ANDRÁSSY MÁRIA

MIT TUDUNK MAGUNKRÓL?

Válogatás a Magyar Művelődési Társaság és a Magyar Művelődési Intézet

pályázatára beérkezett írásokból

A Magyar Művelődési Társaság és a Magyar Művelődési Intézet 1999 elején millenniumi pályázatot hirdetett. “A pályázat célja: egy-egy közösség életének, működésének, szellemiségének oly módon történő bemutatása, hogy tapasztalataik, módszereik közkinccsé váljanak, és másokat is segítsenek abban, hogy legjobb hagyományaik folytatójává, környezetük gondozójává, egészségük megőrzőjévé, a művelődés motorjává, és a helyi élet fejlesztő erejévé válhassanak.”

Öt és ötven gépelt oldal közötti terjedelmű pályázatokat vártak.

A résztvevőket ismertető lista szerint 139 írás érkezett a felhívásra. 2000 májusában hirdetett eredményt a zsűri:

3 I. díj,

4 Életmű-díj,

33 Kiemelt dicséret került kiosztásra.

Közlésre ennél kevesebb, összesen 19 alkotást tartott érdemesnek a válogató szerkesztő, Makovecz Benjamin. Érdekes, hogy egy Életmű-díjjal jutalmazott pályázat nem került be a kötetbe.

A bemutatott írások közel egyharmada határon túlról érkezett, egy Erdélyből (I. díj), egy Ausztriából és négy (köztük egy I. díj) a Vajdaságból.

A kötet írásai felölelik a közművelődés csaknem valamennyi területét. A legtöbb pályamunka az amatőr művészeti tevékenységgel foglalkozik: színjátszó csoportok, képzőművész kör, fúvós zenekar, táncegyüttes szerepel a bemutatottak között. Honismeret és hagyományápolás, gazdakörből kinőtt népfőiskola és olvasókör, hátrányos helyzetű gyermekek és mozgáskorlátozottak beilleszkedésének segítése egyaránt szerepel az írásokban. Több díjazott írás mutatja be egy-egy település kulturális életének fejlődését az elmúlt két-három évtizedben. Érdekes, történeti jellegű pályamunkák érkeztek a Vajdaságból.

Természetesen minden zsűri döntésével lehetne vitatkozni, azonban a kötet szerintem két legjobb írása közül az egyik Életmű-díjat, a másik I. díjat kapott.

Életmű-díj

A pályázati kiírás nem jelezte előre a két díjazási kategóriát, így csak vélelmezni lehet, hogy Életmű-díjjal jutalmazták azokat a pályázókat, akikről életútjukkal megismerkedve kiderül, hogy másokat maguk köré vonzó személyiségek, igazi “lámpások” voltak.

Én a nem létező Abszolút-díjat Nagy János: Hat évtized a közművelődés szolgálatában című önéletrajzának ítélném oda. A nagy formátumú, két és fél íves tanulmányt leginkább az írásból kiemelt nagyobb idézettel lehet bemutatni.

“Ha a jó Isten is úgy akarja, ahogy én szeretném, rövidesen 84-ik évemet taposom. 42 évi működésem alatt, mint népiskolai tanító, majd általános iskolai énektanár, sok mindent meg- és átéltem. Voltam fizetés nélküli sorkosztos kántortanító, majd állami tanító, iskolán kívüli népművelési bizottsági segédtitkár, népfőiskolai igazgató, ének-zene szakfelügyelő, 28 évig – nyugdíjazásomig – igazgatóhelyettes. Iskolai munkám mellett: műkedvelő színjátszócsoport-vezető, leventeoktató, szabadművelődési- majd népművelési ügyvezető, NÉKOSZ kollégiumi nevelőtanár, kórusvezető, zeneoktatói munkaközösségi igazgató, szolfézs- és hegedűoktató.

