TÓTH ZSUZSANNA

AZ ALKOTÁS SZABADSÁGA

AMATŐR MŰVÉSZETEK – SZOCIO-KULTURÁLIS AKTIVITÁSOK MAGYARORSZÁGON – FEJLESZTÉSI LEHETŐSÉGEK

Elöljáróban

Sokat gondolkodtam azon, vajon miért van, hogy egyesek pontosan érzik és tudják, hogy azokat az értékeket, amelyek önerőből jönnek létre, fontosabbnak kell tekintenünk, mint azokat, amelyeket a jószerencse kínál elénk. Én még sok olyan embert ismerek, aki büszke arra, amit a saját szorgalma, kéz keze, tehetsége révén hozott létre; büszke a környezetében teremtett dolgokra; büszke alkotásaira. Ezek az emberek nem várják el, hogy az ölükbe hulljanak a dolgok. Nem valóság-show-k kiváltságosai (?) kívánnak lenni, de nem is elégszenek meg a ránk tukmált konzerv-kultúra termékeivel. Legyen az képzőművészet, filmezés-fotózás, egy énekkari fellépés,  tánccsoportban, színjátszó-körben való munka, kamarazenélés, bábozás, versmondás – vagy akár bélyeggyűjtemény, terítőhímzés, faragás, modellkészítés… sorolhatnánk – az alkotás örömét és gyötrelmeit kívánják.

Sokszor hallom, hogy ezek az emberek a saját passziójukat élik ki. Igen, mondhatjuk így is. De miközben áldozatosan szeretik azt, amit csinálnak, erejükön felül tesznek érte; szabadidejük jelentős részét az alkotás – ezen belül az általunk vizsgált művészeti alkotás – folyamatára áldozzák, sokszor anyagi erőfeszítésekkel segítik a megvalósulást, s mindeközben másoknak örömet szerezve többnyire közösségben, a közösségért dolgoznak. Lehetne sorolni a példákat, hogy egy-egy megszállott ember hogyan tart össze falvakat; hogyan járnak vissza Budapestről az egyetemisták verses műsorokat csinálni Inárcsra Lapu Marihoz, vagy színjátszó próbákra Barabás Tamáshoz, Aszódra, a fővárosban dolgozó elfoglaltak… (Ezek természetesen csak kiragadott példák. S mennyi van még…)

Ezektől az összetartó kis csoportoktól erősebbé válik egy közösség, erősebbé egy faluközösség – van, ami/aki mozgassa, összetartsa. De kell-e mindehhez külső segítség, vagy megy ez magától is? Boldogabb társadalmakban, ahol fejlettebb az öntudat és vastagabb a pénztárca, a polgár adója egy százalékát például a helyi kulturális egyesületnek adományozza. (Kell-e magyarázni, hogy nálunk problémák vannak az “egyszázalék” nagyságával, azzal, hogy önálló és elég régen működő jogi személy-e az egyesület, hogy ügyesen szervezi-e a vezető az “egyszázalékok” begyűjtését… Hogy nem kell-é automatikusan a gyerek iskolájában működő alapítványnak adni, hogy nem szívbeteg-e valaki a családban, amitől oda szánjuk…Ezt is sorolhatnánk.  A legnagyobb baj úgyis az, ahogy alig valamennyi az értéke.)

Joggal vetődhet fel mindenkiben a kérdés, amikor a társadalomnak éppen elég gondja akad, miért fontos, miért kell ezeket a kulturális tevékenységeket támogatni.  Miért kell segítenünk azokat, akik ma Magyarországon úgynevezett amatőr művészeti aktivitásokban jeleskednek; s a művészetek önzetlen szerelmeseiként dolgoznak? Csak néhány érvet próbáltam összeszedni:

– Mert tevékenységük közösség- és értékteremtő; sok esetben hagyományőrző. Félreértés ne essék – nem csupán azt nevezhetjük hagyománynak ebben az értelemben, amely az un. népművészet gyűjtőfogalmába tartozik. Nagy hagyománya van nálunk a színjátszásnak, kórusművészetnek, kamarazenélésnek, fotózásnak, filmkészítésnek, a társastáncnak, bábozásnak – és nem utolsó sorban a versmondásnak, amely valóságos hungaricummá lett. Csak ezeket ritkán sorolják a “hagyományőrzés” gondolatkörébe.

