SZILÁGYI JÚLIA
Mi a várakozás?
Nem erre a kérdésre van válasza az irodalomnak. Nem a várakozást, mint olyant, vizsgálja. Nem is vizsgál egyáltalán, nem kutat, nem meghatároz, hanem várakozásokat mutat fel, kis szerencsével: elemez. Ám mielőtt ezt megkísérelné, tanácsot kér, a filozófiától persze, egy-egy filozófustól, most éppen Jasperstől, aki szerint “Beszélni valamiről, annyi mint értelmezni azt”. Nos, a várakozás: időértelmezés. Arra az időre vonatkozik, amely még nem jött el; lehet, hogy nem is fog. De ez nem befolyásolja a várakozás aktív vagy passzív stratégiáját.
De milyen idő a várakozás ideje? Annyit mindenképpen tudunk róla, hogy változásra irányuló idő. Ebből pedig egyenesen következik az a mód, ahogyan a várakozás antropomorfizálja az időt az irodalmi műben. Fél vagy remél a várakozó, készül, csügged, beletörődik, vagy éppenséggel tervezget, elképzel, emlékezik. Hogy mire emlékeztet ez? Hát az életre magára, mi több, a létre, hiszen a várakozás mint irodalmi helyzet, mint beszédmód: létmetafora.
Honnan tudja a várakozó - a várakozás aktora -, hogy mire vár, hogy mit vár? Ismeri talán a jövőt? Nem, nem ismeri. A múltat ismeri. Ami tehát a megélt és a remélt/rettegett idő között van - az a várakozás. Mint ilyen viszonyfogalom, elválaszt és összeköt. Hanem hogy ki a várakozó, hogy milyen ő - arról műtől és műfajtól függetlenül annyit tudhatunk bizonyosan, identitását az határozza meg, hogy várakozik. És visszatér, makacsul, a kérdés: mire?
Akár a kő, olyan vagyok,
Mindegy mi jön, csak jöjjön.
- olvassuk egy korai Pilinszky versben, a Téli ég alattban. Ilyen kevés szóval ilyen sokat csak versben lehet közölni. Mintegy bemutatkozik a várakozó, jellemzi magát és létállapotát. S teszi ezt lírai alanyként, pontosan egy ötszakaszos vers közepén, a harmadik strófában! Mielőtt felemelnénk, ezt a követ vagy elhaladnánk mellette, hadd heverjen tovább a maga képletességében, nézzünk körül a versben, állapítsuk meg, hol érzi a várakozó - semmit sem érez azon kívül -, hogy vár valamit, akármit, valakit, akárkit.
Kint és bent, lent és fent, múlt és jövő között a várakozó térbeli helyzetét a felfüggesztett idő határozza meg. A vers feltételezett súlypontjaként idézett két sor, a vers egészéhez képest az, ami: a szöveg együttes jelentésén, a várakozáson belül az a közléstöredék, amelyből megtudjuk: ennek a várakozásnak nincsen tárgya. Hogy ezt a nincset mint a vershelyzet tételes megfogalmazását visszahelyezzük abba, ami van - a várakozás körülményei, hangulata, intenzitása - lássuk magát a verset.
TÉLI ÉG ALATT
Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdőlök a falnak.
A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.
Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végigesem a földön.
Tovább nem ámítom magam,
Nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.
Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.
Valamit már a vers címéből megtudunk a várakozás színhelyéről és idejéről. Tél van, és a várakozó ott vár, ahol helye, emberi voltából következő helye a világmindenségben kijelöltetett: az ég alatt, a vershelyzet megszorítása szerint: a téli ég alatt. Felnéz és reflektál állapotára:
Fejem fölé a csillagok
megtorpan itt az elemző olvasás, időtlenséget sugall a természeti kép, stiláris értéke a kopott kincseké, ám másféle kulturális képzet is társul hozzá, erkölcsi értékpozícióra emlékeztet, Kantra utalhat, így is értelmezhető az, ahogyan a csillagok bekapcsolódnak magának a várakozásnak a mechanizmusába:
Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
kontraszt kavarog ebben a jeges tűzben, szédület, megingott test és lélek szorongó várakozása, mert íme, a semlegesen téli égről kiderül, hogy irgalmatlan. Így aztán e hipotetikus olvasatban az erkölcsi törvény bentről kiköltözött, lentről fel, az ég felölti az erkölcsbíró szerepét, sejtjük, hogy ezt a szerepet maga a várakozó ruházta rá; valójában az ég se nem irgalmas, se nem irgalmatlan, a versbeli várakozó helyzetét - alatt -, állapotát - hanyattdőlök a falnak -, önértékelését hivatott érzékeltetni. Ha nem az ég jelzője lenne, aligha kockáztathatnánk meg azt a hipotézist, hogy az irgalmatlan nem más, mint behelyettesítés, anagógia ebben a versben: az égben trónoló legfőbb Bírónak tulajdonított (valójában a maga kétségbeesett várakozását minősítő) ítéletet képviseli a várakozó bűntudatában. Leginkább éppen a bűntudat és a várható büntetés felől értelmezhető mostmár visszahatólag a csillagok kavarta jeges tűz is. Mit tehet, mit tesz tehát a bűnét tudó, bocsánatot nem remélő, a büntetést bizonyosságként elfogadó várakozó?
hanyattdőlök a falnak.
