VARGA TAMÁS
(1940 – 2002)

eredetileg vegyésztechnikus, majd színjátszó, később gépészhallgató, színjátszó-rendező, egyetemi klubvezető, aztán a Műegyetem Kulturális Titkárságának vezetője, de leginkább népművelő és közösségfejlesztő 1973 óta dolgozott a Népművelési Intézetben és jogutódjaiban. 1996-ig volt itt folytonos egymásra épülő, mindig az előzőből következő szakmai fejlesztőmunkája. Ekkor nemtelen támadások kétes eredményeképp megvált az állami szolgálattól – de nem tennivalóitól. Ezt azóta, és emelt fővel viselt szörnyű betegsége utóbbi két éve alatt sem hagyta abba. A halálát megelőző napokban is még úgy írt, intézkedett, szervezett és tervezett, mintha örök életű lenne.

Az is.

Nemcsak addig, ameddig mi, kortársai, élünk és emlékezünk reá. Nemcsak azért, mert Kunbábonyban a Civil Kollégium épületének és tevékenységének kialakításával valóságosan megfoghatót és maradandót alkotott. Nemcsak, hogy mert fennmaradtak írásai, hangja, alakja. Hanem mert munkálkodásával értelmet nyert egy közintézmény, a művelődési otthon; megteremtődött és létezik a Makovecz Imrével közös leleményével megnevezett faluház; értelmezhetővé és működtethetővé vált a közösség.

Varga Tamás – sokan másokkal együtt, de az egyenlők

között elsőként – dolgozta ki és gondozta a művelődési otthonok közösségi térré való megújításának szándékát. Először klubnyi, később előtéri, majd intézményi léptékben szorgalmazta az átalakításokat, s újított a stabil berendezésen, mobiliákkal rendezve be azokat. Később új épületek terveiben szorgalmazta az eleve közösségterem-tő működtetést. Szándékai idővel meghaladták az intézményt, s települési–térségi léptékben lelte meg a közösségépítés lehetőségét. Számtalan intézmény és település őrzi így keze nyomát még akkor is, ha az érdem az építészt, a tanácselnököt, a polgármestert illette később; avagy az eredményt mások ezeknek tulajdonították, esetleg ők maguk immár a sajátjuknak gondolták. Nem tudható, hogy előadásai, írásai révén, az általa vezetett hazai és külföldi tapasztalatcserék eredményeként, tanítványai munkájából a közösségi művelődés területén mi hogyan módosult az elmúlt harminc évben; cselekvő kortársként csak azt bizonyíthatjuk, hogy nagyon sok minden. Szavai, szándékai cselekedeteinkbe, és mások törekvéseibe épültek. Csak avatott elemző választhatja majd szét, hogy mi ebből az ő, s mi a mások javaslata, eredménye – de még nem tartunk itt.

Ma még csak az bizonyos, hogy nélküle mindebben hátrább tartanánk.