“Amikor a művészet egy közösség alkotása, az alkotók sokkal többet fejeznek ki, mint saját személyes gondolataikat és érzéseiket. Ez egyértelműen szemben áll azzal, amit a globális tömegkultúra tesz: a nap sztárjait, legyenek azok filmcsillagok vagy sportbajnokok, kreatív teljesítményükhöz képest aránytalanul bálványozzák. A kreativitást, mint társadalmi erőt gyakran figyelmen kívül hagyják, akár amatőr művészetről, akár közösségi erőfeszítésről van szó.”

Carlos Fuentes

MARTON GABI ITT ÉLT KÖZTÜNK

Marton Gabi elment. Észrevétlen, hogy ne zavarjon meg minket nagyon. Miközben olykor igen hangos volt, meglehetősen ügyelt arra, hogy ne legyen középpontban. A cigaretta majd’ mindig ott lógott szájában, s volt valami az egész megjelenésében, ami a szikkadó, felfűzött dohánylevélre emlékeztetett. Valójában törékeny volt, mint a kiszáradt dohány. Talán nem véletlen, hogy el is morzsolgatta az élet – rejtélyes mélázás közepette – kegyetlen ujjaival.

Sokszor elnéztem, amíg vártam, hogy szóba álljon velem. Franciakockás papírja fölé hajolt, durván elhessegetett, hogy ne zavarjam a köreit, össze is szikráztunk néha, de az első jó szóra szinte áhítatosan magyarázta rubrikái rejtelmeit. Szerette és gyűlölte a számokat. Valami másra vágyott – mint mi annyian e földön. Madarakat etetett a párkányán. Egyszer hoztam neki egy fadobozt, kecses, karcsú jószág, eredetileg borosüveg volt benne, pont elfért az ablak keskeny párkányán. Nézegette, etette, becézgette a madarait. Mindezeket persze csak elképzelem, abból, ahogyan beszélt róluk. A szomszédasszonya talán közelebb állt hozzá, mesélhetne róla; de még azt se tudom, hol lakott. Csak azt tudom, hogy tisztességgel végigküzdötte az életet. Előbb az apja, aztán az édesanyja ápolása szikkasztotta keményre. S mikor mindketten itthagyták, s már csak magára kellett volna gondolnia – no meg a madarakra –, kicsit talán meg is könnyebbült. Tervezgetett, lelkesen. Majd nyugdíjba megy, mindjárt, mert mehet, megvannak az évei, mondogatta. Soha többet számolás, csak ül, és nézegeti a madarait… Elköltözik Pannonhalmára, a könyvtárban fog hűsölni nyári melegben, szívja az ódon könyvek illatát, lapozgatja majd az elsárgult oldalakat…

Hát nem sikerült. Szinte észre sem vettük, hogy komoly a baj. Csak egy kis betegállomány. Aztán soha többé – ez mindig megdöbbentően durván hangzik –, de ő már soha többé nem veszi elő a franciakockás lepedőket, hogy megmagyarázza, miért ott, miért annyi, miért nincs baj. Mert valahogy azt mindig el tudta intézni, hogy a végén, ha figyeltél, érezd, nem lesz baj, ha ő számolgat. Majd átrakja másik rubrikába. Meglesz a munkádhoz a pénz. Jó lesz az elszámolás. Kijön az egyenleg. Megoldja.

Most más oldotta meg helyette a ráváró, magányos évek problémáját. Magához vette az, aki reméljük, van. És nincs temetés, mert még ezzel sem akar terhelni senkit. Csak egy mise – vajon ezt ki intézte?

Nem tudom miért, de nekem le kellett írnom ezeket a sorokat. Élt köztünk egy ember, akit nem szerettünk/nem szerethettünk eléggé. Nem mutatta, hogy mennyire szeretné, ha szeretnénk. Elment. És akár akarjuk, akár nem, mégiscsak nyomot hagyott bennünk.

Madarai talán találnak más párkányokat, kockás papírlapjai sárgulnak majd az irattárban – de megfejti-e valaki majd életét, ami nyilván sokkal több volt annál, mint amit láthattunk belőle.

Én azt kívánom, hogy madarai között legyen – szárnyuk hűs érintése, röpülésük, vidám csiripelésük vigasztalja –, ha egy felhőről az itthagyott földre néz… 

tzs

Bp., 2006. február 23.