társrendezője volt a Magyar Művelődési Intézet 2002. szeptember 27-29-én. A vajdasági Horgoson és környékén szervezett összejövetel idén sorrendben immár a harmadik volt a magyar határ mentén szervezett hasonló találkozók közül; tavasszal Párkány környékén a szlovákiai, nyár elején a Fertő-tó környékén a magyar és az osztrák határmenti együttműködésekkel (előzményekkel, eredményekkel, tervekkel, akadályokkal) ismerkedhettek meg a résztvevők. Azok, akik maguk is hasonló peremhelyzetben vannak a határ más, szlovéniai, horvát, román vagy ukrán szakaszán a határvonalon innen és túl.

A feladat, hogy a művileg határral megszakított kistájakon újra természetes legyen a kulturális, intézményi, önkormányzati, gazdasági együttműködés, 2000-ben fogalmazódott meg az őszi BNV “Magyar világ” rendezvénysorozatán. Azóta a Közösségszolgálat Alapítvány és a Magyar Kultúra Alapítvány gondozta ezt a kezdeményezést, mígnem tavaly a Magyar Művelődési Intézet azt feladatai közé emelte. Az Intézet egyidejűleg nyilvánvalóvá vált szomorú anyagi állapota miatt, sajnos, nem bizonyult jó gazdának; az előző rendezvényeket a Nemzeti Kulturális Alapprogram, míg ez utóbbit a résztvevők maguk finanszírozták.

Majd' hatvanan (polgármesterek szerteszét a magyar határ mentéről itthonról és a túlsó oldalakról; civil szervezetek képviselői és intézményvezetők innen s onnan; lelkészek, újságírók, pedagógusok, könyvtárosok és népművelők ugyancsak a héthatár mindkét mellékéről) alaposan megismerhettük a ve-déglátó Horgost (s kiderült, hogy bár csárda jeles számban van benne s a környékén, az a bizonyos 'kifestett' csak a dalban létezik); megszemlélhettük az egyidejűleg nyíló terménykiállítást (sőt, meg is kóstolhattuk azt); meglátogattuk Tótfalut egyházi kezelésű szálláshelyével és nyomdájával, Magyar-kanizsát (amiről mindent megtudhattunk, csak azt nem, hogy vajon erre a Kanizsára megy-e a dalbéli vonat, esetleg a szomszédos Törökkanizsára vagy az innen távoli Nagykanizsára?). Jártunk Palicsban, a Rózsa Sándor által is megbújdokolt szelevényi erdőben, s még órákon át abban az óriási határban, ami a Szeged alatti táj folytatásaként csak arról felismerhető, hogy nem itthon van, hogy néhány évvel korábban szövetségeseink alaposan megbombázták azt. Ennek nyomát azonban már csak a repülőről leszórt röplapokon láthattuk (ékes szerb nyelven, mintha csak az járna arrafelé).

Horgoson tovább halmozódtak azok a már másutt is felvetődött kérdések, amelyek sorolása persze meghaladja e röpke beszámoló terjedelmét. Annyi azonban bizonyosan elmondható, hogy megfogalmazódott: az évek óta összejáró, összességében jelentős számú társaságnak egy összegző beszélgetést kell szervezzünk mielőbb mindarról, ami az eddig látottakból-tapasztaltakból következik. Hogy miként gyűjtsük tehát a határmenti együttműködés eddig spontánul kialakult (esetleg már általunk bátorított) eredményeit? Hogy miképpen szorgalmazzunk együttműködést ott, ahol erre érzékenység észlelhető? Hogy mit tegyünk egymás országaiban az együttműködéseket könnyítendő? Hogy miként keressünk európai tájékozódási pontokat arról, hogy együttes (vagy éppen halasztott) EU-tagság esetén mit jelentsen, mivé váljon, hogyan alakuljék az azonos tájba zárt, de határral elválasztott együttműködés?

Úgy vagyunk ezzel a határmenti találkozóval tehát, mint bármi más intézeti összejövetellel; ettől még nem oldódott meg semmi, de előzményeivel és különösen következményeivel úrrá lehetünk a jelenlegi esetlegességeken. Esetleg vezérelni is képesek leszünk sorsunkat; ebben az esetben a határ menti településeken élők jobb sorát.

Beke Pál