Fodor György
tÖRTÉNELMI UTAZÁS NAPÓLEON ÉS VII. PIUSZ PÁPA NYOMÁBAN FONTAINEBLEAU-BEN

 

Bonaparte Napóleon 1799 decemberében lett Franciaország korlátlan ura, míg VII. Piuszt 1800 márciusában választották pápává, tehát majdnem egyszerre léptek a történelem színpadára. Ez a forradalom és a polgárháború által kifosztott Franciaországnak, valamint a már csak romhalmaz gallikán egyháznak és a megtizedelt papságnak visszaadta a reményt. Az anyagi romok mellett azonban súlyosak voltak a lelki romok, mindenekelőtt az elkereszténytelenedés felgyorsulása miatt. A kereszténység a francia forradalomtól a szentségi élet területén szenvedett el súlyos és tényleges vereséget.

Nemcsak a francia királyok és Bonaparte Napóleon emlékét őrzi a Párizstól 60 km-re fekvő, Franciaország egyik legnagyobb, a fontainebleau-i kastély, hanem VII. Piusz pápáét is. Létét a környező gyönyörű erdőknek köszönheti, a jelenlegi impozáns palota helyén már a 10. században vadásztanya állott. Ma már kevesen tudják, hogy 1169-ben kápolnát építettek oda, amelyet a Franciaországba menekült Becket Szent Tamás, a későbbi canterburyi vértanú érsek szentelt fel. Aztán Szent Lajos király bővíttette az egykori szerény vadásztanyát, Szép Fülöp már itt született, itt is halt meg. X. Károly könyvtárat alapíttatott a várban, amelyet a pompakedvelő I. Ferenc nem tartott uralkodóhoz méltónak. Ezért pompás kastélyt építtetett reneszánsz ízlés szerint, amelyet IV. Henrik bővített ki. A 17. században itt lakott a svédek lemondott királynője, a titokzatos Krisztina. XV. Lajos itt tartotta esküvőjét, itt vendégeskedett Nagy Péter cár is. Napóleon aztán igazi pompás kastéllyá alakíttatta. Itt tartotta fogságban VII. Piusz pápát, amíg alá nem írta a fontainebleau-i konkordátumot. Majd itt érte a császárt a végleges vereség híre, és itt fogalmazta meg lemondó nyilatkozatát, 1814. április 20-án délben itt búcsúzott el könnyezve hű gárdistáitól.

1798. február 15-én a francia hadsereg megszállta Rómát, amire megtorlásként annak következtében került sor, hogy 1797. december végén egy utcai zavargás során a pápai testőrök a tömegbe lőttek és akaratukon kívül halálosan megsebesítettek egy Duphot nevű francia tábornokot. A francia direktórium kikiáltotta a Római Köztársaságot, a pápát megfosztották világi hatalmától, a testőrséget és a Svájci Gárdát lefegyverezték. A 81 éves agg és beteg VI. Piusz pápát letartóztatták és 1799-ben a franciaországi Valencébe vitték, ahol augusztus végén meghalt.

Ebben a helyzetben az új pápaválasztó konklávé Rómában való megtartására nem volt lehetőség. Még VI. Piusz rendelete értelmében a választást ott kellett megtartani, ahol éppen a legtöbb bíboros tartózkodott. A konklávét az osztrák megszállás alatt álló Velencében szervezték, amelynek biztonságát az osztrákok garantálták, sőt fedezték annak költségeit is. Így a bíborosok osztrák nyomás alatt álltak. A bécsi udvar érdekeit az ott megjelenő Batthyány József bíboros mellett Harrasi Herzan Ferenc szombathelyi bíboros püspök képviselte. A három hónapos tanácskozás eredményeként, 1800. március 14-én, Barnaba Chiaramonti imolai bíboros püspököt választották meg. VII. Piusz pápa (1800-1823 között) azonban nem váltotta be az osztrákok reményeit, nem csatlakozott az ellenforradalmi koalícióhoz, hanem a franciákkal és a polgári átalakulással való békés egymás mellett élés megteremtésének volt a híve. Ezt már Imola püspökeként is kimutatta, amikor nem menekült el a várost elfoglaló Napóleon elől, hanem a polgári rend és a kereszténység összeegyeztetésének a lehetőségeit kereste. Államtitkárának a nagyon tehetséges Ercole Consalvi bíborost választotta. Kivonta magát az osztrák gyámkodás alól, és 1800. június 3-án, a már akkor is megbízhatóságukról közismert magyar huszárok díszkísérete mellett bevonult Rómába. Az új pápa az egyházi állam restaurálását, a központi egyházkormányzat újjászervezését és nem utolsósorban a francia egyházi állapotok rendezését tűzte ki célul.