Éltem nyírségi, nagyon szegény, elesett sorsú emberek között. Tanítottam többségében román nemzetiségű faluban. Rövid ideig ugyan, de belekóstoltam Erdély fővárosa, Kolozsvár és Kolozs megye oktatási-közművelődési életébe. Sor- és tartalékos katonaként, majd szovjet hadifogolyként öt és fél évet vett el ifjúságomból a háború. Túlélve a háborút, hadifogságot, életem útja hazahozott szülővárosomba, Tokajba. …Elregélem hát mindazt, amit magamról és azokról tudok, akik életemnek értelmet, tartalmat adtak.” Ha van a kötetben írás, amely maradéktalanul megfelel a pályázati kiírásnak, akkor ez az: megismerhető belőle az író “…fűtő eszmék, hitek, célok, remények, sikerek öröme, kudarcok fájdalma, belső válságok, ellentétek és feloldásuk, vagy a bomlás, újrakezdés, megújulás története”. Feszes szerkezetű, kiváló stílusú alkotás, érdemes elolvasni.

Életmű-díjjal jutalmazták Adamecz László: Keresd a lehetőséget, amelyben önmagad és mások boldogságát megleled! című pályázatát. A díjat a szerző nem annyira az írás, inkább példaadó magatartása minőségével érdemelte ki. A leszázalékolt vájár így mutatkozik be: “Húsz éve tartó sokízületi gyulladás és súlyos rokkantság ellenére vidám, boldog, optimista vagyok.” Záró mondata: “Elveszett egészségem ellenére mégis szerencsésnek érzem magam, mert ebben a sorstársi közösségben sok életérzéssel, új szemlélettel gazdagodtam, és olyan munkát végezhetek, amely boldoggá tesz.”

1986-ban alakult meg a Tatabányán élő mozgáskorlátozottak Humanitás klubja és Sportegyesülete, amelynek a szerző 1988 óta a vezetője, később létrehozták a mozgáskorlátozott emberek kulturális életét segítő Delfin Alapítvány, amelynek elnöke lett.

A pályamű bemutatja az egyesületben folyó tevékenységet, a 1992-ben először megrendezett kulturális fesztivált, amelyen tizennégy megye képviseltette magát, szereplőik léptek színpadra, alkotóik állítottak ki. A fesztivál 2000-ben ötödik alkalommal került megrendezésre.

Az írás végén összefoglalja tapasztalataikat, javaslatokat tesz a kulturális tevékenység folytatására, valamint a támogatások megszerzésére.

Ugyancsak Életmű-díjat kapott Jankovits Jenő: A gyöngyösi Játékszín című pályázatáért. A szerző egész életében üzemmérnökként dolgozott, s mellette 45 éve vezeti az amatőr-színházat, amelyhez elvégezte a rendezői akadémiát. A nemes értelemben vett műkedvelő csoport és vezetője olyan szintre fejlesztette a közel fél évszázada folyamatosan működő együttest, hogy az hivatásos művészekkel együtt hozhatott létre produkciókat.

Bár a recenzens nem oszthat díjakat, elismerést érdemel életművéért, 40 éves tevékenységért Horváth Dezső szegedi újságíró, aki a legnemesebb értelemben vett animátorként részt egy tanyai Gazdakör tevékenységében, és segítette a Népfőiskola megalapítását. Mintegy résztvevő megfigyelőként fogalmazta meg Barátságömlesztő Zsombói Népfőiskola című pályamunkáját, amelyet a bíráló bizottság Kiemelt dicséretben részesített.

I. díj

Kereszti Ferenc: A Kistarcsai Kulturális Egyesület című munkája a három I. díjjal jutalmazott írás közül az egyetlen Magyarországon készült pályamű. Ezen kívül szinte az egyetlen, amely minden szempontra kiterjedően mutatja be egy, a kilencvenes évek elején alakult művelődési célú civil szervezet tevékenységét. A szerző az egyesület elnöke. Mérnök, aki a hivatására jellemző precizitással szerkesztette meg a tanulmány feszes struktúráját.

Bevezetésként röviden bemutatja a település kulturális életét a huszadik század első felében, ennek szétverését, majd a hetvenes évek kezdeményezéseit, feltámasztásukra. Ezeket tekinti mai tevékenységük előzményeinek. Leírja azt a folyamatot, amely a kilencvenes évek kezdeményezéseinek a nyomán elvezetett az Egyesület 1993-ban történt megalakulásához. Elemzi ennek társadalmi körülményeit, s bemutatja, hogy ma már mit csinálnának másként.

