Léon Robin Platón-monográfiáját két posztulátum működteti: egyrészt az, hogy mivel Platón lényegében filozófus volt (művész mivolta mellett), egy sajátos filozófiai tannal kellett rendelkeznie, másrészt pedig az, hogy lehetetlen valakinek a megismerés problematikáját, annak tárgyát és eljárásmódját úgy vizsgálnia, hogy előzetesen ne tisztázná, rendszerezné hipotéziseit.
Ami az első előfeltevést illeti, könnyen belátható, hogy Platón nem valamiféle eklektikus módon tákolta össze elméletét az azt megelőző különféle bölcseletekből, hanem egy sajátos szintézist teremtett a szembenálló (vitába lépő) felfogások ütköztetéséből, egybe-gyűjtéséből. A rendszer-problematikát érintő második posztulátum azonban már nehézségekbe ütközik. Platón dialógusaiban ugyan érzékelhető az a törekvés, hogy gondolatait valamiféle „rendszerbe” foglalja, viszont sehol sem találkozunk dogmatikusan tálalt „eredményekkel”, megoldásokkal, ezek valahogy mindig kisiklanak vagy besiklanak a nyitottság útvesztőibe. Ennek ellenére a dialógusok vizsgálódásainak és próbálkozásainak kulisszái mögött egy jól körülhatárolható, rendezett tantétel húzódik meg.
Mindezek alapján Robin célkitűzése is kettős: egyrészt Platón gondolatainak szisztematikus osztályozása, másrészt pedig ezen gondolatok megpörgetése a Platónt körülvevő eszmetörténeti kontextusban (főleg az óplatonizmus, illetve Arisztotelész vonatkozásában). A platóni eszmék Robin általi tematikus osztályozása ismeretelméleti, ontológiai és etikai irányt követ, melynek során az anamnézisz, az ideatanban jelentkező dolgok és jelenségek, a lélek halhatatlansága, világ és istenség összefüggései, valamint az emberi magatartás és az állam megszervezésének problematikái kerülnek tárgyalásra.
Léon Robin könyvének külön érdeme, hogy a vizsgálódások során felmerült kérdésekhez kitűnő tematikus bibliográfiát nyújt, egy olyan könyvészetet, melynek tételei (a szerző bevallása szerint) vagy a monográfia hiányosságait igyekszenek pótolni, vagy pedig döntő jelentőségűek a Platón-interpretációk történetében.
A monográfia először 1936-ban jelent meg, a Presses Universitaires de France kiadásában. Az 1996-os román fordítás az 1988-as újrakiadás alapján készült.
(Gregus Zoltán)