Franciaországban Bonaparte Napóleon 1799-ben, számos győzelme nyomán államcsínnyel mint élethossziglani első konzul magához ragadta a hatalmat. Annak ellenére, hogy vallásilag közömbös ember volt, felismerte a vallás és az egyház szerepét a forradalmi állapotok felszámolásában és a polgári rend megerősítésében. Konkrét gesztusként mintegy háromezer emigráns francia pap számára tette lehetővé a hazatérést. A közeledés másik fontos jele volt az is, hogy 1801-ben Napóleon a lunéville-i békében lehetővé tette az egyházi állam helyreállítását.

VII. Piusz a kezdetektől fogva a megegyezés híve volt, és bölcs, mérsékelt magatartást tanúsított az új európai nagyhatalom iránt. Minden erejével arra törekedett, hogy a katolikus egyházat és a pápaságot beillessze az új keretekbe.

Bonaparte olyan konkordátumot dolgozott ki Consalvi államtitkárral, amely egyfelől engedélyezte, hogy a volt egyházi javakat annak megvásárlói megtarthassák, állandósította a francia forradalom által az egyházszervezetben véghezvitt változtatásokat, és elismerte az első konzul, Napóleon püspökkinevezési jogát. Másfelől ismét uralkodó, a franciák döntő többsége vallásának ismerte el a katolicizmust, biztosította és szabályozta a vallásgyakorlás szabadságát. Ennek következtében az állam feladata lett a klérus fizetésének biztosítása, az egyházi épületek fenntartása, és bizonyos fokig az egyház ellenőrző jogot nyert az oktatás, a szociális szolgáltatások és ehhez hasonlók terén.

A francia konkordátum aláírása 1801. július 15-én történt Párizsban. A 17 pontból álló szerződést Joseph Bonaparte - nápolyi, majd spanyol király, ügyvéd, diplomata, katona, Bonaparte Napoléon bátyja - és Consalvi bíboros írták alá. Ez egyrészt visszaállította a pápa világi hatalmát az egyházi állam megmaradt területén, másrészt helyreállította az állam és az egyház szövetségét Franciaországban. A konkordátum leszögezte, hogy az első konzul ugyanazokat a jogokat élvezi az Apostoli Szentszék irányába, mint korábban a francia király.

Azonban a VII. Piusz és Napóleon közötti kapcsolat arra ítéltetett, hogy elmérgesedjen. Napóleon Nagy Károly római császár örökébe akart lépni és egyetlen nemzetként kívánta uralni Európát. Elképzelései szerint Piusz a házi papja lett volna.

Napóleon felvette a francia császári címet, koronázása 1804. december 2-án volt a párizsi Notre Dame-székesegyházban. Ebben a diktátor azért akarta a pápa közreműködését, mert az alkotmányos császári hatalom forrásának már nem a nép akaratát, hanem az isteni kegyelmet nyilvánította. De míg Nagy Károly 800. december 25-én Rómába ment III. Leó pápához a császári koronáért, Napóleon a pápát kérette magához a koronázási ünnepségre. A híres/hírhedt francia diplomata, Charles-Maurice de Talleyrand - akkor éppen Napóleon külügyminisztereként - rábeszélésére VII. Piusz önként vállalkozott az utazásra. A császári pár két órát váratta a pápát a Notre Dame-ban, majd csak a szent olajjal való felkenést fogadta el tőle. VII. Piusz megdöbbenésére a császár kivette kezéből a koronát és saját maga tette a fejére, ezt követően Josephine császárné is férje kezéből kapta a koronát. Sőt, arról is meg akarta győzni a pápát, hogy a Kúriát Rómából Avignonba vagy Párizsba tegye át.