Az Egyesület tevékenysége igen gazdag. Klubot működtetnek. Az elmúlt időszakban több mint 300 ismeretterjesztő előadást tartottak. Öt alkalommal rendezték meg az ún. Kistarcsai Napok rendezvénysorozatot; 1996-ban a honfoglalás 1100. évfordulójáról a Honfoglalási Hétpróba című, 1998-ban a Szabadságharc 150. évfordulójáról a Trombita harsog, dob pereg című, elsősorban iskolások részére szervezett rendezvényekkel emlékeztek meg. Az írás továbbá bemutatja az Egyesület társadalmi kapcsolatait, kitér a tevékenység anyagi alapjaira, a pályázati tevékenységre, a szponzorszerzési kezdeményezésekre.

Terveik szerint a jövőben helytörténeti jellegű munkát szeretnének folytatni, s részt kívánnak venni a település modern információs rendszerének (teleház-újság-kábel-tévé-internet) kiépítésében.

Kiváló írás, méltán jutalmazták I. díjjal.

Érdekes, hogy a kötetben közölt pályázatok közül az egyetlen, amelyet Erdélyből küldtek Nagy Ibolya–Nagy Zoltán: Mit tudunk magunkról? című munkája. A tanító házaspár 35 éves valódi “népművelő”, de inkább a népet szolgáló tevékenységéről szól. Első állomáshelyükön Orotva-Tilalmason mindössze 44 ház volt. A legkisebbeknek magyar óvoda, kisiskolásoknak bábozás, magyar játékok tanítása, a nagyobbaknak főzőtanfolyam. A felnőtteknek olvasókör, színjátszó csoport. S mindez a hatvanas években XIX. századi körülmények között. “Mivel villany nem volt, lámpafény mellett próbáltunk. Megtörtént, hogy az üzletben nem kaptunk petróleumot, s akkor karbidlámpát használtunk. …A szereplők egy része az akkor még működő bányában dolgozott, és a >sitt< után egyenesen az iskolába jöttek, hogy próbálhassunk. A karbidlámpa az ő tulajdonuk volt.”

Egy évtized múltán Gyergyócsomafalvára költöztek. Itt “impozáns művelődési otthon volt, működött tánccsoport, népi zenekar, irodalmi színpad, és természetesen színjátszó csoport is.” A házaspár a színjátszó csoport és az irodalmi színpad tevékenységébe kapcsolódott be. Saját tevékenységük mellett bemutatják a település kulturális életét.

Szívszorító azonban a tanulmány befejezése. “A rendszerváltás hátráltatta a kulturális tevékenységet is. …Köz-pontilag a kultúrára kevés pénzt fektetnek be. Feloszlottak a csoportok, amelyek már csak a múlt emlékeit idézik. A színházak sem látogatnak felénk, a bérlet álom maradt. Amit felépítettünk egy negyed évszázad alatt, azt alig két év alatt sikerült majdnem teljesen lerombolni. Drámai helyzet, de így van.”

Érdekes, hogy a kötetben négy a Vajdaságban született írás található. I. díjjal jutalmazták Szabó Szabados Ilona: Az Adai Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok 30 éve című munkáját. A nagy magyar nyelvtudós a településen született, az első rendezvényt halála 75. évfordulóján tartották. A programból már ekkor kirajzolódott a Nyelvművelő Napok koncepciója.

1. Tudományos ülésszak és a Szarvas Gábor–díj odaítélése.

2. Kísérőrendezvények: a.) kiállítások szervezése; b.) a tanulóifjúság számára vetélkedők, nyelvi játékok szervezése; c.) színházi bemutatók, koncertek megtartása.

3. A Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület évi közgyűlése.

A rendezvényt még a háborús időszakban is kétévenként megtartották. Igaz, a politika nem engedélyezte, hogy a koncepció szerint mindhárom program fajtát Adán bonyolítsák le. A tudományos ülésszakot mindig itt, a kísérő programokat más településeken rendezték.

