tamás gáspár miklós
Nem valami elegáns dolog, ha az ember pro domo sua bölcselkedik. Gáll Ernő kétségtelenül tiszta szándékú, jóindulatú és jóakaratú írása – ezeket a jelzőket komolyan gondolom – a Korunk 1976/12. számában (891–897.) azonban arra késztet, hogy gesztusának, a Szövegek és körülmények (1974) c. gyűjteménnyel indult fiatal szerzők támogatásának és pártolásának, baráti bírálatának az értékét azzal a helyzettel próbáljam meg szembesíteni, amelyben az ilyen gesztusok jelentése kiolvasható.
Ez a helyzet pedig a manifeszt ideológiai értékválasztások esélyeinek a helyzete, ami végső soron társadalmi kérdés, sokkal fontosabb, mint barátaim és jómagam fölöttébb problematikus teljesítményének exegézise. Ez utóbbival itt nyilván nem is foglalkozom, hiszen nem is tisztem, de szeretném fölfedni azokat az okokat, amelyek kizárják azt, hogy a mecenatúra nemes szándékának puszta bejelentése helyettesíthesse a kritikát.
Gáll Ernő írása a következő – jellegzetes, mégpedig tudattalanul jellegzetes – locusokat tartalmazza:
1. Dicséretet kap a kultúra tulajdonjogát technikailag bonyolító és részben megtestesítő közület, a kiadó („járatlan úton indul el”, „fiatal filozófusokat, szociológusokat és esztétákat bocsát szárnyra”, „a fiatal kritikusok és társadalomkutatók lanszírozása”, „a kiadó kísérletét lényegében sikeresnek […] kell elkönyvelnünk”, „több […] fiatal filozófus startol”). Már ez a bevezetés világosan mutatja, hogy az írás voltaképpeni tárgya nem a szerzők (netán létező) nézetrendszere, hanem az intézményi, kvázi-hivatalos beavatási aktus, amellyel bárki nézetrendszere a nyilvánosság elé tartozó és az olvasók számára a szokásos kommunikációs csatornákon hozzáférhető valamivé válik. A bátorság érdeme a beavatást és a fölszentelést végző névtelené, hiszen ebben a locusban a kulturális tény még csak az artikulálatlan, szinte hangtalan „magánügy” peremén tűnik föl, csak aztán kap hangot, a közület varázsvesszejének érintésére.
2. Miért történt, történhetett meg a beavatás, fölszentelés? Ez történelmi játszmák következménye – mutat rá helyesen (és első kötetünk címével összhangban) Gáll Ernő –, éspedig: valamikor (nyilván a hatvanas években) „a felsőfokú szakoktatásban, a folyóiratok szerkesztőségében ösztönző légkör kezdett meghonosodni”. Kit (és mire) ösztönzött ez a légkör? Ki honosította meg? Rejtély. Az intézményekben – elnézést –: sieht man, dass es gibt. Gáll Ernő megemlíti, hogy „a fiatalok […] tanítványaim voltak az egyetemen, több kéziratuk közlésénél pedig szerkesztőként bábáskodtam […]; problémájuk különféle vetületeivel évek óta viaskodom”. Az intézmény arcot ölt, rokonszenves arcot mutat, a megértő tanárét, szerkesztőét, aki számára gond, probléma „a fiatalok” jelentkezése. A gondot föl, a problémát meg kell oldani. Mitől függ ez? Az immár arcot nyert intézmény akaratától.
3. Egyed Péter a Szövegek és körülményekről írott kritikájában – idézi Gáll Ernő – együttes haditettnek nevezi a könyvet. De: „ha azok, akiket […] a marciális kihívás közvetlen céltábláinak vagy ellenzőinek vél, valójában és többségükben a – kritikai szempontokat is megfogalmazó – támogatók kategóriájába tartoznak”. Haditett tehát: nem irányul senki ellen; s ha mégis irányulna, csatlakozik. Akkor miért haditett? Az izgalom és a kockázatmentesség együttes előnyei. Háromszori golyóváltás versus jegyzőkönyvi bocsánatkérés: nem mindegy. Noha mindkettőt párbajsegédek intézik. Ha konfliktus nincs, lássuk, hogy néz ki az ellentéte.