Oda az egyensúly, a passzív, kiszolgáltatott test támaszt keres, s falat talál, nem nyugalmi állapotot? Volt-e egyensúly egyáltalán? Poklot idéző, jeges tüzű csillagkavargásban vajon - ismételjük nyomatékosan - nem maga a várakozó szédül? Mintha látnók a megtántorodó testet, amint vertikalitását elvesztvén előbb hanyattdől(ök) a falnak, majd végigesik a földön, pozíciója immár vízszintes lesz. De addig, még a fal bizonytalan oltalmában, a jelenbeli elesettség, a nosztalgiaként is értelmezhető regressziót sugallva menekíti? inkább szégyeníti vissza a várakozót a változott jelentésű múltba. Az önsajnálat minden szófajban - szomorúság, tétován, árva - eufemizálja az undort, az önmegvetést, s mutat az elvesztett ártatlanságot, védettséget, tisztaságot felidéző kérdés felé:
Mivé is lett az anyatej?
Nem késik a válasz: rosszullétté, mocsokká: Beszennyezem a kabátom. Szennyező szomorúságként okádja ki a felnőtt az árva felnőttlétet, az anyatej metamorfózisát legteljesebb táplálékból emésztetlen/emészthetetlenként visszabukó végtermékké. Jelenné. Ezen a ponton tudatosul a létezőben, hogy léte várakozássá kövült. Milyen a kő? Súlyos, mozdulatlan. Erre, ilyen vagyokra válasz a mindegy mi jön, csak jöjjön, a változás kétségbeesett akarása, a várakozás úgy is, mint ígéret, úgy is, mint önfeladás:
Oly engedelmes, jó leszek,
végigesem a földön.
A várakozó hívja és féli a jövőt - azt a mindegyet, ami jön -, közben csillagnézőből, égretekintőből a falnakdőlés átmenetén keresztül a földre, a földig, a földön végigesetté, végleg elesetté válik. E negatív várakozás folyamatát a jelzők mentén követve a külvilág téli, jeges, irgalmatlan, a reflexió alanya egyetlen egyszer minősíti önmagára mutató szóval helyzetét: árva; ezt a magárahagyatottságot követi a kő-lét apátiája, a tárgya nincs várakozásé; a vagyok ilyen súlyosan, élettelenül csúszik az engedelmes, jó leszek felé. Mint lassított képsoron bontakozik ki két idősík párhuzamossága: látjuk az éppen bekövetkező eseményt - végigesem a földön -, és halljuk a fogadkozás? bizonykodás? - elvont-morális jövő idejét - Oly engedelmes, jó leszek - anélkül, hogy a bejelentett, a jelent megelőző jövő egymásra vonatkozásában bizonyosságra lelhetnénk: a megigazulás, megjavulás ígérete, mint eszményi lehetőség, elhárítani hivatott-e a legyőzetés tényét, a testi valóságot, vagy szinkronban van vele, mert az engedelmesség, jóság óhaja csak a megsemmisülésben valósul(hat) meg, illetve a két idősík alternatívaként, ellentétpárként valamilyen felfüggesztett időben - várakozásban - találkozik.
A negyedik versszak csupa tagadás. Hiányok összegezése, leltára mindannak, ami nincs, ami kéne. Metaforák nélkül sorjáznak, túl a képgazdag kétségbeesésen, kopárságukkal is a remény hiányát, minden érték hiányát sugallón a kegyetlen közönnyel összetéveszthető, mégsem azonos tompa fájdalommal, dermedt, dermesztő monotóniával a tagadás igéi. Nem is a tagadó szók gyakorisága (háromszor fordul elő a nem, egyszer a nincsen, kétszer a semmi - utóbbi általános névmásként a versszak retorikai hangulatában betöltött szerepével sorolja magát a tagadó szók közé), mint inkább az ismétléssel megsokszorozott nyomatékuk kelti azt a benyomást, hogy itt Pilinszky a nemlegesség esztétikájában, a szenvedés jelentéstanában bizonyított jártasságával a Téli ég alatt születésével szinte egyidejű, monumentális elkárhozás-regény, Thomas Mann Doctor Faustusát, annak problematikáját és Nietzschéig visszamutató szellemiségét idéző élményvilágot jeleníti meg. Annál is inkább érezhetjük ezt, minthogy a vers ötödik szakaszában a már fokozhatatlannak tűnő tagadást folytatni képes. A Semmiből kibontakozik Valami, a várakozás vége, az apokaliptikus látomás. Előzménye a mindent tagadni látszó negyedik szakaszban az, amit nem tagad. Hiszen a Nincsen ki megsegítsen kifejtéséből a következő két sorban
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten
kiderül, hogy a tagadó önmagát tagadja, saját esélyét arra, hogy részesülhet a megváltó szenvedésében, az isteni védelemben. A versbeszéd a hit keretét feszegeti, de nem lépi át, azon belül marad gyötrelme, rettegése, hogy amit megidézett, az a mindegy, ami jöjjön, íme jön, ugyanolyan lassított felvétel-szerűen, ahogyan a vershelyzet epizódjai követik egymást, már csak a finálé van hátra:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.
A Téli ég alatt tehát arról a várakozásról szól, amelynek során az értékek visszájukra fordulnak: az ég irgalmatlan, az anyatej szennyez, az engedelmesség, jóság: önfeladás, a szenvedés nem mindenkit vált meg, az egyszerű és a szörnyű egyazon rettenet két arca. A várakozó tudja, hogy elkárhozik. De még nem kárhozott el. Vár.