– Mert ezek az aktivitások, úgyis mint szocio-kulturális tevékenységek életminőségjavító, ha úgy tetszik össznemzeti mentálhigiénés programot alkotnak. Azok, akik részt vesznek benne, önmaguk tesznek valamit önmaguk jobb életéért. Javítják saját élet-esélyeiket. Így lesz a konzervkultúrával terhelt környezetben elviselhetőbb, gazdagabb, közösségben és a közösségért zajló az életük. Tartalmasabb, egymásért – és egymásról szóló történésekké válnak a mindennapok.

– Mert a legtöbb amatőr művészeti aktivitás közösségi tevékenység. S minden közösségi tevékenység kapcsolatokat, kapaszkodót jelent/jelenthet a különböző életkorú, végzettségű, társadalmi, anyagi helyzetben lévő (más politikai nézeteket valló, más vallású), valamint bármilyen szempontból kisebbséghez tartozó emberek számára.

– Mert a csoportok, közösségek a tolerancia gyakorlásának legalkalmasabb terepei. Nő az emberek egymás iránt tisztelete, az értelmes célok és az érzelmi azonosulások (empátia) segítenek a másság elfogadásában, a kulturált együttélés megteremtésében.

– Mert a tevékenységben részt vevők számára lehetőséget ad arra, hogy sikereket elérve elégedettebb emberek legyenek, a társadalom számára pedig út a kiegyensúlyozottság irányába. A művészeti aktivitások következtében (nem mért, de kimutatható módon) jobban működnek a családok, egészségesebb az egyén pszichéje, jól/jobban működő közösségek jönnek létre, kevesebb lesz a betegség.

– Mert az egyre nagyobb számú időskorú lakosság értelmes szabadidős célokat találhat, közösségre lelhet, s ezáltal megnő az idősek hasznosság-tudata, amely számukra nem pusztán életminőség javítás, de a puszta létfenntartás eszköze is lehet.

– Mert sikerélményhez jutnak a másutt hátrányban lévők.

– Mert a művészeti tevékenység segítséget jelent a deviancia kezelésében, fejlesztő eszközt a fogyatékkal élők számára, kapaszkodót nyújt az elesettek, kirekesztettek csoportjainak.

– Mert a saját közönség megteremtésével újabb identitás-erősí-tést jelent, mert a család és a szűkebb lakókörnyezet bekapcsolásával a lokálpatriotizmus erősödik.

– Mert a művészeti aktivitások fejlesztésével értékteremtés folyik, amely folyamat során – akár a turizmust is fejlesztő – helyi rendezvények erősödhetnek. Minden egyes sikeres rendezvény újabb eredményes együttműködéseket generálhat.

– Mert az együttműködések során a kreatív ipar indukálódik, fejlődik, lehetőség nyílik arra, hogy a művészeti bemutatókhoz kapcsolódó szolgáltatások fejlesztése révén lokális munkalehetőségek teremtődjenek.

A válaszokat, a “mert”-eket sorolhatnánk tovább.

El kell mondanunk, hogy a gondolkodás a témáról nem újkeletű. 2005 elején több hónapos együtt-gondolkodás eredményeként letettünk az NKÖM államtitkári asztalára egy un. amatőr művészeti stratégiát, amelynek különösebb hatása nem lett. Miért kell most elővennünk újra a témát? Mert az elmúlt egy évben több művészeti tevékenység lett megsegítve nagy, országos kampányokkal, mert több művészeti területen olyan pályázati összegek váltak hozzáférhetővé, amelyek sokat lendíthetnek az adott tevékenységek elismertetésében, jelentőségük felismertetésében. (Lásd: populáris zenekultúra – PANKK; népművészet – Tengertánc; de idesorolhatjuk az irodalmat, komolyzenét támogató nagy pályázatokat is!)

Mi, akik az un. amatőr művészetekkel foglalkozunk hivatalból – és mindazok, akik segítik a tevékenységeket gyakorlókat – úgy érezzük, hogy valamit lépni kellene nekünk is. Meg kell mutatni, hogy vagyunk, hogy mi is létezünk. (Elnézést a többes számért. Magam nem tartozom az aktív amatőrök közé, de múltam révén a sorsközösség fennáll!…)

Szólnunk kell, hátha észreveszik azt a sok pozitív energiát, ami összegződik azokban a névtelen, mégis fontos emberekben, akik dolguk végezte után fognak a “húrok pengetésihez”; festenek, fotóznak, szín- és báb-játszanak, verssorokkal bíbelődnek, tánclépéseket és zeneszámokat gyakorolnak. Sietnek a próbákra, alávetik magukat a karmester, rendező akaratának, tanulnak, képezik magukat. Vajon miért teszik ezt oly sokan, és mi értelmét látják ezeknek a tevékenységeknek? Mind gyakoribb, hogy még ők fizetnek – ki mennyit tud áldozni – kedvelt időtöltésükért. De vajon mennyi lehetősége van erre a sokszor éppen hátrányos helyzete miatt a művészetekhez forduló embernek? És még ezzel sem lenne baj, ha nem ez lenne gyakran az egyetlen és igencsak soványka pénzügyi alap, amelyre támaszkodhatnak. Ez az, ami nagyon nem jó!