4. „A nemzedéki stafétát […] fejlődést előremozdító tényezőnek tartom; […] a staféta fogalmához számomra […] az együttműködésé társul.” Az, hogy a nemzedékek felváltják egymást, nyilván haladó dolog, már amennyire ezt rá lehet mondani egy természeti jelenségre. Ennek a jelenségnek Gáll Ernő számára van jelentése: egység a folytonosságban. S ez nem meglepő. Különösen, ha hozzáteszi: „együttműködésen […] nem kényszeredett hasonulást […] értek. De: ki működik együtt? A Szövegek szerzőit – mondja Gáll Ernő Bretter Györgyre hivatkozva – a nyelvkritika(i szempont) köti össze: „Amennyire termékenynek ígérkezik a nyelvkritikában kifejeződő társadalomanalízis […], olyannyira kétséges, hogy e feladat teljesítése szinte kizárólagos jelleggel az – egyébként tényleg előnyösebb helyzetben levő – fiatalok hivatása lenne.” A negyedik locus a legárulkodóbb. A rejtett gondolatmenet a következő: a) a fiatalok megkülönböztető jegye a nyelvkritika; b) a nyelvkritika az idősebbek feladata (id est: megkülönböztető jegye) is; c) a nyelvkritika, amely a fiatalok megkülönböztető jegye, nem a fiatalok megkülönböztető jegye; d) tehát a fiataloknak nincs is megkülönböztető jegye, e) quod erat demonstrandum. A gondolatmenet elágazása: aa) a fiatalok – akikről bebizonyosodott, hogy nem másak –, előnyösebb helyzetben vannak; bb) megkülönböztető jegyük az előnyösebb helyzet. Kérdés: miért a hátrányosabb helyzetben levőknek kell támogatniuk az előnyösebb helyzetben levőket?
5. A nem-specifikus kritikai álláspontot mégis a kritikai magatartás minősítése írja le: „a kritikai magatartás kialakításának görcsös hajszolása” (Gáll Ernő idézi Brettert); a differentia specifica nyilván a görcs. Ezen kívül pedig az erkölcsi nonkonformizmus és a műveltség. Az elsőről nem tudom, hogy micsoda, mert egyszerűen tiszta moralitásra kell törekedni, az erkölccsel szembeni nonkonformizmus egyszerűen erkölcstelenség, az erkölcstelenséggel szembeni pedig egyszerűen erkölcsösség, a műveltség pedig egyszerűen az értelmiségi kutyakötelessége, szóra sem érdemes, természetes, kész. Marad a görcs: „A görcsös igyekezet mint gerjedelem ugyanis nem mindig a legjobb tanácsadó. A radikális bírálat egyébként jogos követelménye sem feltétlenül a minden összefüggésből kiszigetelt, minden szerzői szándéktól, mögöttes vagy implikálható jelentéstől kérlelhetetlenül elvonatkoztatott szöveg boncolgatásával azonos.” Ez a két mondat ismét Karl Kraus ortodox hívévé tesz. Miért egyébként jogos a radikális bírálat követelménye? Miért csak nem feltétlenül jó az – egyébként – elítélt szövegboncolgatás? Hogyan lehet radikális–kritikai szövegboncolgatást (gyakorítva!) a szerzői szándéktól, a mögöttes, implicit jelentéstől elvonatkoztatva végezni? Hogyan lehet a szándéktól és jelentéstől (méghozzá kérlelhetetlenül) elvonatkoztatott szöveget boncolni? Mi marad a szegény radikális szikéje számára? Hiszen mondatokat nem lehet csak fonémákból rekonstruálni! És végül még egy kérdés (K. Jakab Antal terminusával) a mindennapi kritika pszichopatológiája köréből: hogyan lehet gerjedelem a görcsös igyekezet? És: hogyan lehet értelmes, jelentéses szintagmákat (is) hordozó beszéd közben (s tegyük fel: a Szövegek szerzőinek szövegelése ilyen) bármit, különösen szöveget, minden összefüggésből kiszigetelni? És: a rossz nyelvek szerint „rettegésben tartottuk” az irodalmi életet, ugyanakkor ez saját illúziónk is volt – miért rosszak akkor e nyelvek? Megannyi kérdés – mondja Brecht –, megannyi válasz.