A szerző, a Nyelvművelő Napok szervezőbizottságának tagja, pályamunkájában részletesen áttekinti mindhárom részprogram témáit, eredményeit.

Identitás és történelem

Ugyancsak a Vajdaságban született az a két írás, amelyet a recenzens igen fontosnak, mindenképpen megemlítendőnek tart. Ezek a pályamunkák túllépnek a népművelés-közművelődés-kulturális élet témakörön, és tágabb, történelmi dimenzióba helyezik a “Mit tudunk magunkról?” kérdést.

Szloboda János: Mit tudunk magunkról? című munkájában történeti folyamatában kíséreli meg leírni a vajdasági, ahogy ő fogalmaz, délvidéki magyar ember nemzeti karakterét. Az elemzés kiindulópontja: “Elvitathatatlan, hogy a közös anyanyelv, a közös származás, a közös történelem és az egyazon talajban gyökerező műveltségi-szellemi hagyományok ellenére is szembetűnő különbségek tapasztalhatók köztünk, és akár a mai >csonka< Magyarországon élő, akár más, idegen hatalmak alá került magyar nemzetrészek között.” Megállapítását széles földrajzi és történeti kontextusba helyezve elemzi, bizonyítja.

A közelmúlt fejleményeit taglalva végkövetkeztetése igen borulátó: “A délvidéki magyarság tehát állandó fizikai és szellemi defenzívában van a volt Jugoszlávia szerbek lakta területeiről a Vajdaságba özönlő agresszív és felfegyverzett szerbséggel szemben. ...Esetünkben úgy látszik: az egész nemzet segítsége, összefogása nélkül ma már számarányunknál és mentalitásunknál fogva sem tudjuk megtartani ezt a hajdanán színmagyar területet.”

Igen megrendítő és hallatlan nagy informatív tartalommal bíró írás Dr. Balla Ferenc: Bezdánban történt című munkája. A dolgozat célja: “A magyar államiság ezredik évfordulója alkalmából dolgozatunkban a legnagyobb hitelességgel kívánjuk elmondani a vajdasági magyar közösség, de egyben a Kárpát-medencében élő magyarság közel-múltjának is egyik legtragikusabb történetét, amely tíz évvel ezelőtt Jugoszláviában még tabutémának számított.” Érthető, hogy a szerző bár hivatkozik a fellelt szakirodalmi forrásokra, ugyanakkor felhasználta a napilapok írásait, a Zombori Történelmi Levéltár dokumentumait, s a szemtanúk és a túlélők visszaemlékezéseit.

1944 őszén Tito parancsára ún. katonai közigazgatást vezettek be a magyaroktól visszafoglalt jugoszláviai területeken. A teljes magyar kisebbséget kollaboránsnak minősítették, s emiatt úgy vélték, hogy meg kell őket büntetni. November elején a tovább haladó csapatok dunai átkelésének előkészítése során 1944. november 3-án a Bezdánhoz tartozó Isterbác területén 101 magyar és német nemzetiségű helybeli lakost brutálisan agyonlőttek. Közöttük 17 húsz éven aluli volt, s a legfiatalabb 14 éves – valamennyien férfiak. “Erre azért került sor, mert e falu lakosságáról olyan vélemény alakult ki, hogy potenciálisan veszélyeztetheti a batinai hídfőért folytatandó katonai hadműveletek sikerességét.”

A kivégzések fő felelőseinek és végrehajtóinak neveit eddig még senki sem említette. “A történészek további kutatómunkája szükséges ahhoz, hogy fény derülhessen a tragikus bezdáni események felelőseinek és végrehajtóinak neveire.”

*

A könyv írásai kifejezetten gazdagítják a közelmúlt közművelődés történetéről szóló ismereteinket. Érdemes volna a pályázatot ismételten kiírni, a Magyar Művelődési Társaság és/vagy a Nemzeti Kulturális Alapprogram Közművelődési Kollégiuma szervezésében. Talán célszerű volna a kiírásban körvonalazottabban megfogalmazni a várt témákat, hogy feltárásra kerülessen a közművelődés egy-egy ágazatának minél teljesebb története.