Január 22-ét – Himnuszunk születése napját – legújabb kori történelmünk avatta a Magyar Kultúra Napjává. Ez az a nap, amikor főhajtással emlékezhetünk meg legfontosabb közös kincsünkről, arról, amely jelzőjét és minősítését adhatja létünknek, arról, amely megkülönböztet bennünket más népektől.
Ez a magyar kultúra.
Nem különb és nem több, mint más nemzetek kultúrája, de földrajzi és történelmi helyzete által különös státusú: a velünk együtt élő népek felelősséggel gondozott kultúrájának megőrzésében betöltött szerepe által.
A magyar kultúra életünk érdekében kifejtett cselekvés és nemzeti azonosságtudat egyszerre. A kulturális hagyomány és érték – amelyet a történelmünk során létrehoztunk – ad igazolást fennmaradásunkhoz. Ebben a folyamatban nemesedett kultúránk, őrizte meg a falvak hagyományát, a nép ajkán születő dalokat, a keze által formált eszközöket, a kúriák és kastélyok szervező erejét és műveltségét. S mindenekelőtt talán a legfontosabbat, az anyanyelvet, amely egyformán szól mindenkihez, s amelynek megkülönböztetett szerep jutott.
Nem véletlen, hogy értékeink, kincseink közül éppen nemzeti himnuszunk születése vált a magyar kultúra ünnepévé. Nem csak a magyar sors, magasztos történelmünk viharos századai sejlenek fel gyönyörű himnuszunkban, hanem a nép által átörökített, megőrzött – tudatunkban folytonosan jelenlévő és belőle építkező – kultúra is. Így az oly sokszor énekelt vagy idézett sorok között – “Isten áldd meg a magyart” – mindig ott dobog, lüktet a közismert “Megismerni a kanászt” kezdetű pásztornóta is, amely kultúránk közös kincse. Mert ahogyan Kodály írja: “Az az igazság, hogy a földműves nép közt fennmaradt dalok java valamikor az egész magyarság tulajdona volt. …ez az a közösség, ahol egy érzésben találkozhatik az egyszerű pásztor a nemzet bármely nagyjával, ahol mind a kettő csak ember, és annyit ér, amennyire ember.”
Ezer esztendővel ezelőtt István sorsfordító döntésével – a koronázással – a keresztény Európa irányában jelöltetett ki a magyarság útja.
Egy évezred itt Európában, amióta a világ – mint részére – figyel ránk!
Egy évezred, amióta küszködve, vigyázva építjük magunkat. Beszívjuk és kileheljük Európa, a világ kultúráját, és vigyázunk az értékekre, amelyeket magunkkal hoztunk. Megosztjuk megosztható tudásunkat a világgal, még ha a világ nem is érti mindig, mit jelent és mit mond nekünk Balassi, Csokonai, Ady, József Attila, s talán csak sejti, mit Bartók és Kodály. De tudja a zseniális Neumann és Szent-Györgyi magyarságát.
A kultúra napja akkor válik igazi ünneppé, ha feladataink
jegyében számvetést készítünk, vagy legalábbis kijelöljük önmagunkban – ki ki önmagában –, hogy milyen módon kell a ránk hagyott kulturális örökségünkkel felelősséggel bánni. S ezt tovább kell adnunk az utánunk következő nemzedéknek, annak a nemzedéknek, amelynek nevelésében szerepünk óriási. Hiszen nekünk kell az értékes mintát felmutatni: a kultúra értékeit becsülni, a törvényei szerint élni, és tanulságait érvényesíteni. Mert ez a kultúra nem csak tudást, műveltséget hordoz, hanem erkölcsöt is.
Az értelmiség alkotó-közvetítő szerepe és felelőssége óriási.
A tudomány, a művészetek nem létezhetnek azt érteni, élvezni és művelni képes emberek nélkül. Értő közönség nélkül a tudományos eredmények, az alkotások, a könyvek, a hangversenyek, a színházi előadások elvesznek, vagy létre sem jönnek. Meg kell becsülnünk alkotásainkat: tárgyi emlékeinket, kastélyainkat, kúriáinkat, amelyek értékes emlékei, lenyomatai az elmúlt koroknak. Mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni a múlt és a jelen műalkotásait, könyveit, festményeit, zenedarabjait, és őrizni és védeni kell nyelvünket, mint kultúránk legfontosabb hordozóját. Csak múltunk és jelenünk kultúrájának védelme, az esélyek megteremtése biztosítja azt a lehetőséget és adja azt az erőt, melynek segítségével megbirkózhatunk az értéktelen, önmagát kultúrának álcázó fércművekkel és termékekkel.
Ezen az ünnepen legyen jelen az a cselekvési vágy az alkotásra, a tenni akarásra, amely arra a reformkorra jellemző, amelyben nemzeti himnuszunk született.
Legyen velünk a Bessenyeiek, Tessedikek, Festeticsek, Széchenyiek, Grassalkovichok alkotó szelleme és mozgósító ereje, hogy tanuljunk példáikból: Helikonok, és a kultúrának új csarnokai legyenek. Hogy a közműveltség ne csupán kívánalom legyen, hanem mint az élet minőségét is jelző állapothatározó vonuljon be a magyar köztudatba. Mert ahol uralkodik a műveltség, ott nincs ereje a műveletlenségnek.
Berzsenyi A magyarokhoz című versében ezt így írja: “Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! / Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély / Nem félek. A kürt harsogását, / A nyihogó paripák szökését // Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. / Ez tette Rómát föld urává, / Ez Marathont s Budavárt híressé.”
Kívánom magunknak és mindazoknak, akik a magyar kultúráért felelősséggel tartoznak, akik nem kis erőfeszítések árán teszik a dolgukat, hogy e mai nap ünnep legyen. Azzal a tudással, hogy amit teszünk, azzal nemzetünket szolgáljuk.
(Az írás átvétel a Szín 6/1-es számából.)