6. „Ami a sablonmentes, egyéni utakon történő járást illeti, ezt a programot, főként az elmélet területén, csak bátorítani lehet. […] A polgárpukkasztás burzsoák hiányában is adott esetben eszmegerjesztő lehet, de a kultúra története azt mutatja, nem minden kihívás bizonyult művelődésteremtő aktusnak.” Miért főként az elmélet területén kell egyéni utakon járni? De hagyjuk… Nem nagyon hihető, hogy a művelődéstörténet olyan kihívásokról is beszámol, amelyek nem tartoznak a művelődéstörténetbe! S ha ezek nem teremtettek művelődést, amaz hogyan tanúskodhat róluk? Ez természetesen azt jelenti, hogy különféle művelődéstörténetek vannak, nincs „a” művelődéstörténet, hogy itt is az értéknyelvek pluralitásáról van szó: akkor pedig ne tüntessük fel úgy, mintha „a” história személyfölötti tekintélye bármi mellett tanúskodhatnék anélkül, hogy céloznánk legalább azokra az értékekre, amelyek a számunkra csakugyan egyetlen históriát tagolt renddé, tehát megérthető valamivé teszik – így a mondatnak csak az az értelme: szerintem a kihívás… stb. Ami pedig a polgárok nélküli polgárpukkasztást illeti: úgy hiszem, ilyesmi nem létezik. Ha nincs polgár, nem pukkad. Tertium non datur. „A más-ság önmagában még nem érték” – írja Gáll Ernő nyilván Hanák Tibor cikkével (Magyar Műhely 49., 1976. június, 60.) polemizálva –, csak ha „a rutint megszakítva a jövőt, a holnap üzenetét fejezi ki”. Kicsoda dönti el azt, hogy micsoda a jövő? Melyik jövő? Ha az, amelyiket a bírált fiatal szerzők óhajtanak (s erre célzás történik), akkor miért nem érték önmagában ugyanaz a „más”-ság, ami ez utóbbiakat jellemzi? Azt a „más”-ságot helyeslem, ami a jövőt közvetíti, amikor a jövő nem más, mint a közelebbről meg nem határozott bizonytalan; és mi az, ami más, mint a bizonytalan? A meghatározott. Ennek éppen az a sajátossága, hogy önmagában megalapozható, amit az imént tagadtunk. Tehát?...
7. Gáll Ernő a „szövegírók” „csoportjának” közös dilemmáit keresi, ezt két lépésben véli föllelhetni: a) előbb Bretter nyomán a „lét partikularitásának” és az „egyetemesség […] erősödő tudatá”-nak az ellentétében, b) majd a „kisszerű helyi problémák” és a „parttalan általánosságban való felszívódás” egyszerűsített toposzában. Egyiket sem tartom valódi dilemmának. Aki ráeszmél arra, hogy létezik partikularitás és arra, hogy az micsoda, az ítéletet mondott: a partikularitás és az egyetemesség ugyanis értékfogalom, sőt, Molnár Gusztáv szerint egyenesen „mitikus fogalom” (Az elmélet küszöbén. Kriterion, 1976, 96.), akár a nembeliség, az elidegenedés, a történelem – véleményét különben nem tartom kielégítőnek, de első könyveinek attitűdjére meglehetősen jellemzőnek. Ami pedig a helyi és a parttalanul általános szembeállítását illeti, ezt én tartom mítosznak. Helyi terminusok (nevek, események, ideologémák, történelmi–érzelmi rögződések) az általánosságot a legrútabb alakjában reprodukálhatják; mi sem nemzetközibb, mint a nacionalizmus. A társadalomelméleti kutatás konkrétságát a kritika élessége és a reflexió gazdagsága biztosítja, nem az imaginárius tárgyaknak az az elég kicsiny halmaza, amelyre az elméleti vagy ideológiai szöveg terminusai vonatkoznak. Ugyanakkor teljesen elvont fejtegetések a szerző aznap reggeli bosszúságait szublimálhatják. Ezek nem különbségek, ezek lappáliák.