VII. Piusz sérelmei ellenére azonban logikusan elismerte, hogy a forradalom utáni francia egyházat Napóleon mentette meg a pusztulástól. De az egyetemes katolikus egyház és a pápaság érdekeit szem előtt tartva nem vállalta önszántából Napóleon udvari káplánjának szerepét.

Aztán az ellentétek tovább éleződtek, mert a pápa nem akarta felbontani Napóleon első házasságát. Ezzel akadályozta I. Ferenc osztrák császár lányával, Mária Lujzával való házasságkötését, azaz a császár dinasztikus terveit. A továbbiakban útjában állt Anglia elleni terveinek is. A pápának teljesen más elképzelései voltak, ezért az 1806-1808 közötti véres háborúk esztendeiben fenntartotta a diplomáciai kapcsolatokat a Franciaországgal harcoló államokkal is. Tiltakozott a francia flottának a pápai államhoz tartozó anconai jelenléte ellen, sőt az egyházi törvények megszegéséért többször megrótta Napóleont.

Mindennek következtében 1808 februárjában a franciák ismét megszállták Rómát és az egyházi állam tengerparti részeit. VII. Piusz ekkor nyíltan az európai nagyhatalmakhoz fordult segítségért, de eredménytelenül. Szeptember elején a francia hadsereg körülfogta a pápa akkori rezidenciáját, a Quirinálét, és hat ágyút irányítottak lakosztályára. Napóleon 1809 májusában megszüntette az egyházi államot, Rómát és környékét pedig Franciaországhoz csatolta. Válaszul a pápa Napóleont kiközösítette az egyházból mint a patrimonium Petri elrablóját. A császár parancsára 1809. július 6-án VII. Piuszt letartóztatták és a franciaországi Savonába hurcolták, ahol a püspöki palotában tartották házi őrizetben. Napóleon az 1801-ben megkötött konkordátumot felfüggesztette és a kuriális bíborosokat Rómából Párizsba költöztette, hogy ott építsenek ki pápa nélküli központi egyházkormányzatot, azok azonban ezt megtagadták.

A pápa semmiben nem engedett, ezért oroszországi hadjárata megindítása előtt Napóleon 1812. június elején VII. Piuszt - négyévi ellenállás után - Fontainebleau-be vitette, ahol szigorú felügyelet alatt tartották. Ott is maradt Napóleon bukásáig, majd győzelmesen tért vissza Rómába 1814. május 24-én. Piusz pápa hiteles keresztényként és egyházfőként nagy jóindulatot tanúsított Napóleon családja iránt - annak ellenére, amit a császártól elszenvedett -, így menedékjogot adott Napóleon anyjának, nagybátyjának és testvérének. Amikor értesítették, hogy Napóleon meg szeretne békélni Istennel és az egyházzal, házi káplánt küldött Szent Ilona szigetére, aki biztosította, hogy a pápa volt ellensége megbékélve, szentségekkel ellátva távozhasson a másvilágra.

VII. Piusz élete hátralevő részének legjavát az egyház európai, valamint a pápai állam hivatali rendszere újraszervezésének szentelte. Örvendetes volt számára az is, hogy jelentősen növekedett az Egyesült Államok katolikus népessége. Az idén 195 éve, 1823. augusztus 30-án hunyt el. Miközben haldoklott, leégett a római Falakon Kívüli Szent Pál bazilika, amelyet eredetileg Nagy Konstantin császár építtetett. Környezete ezt nem mondta meg a haldokló pápának.

 

Irodalom

Adorján Andor: Forradalom és császárság. Singer és Wolfner kiadása, Budapest 1915.

Charles A. Coulombe: Krisztus helytartója. JLX Kiadó, Budapest 2005.

Gergely Jenő: A pápaság története. Kossuth Kiadó, Budapest 1999.

Pierre Pierrard: A Katolikus Egyház története. Agapé Kiadó, Szeged 1994.

Magyar nagylexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest 1994, III. kötet.