magad, az egyház és a magyarság számára mi lenne?

S. V.: Magam számára azt kívánnám, hogy sikerüljön azt a feladatot ellátni, betölteni az életemben, amiért megszülettem, hogy ezt az utat megtaláljam és végigvigyem. Ez a film, azt hiszem, egy kicsit arra is rávilágít, hogy az egyházban - jelen esetben az amerikai helyi egyházban - vannak olyan nem szerencsés döntések, amelyeknek nagyon súlyos következményei lehetnek a közösségek számára. Ez nem jelenti azt, hogy ezek rosszindulatú célból megszületett döntések, de mégis igen súlyos károkat okoznak a híveknek: 40%-a az érintett plébániák híveinek elhagyja a katolikus egyházat, mert annyira meg van botránkozva a templombezárások lefolytatásán. Azt kívánnám tehát az egyháznak, hogy sikerüljön mindig jó döntéseket hozni ezen a téren, amelyek a közösség érdekeit és javát szolgálják, véleményüket és igényeiket figyelembe véve. A magyarság számára mit kívánnék? Megint csak a filmhez tudok visszatérni, mert a filmben a clevelandi példa által is azt fogalmazom meg a magyarság számára, hogy mi az az út, melyen érdemes lenne járnunk, vagy mi az a stratégia, melynek alkalmazása számunkra egy eredményes, pozitív jövőt jelenthet. Ez pedig nem más, mint az összefogás és az egység, a hidak építése. Ez a filmben az anyaország és az adott amerikai magyar közösségek közötti híd építése révén jelenik meg, de ebben mindenképpen az erdélyi katolikus és református egyház is nagyon fontos szerepet játszik, mert a lelkipásztorok elsősorban Erdélyből, az itteni egyházmegyékből kerülnek ki az amerikai magyar plébániákra. Hála ezért az erdélyi főpász-toroknak! Talán az erdélyi papok sokkal jobban érzik, mit jelent összetartani egy kisebbségi helyzetben élő közösséget. Leginkább azt kívánom a magyarságnak, hogy mindez tudatosuljon, ami tulajdonképpen él bennünk, tehát igazából nem hiányzik semmi ahhoz, hogy sikeresen képviseljük a saját érdekeinket, eredményesek legyünk a céljaink elérésében, csupáncsak annyira van szükség, hogy összefogjunk és egységbe kovácsolód-junk. A közösségi érdeket helyezzük a személyes részérdekek fölé. Persze nagyon könnyű ezt mondani, de nyilván nem olyan egyszerű megvalósítani, akár egyéni életünkben sem. Ha végigtekintünk történelmünkön, mindig nagy kihívásokkal kellett szembenéznünk, a legsúlyosabb helyzetekből kellett briliáns módon felállnunk. Mi lenne hát az akadálya, hogy bármilyen helyzetből ne álljunk fel?!

Augusztusban a virginia állambeli Keresztény Film Fesztiválon három díjat nyert a film: Legjobb dokumentumfilm, Legjobb oktatófilm és Legjobb producer. Október elején a Cleveland közelében található Chagrin Falls-ban a Chagrin Dokumentumfilm fesztiválon a filmbemutatóra minden jegy elkelt. A fesztivál alapítónője a magyar film bemutatóját nevezte a számára legkedvesebb pillanatnak. Szintén október elején a filmet bemutatták Washingtonban egy magán katolikus egyetemen.