8. Gáll Ernő bírálja – nevem említése nélkül – az eltérő értékstruktúrák által meghatározott kultúrák monadikus jellegéről vallott elképzeléseimet és az ugyanezeket illető naiv történeti képzeteket bíráló kísérleteimet. Legyen szabad megemlítenem, hogy fölfogásom azóta némiképpen megváltozott (vö. a művelődéstörténet paradoxonairól szóló előadásommal: Híd, 1976/11., 1286–1298.). Ugyanakkor nem hiszem, hogy „az ellentmondá-sok eszmény és tényvalóság, szándék és megvalósulás között” mint „szubjektív élmény” indokolnák csak így szimplán „a tényítéletek s az értékítéletek ugyancsak kategorikus ellentétezését”, továbbá azt sem, hogy ez az ellentétezés „weberi-popperi fogantatású antagonizálás”. Nem itt a helye annak, hogy a Sein–Sollen kérdést egyszer s mindenkorra rendbe rakjuk. De hadd utaljak azért futólag arra, hogy mindennek van némi köze a polgári társadalom szerkezetéhez, ahhoz, hogy az egyetemessé vált érintkezés az egyetemessé vált immanenciát jelenti; s hadd utaljak arra, hogy a transzcendenciának (az értékvilágnak) az immanenciából, a lét önelvéből, az általánosságnak az egyedi autonómián aratott győzelméből való levezetése a polgári társadalom alpári igénye, amelyet a polgári szabadságfilozófiák sem képviseltek soha, még Hegel sem, minden ellenkező híresztelés ellenére. Az értékek és tények egyneműségének kozmoszát a szocialista (baloldali, marxista) elmélet nem állíthatja helyre kompromisszummal; egyrészt mert nem lehet, másrészt, mert nem illenék. Teljes mértékben rokonszenves „a feltevés (a remény), hogy […] legalább az a nézet elfogadtatik, hogy tényítéleteknek és értékítéleteknek nem muszáj feltétlenül antagonisztikusan egymáshoz viszonyulniuk”. Elfogadtatik. Valóban nem muszáj, gondolom. Ezt bizonyítani látszik az a benyomásom, hogy nem élünk valamennyien és folyton a mocsokban és a gyalázatban. De azért talán mégis vannak a filozófiának más eszközei is a kérdés megközelítésére.
9. „Szerzőink – imponáló módon – komolyan veszik magukat”, s ez indokolná, hogy meghatározzák helyüket a hazai magyar kultúrában. Ezzel kapcsolatos állásfoglalásaikból csak azt idézi Molnár Gusztávnak egy hírlapi nyilatkozatából (az emlékezetes közös csíkszeredai happening alkalmával jelent meg), hogy „türelmet kér a tényleges vagy virtuális olvasóktól”. Ez természetes, de kevés. Nemcsak türelmet kérünk, nemcsak kérünk és nemcsak az olvasóktól. Érdekes módon itt kihagy az intézményi hangvétel. Eltűnik a közület, csak az írók és olvasók maradnak. Meg kapcsolatuk: a patinás közérthetőség-probléma. „Az elmélet bevitele a mindennapi életbe – írja Gáll Ernő – az elméletírók részéről is kemény erőfeszítést feltételez.” Azt gondolom, hogy amennyiben van külön elmélet és külön mindennapi élet, s az elmélet bevitele a kommunikációs csatornák tulajdonformáján és a kultúraközvetítés gépezetének (polgári társadalmakban anonim, kereskedelmi, de ugyanakkor ideologikus mechanizmusának) általánosságán múlik, az adott helyzetben a Gáll Ernő által is emlegetett „kultúrstratégiának” a kommunikáció csatornái felé kellene fordulnia, a kulturális intézmények felé. Írók és olvasók között a modern korszakban nincs közvetlen érintkezés. A közvetítettség általában a modern ipari társadalmak egyik alapelve. Az írónak az olvasó felé tett bármilyen „közvetlen” gesztusa Homérosz óta, az írásbeliség, pláne a könyvnyomtatás kezdete óta csak az emberiség őskorára visszautaló kegyes csalás. Az utópia sem közvetlen, ha közvetlenséget óhajt is. A kultúra, az alkotás, az alkotók társadalmiasításának módja dönti el azt, hogy kicsoda és mennyire közelítheti meg a kulturális értékeket. Ez pedig nem a szerzők tisztán kulturális erőfeszítéseitől függ.
10. Gáll Ernő felteszi a kérdést: „azok, akik az újítók szerepében lépnek fel, tulajdonképpen kiket is képviselnek?” Bevallom, nem tudnék erre egyetlen mondattal felelni. De hadd fordítsam meg a kérdést: azok, akik úgy dönthetnek, hogy támogatják (vagy sem) az újítókat, tulajdonképpen kiket is képviselnek? Mert a cikkben a kultúraközvetítés mechanizmusáról ezeket az információkat kapjuk: bizonyos könyvekről alig közöltek (veröffentlichte man) érdemlegeset; egy recenzió nem hivatkozik a recenzált műre: „ez nem a szerző hibájából történt” (es geschah nicht…); valamelyik szerző módosította duktusát „a felelősség jegyében”, csakhogy a módosítás időszakában alig publikált valamit; akkor honnan tudni?…
Mi a bajom tulajdonképpen a Gáll Ernő cikkével? Hiszen csak nem bánt az, hogy a tekintélyes és hírneves filozófiai író barátságosan foglalkozik barátaim s a magam munkájával? – Természetesen nem hibbantam meg, a figyelem megtisztel és megörvendeztet. Ámde. Gáll Ernő cikke gesztus. Gesztus néhányunk felé, ami magában kitűnő dolog, de azzal jár, hogy a cikkíró zárójelbe teszi valamennyiünk voltaképpeni nézeteit, anélkül teszi le a garast működésünk mellett, hogy annak tartalma a legcsekélyebb mértékben érdekelni látszana őt. Gesztusának jellege folytán néhányunk írásait hasonló gesztussá stilizálja – valaminő elvont újszerűség, elvont műveltségeszmény, elvont világfiság, elvont nonkonformizmus puszta akarásává –, ami sajnos nem igaz. Ezáltal gesztusa pusztán személyes értékűvé válik; ezt persze nem szabad lebecsülni. Csak azzal, hogy személyes gesztusát a nyilvánosság elé bocsátotta, megtévesztheti az olvasókat a kultúraközvetítés szerkezete felől. A cikkíró, mint mindenki, személyesen is közeledni akar ahhoz, amit valamilyen oknál fogva kedvel vagy helyesel, vagy amire kíváncsi. Gesztusának súlya azonban ékesen bizonyítja, hogy a cikkíró nem magánszemély: módja van a mecenatúra gyakorlására. Ha azonban ennek bejelentésekor a liberális–pluralista személyes viselkedés fenomenológiáját nyújtja – ennek tartozékai: az ideologémák visszavezetése ugyancsak hagyományos ideologémákra, az ideológiai elemek semlegesítése ideológiai elemekkel, az univerzáliákra vonatkozó predikációk több válfajának egyidejű megtűrése irrealitásuk és irrelevanciájuk biztos tudatában, az intelligibilis szféra függővé tétele egyéni vagy csoportaffektusoktól, a kulturális tényeknek az abszolút szó szerint-től távol eső pragmatikus tipológiája, az antinómiák visszavezetése hagyományos világnézeti toposzok szónoki szembeállítására –, akkor legalábbis gyöngített formában kellene használnia az intézményi nyelv metafora- és érvkészletét ahhoz, hogy a fölkínált tartalmak közületi személytelensége és az őket burkoló gesztusanyag egyszeri személyessége között lehessen valami kapocs. A modern kultúra közvetítettségének átka, hogy a derekasság valódi értéke a nyilvánosság előtt nem létezhet ideológiai előjel nélkül. Nem lehet teljesen heterogén elképzeléseket egyetemlegesen felkarolni csupán azért, mert vannak: hiszen az elmélet nem pusztán van, nem szabad erre a dimenziójára visszametszeni. Egzisztenciáján túl az elmélet valamit jelent, valamit leír: azt, ami van. Ennek révén túl van azon, ami van, ezért utalhat mindig arra, ami kellő. Az egzisztenciára való visszavezethetetlensége teszi egyáltalán lehetővé a leírást; a tiszta immanenciában nincsen olyan pont, ahonnan bármit le lehetne írni. Az elméletnek csupán egzisztenciális szemügyre vételét ezért nem tudom helyeselni. Természetes, hogy az ilyen álláspontot nem lehet koherens módon megfogalmazni. A szó nemcsak életműködés. A belső lehetetlenség stigmatizálja a nyelvet, innen fakad önzetlen humora.
Tehát: köszönöm, nem.