Nem az volna inkább üdvösebb, hogy minél több gyerek, felnőtt és idős ember jusson el oda, hogy megízlelve a közösség – és a művészet – megtartó erejét, alkotó energiákat felszabadító tevékenységekben teljesedjen ki? Mi úgy véljük, igen, s úgy, ehhez segítséget kell kapniuk. Demokratikus társadalmakban gondoskodni kell a kultúrához jutás lehetőségéről, az önkifejezés szabadságáról is. A művészetek semmit nem érnének, ha csak az elit, a kiváltságos réteg juthatna hozzájuk. És ők, a kiváltságosok nem találnák meg közönségüket anélkül, hogy ne lennének a művészeteknek tíz-ezerszám “önzetlen szerelmesei”.

 

A fejlesztés lehetőségei

Ha valami nagyot szeretnénk elérni – ha azt akarjuk, figyeljenek oda végre erre a tevékenységre – meg kell teremteni a nagyszabású bemutatkozás lehetőségét, annak a módját, hogy sokkal jelentősebb figyelmet kapjunk. Ebben valamennyien egyetértünk.

Abban már kevésbé, hogy mi legyen ez, hogyan csináljuk? Egyetlen nap, vagy többnapos rendezvény, amiben összművészeti szinten bemutatkozhatnak a legjobbak? Vagy legyen több fordulós, felmenő rendszerű, szakágankénti bontásban lebonyolított verseny? Vagy pályázat – amire szabadon adhatnak be jelentkezéseket különböző szinten és eredményességgel dolgozó csoportok? Mindenképpen olyan esemény kell, ami az összetartozást erősíti, s azt, hogy minél szélesebb körű legyen a folyamatba kerülés lehetősége.

Kikkel, mikor valósítsuk meg? Támaszkodjunk a közművelődési intézményhálózatra és a velünk kapcsolatban álló civil szervezetekre? Vagy rögtön a csoportokhoz, alkotókhoz forduljunk? Kit szólítsunk meg? Esetleg az önkormányzatokat?

Hogyan tegyük ezt, milyen lépésekben? Akarnak-e maguk az alkotók bekapcsolódni valami nagyobb dologba? Támogatás nélkül aligha, de – mivel nincsenek elkényeztetve odafigyelésből – lehet, hogy még azzal is nehezen aktivizálhatók. (Nem szabad elfelejteni, hogy a pályázatok megírásához is idő, türelem és némi szaktudás szükségeltetik.)

Mennyi idő szükséges a végrehajtáshoz? Mikor kell elindulnunk, hogy támogatási forrásokat szerezzünk, majd végigfusson az országon a hír, s hogy a bekapcsolódni szándékozók mind hírt szerezzenek róla.

Hogyan csináljuk?

 

Ötletek

Felmerült a kollégák részéről pár ötlet, ezeket csupán dióhéjban összefoglalom:

Az első izgalmasnak tűnő kezdeményezés Győri Lajostól érkezett (fotó szakreferensünk) – ő egy, a Hungexpo területén megvalósítható nagyszabású kulturális vásár gondolatával kacérkodott, amihez magam is raktam ötleteket, mivel termékenyítő kiindulási pontnak bizonyult. Csakhogy az első “teljesebb” kidolgozásunk már megmutatta, hogy a végrehajtáshoz rengeteg pénzre van szükség. Annyira, amennyit már csak jól bejáratott dolgok – nagy lobbytevékenység után – kaphatnak. Nem tettünk ugyan le arról, hogy teljesen kidolgozzuk az elképzelést, de egyelőre nem látszik megszerezhető támogatás.

Győri Lajos más ötlettel is gazdagította a Művészeti Programok Főosztályának gondolatgyűjteményét; igaz, a cím-ötlet már ismert és foglalt, de a kidolgozás során ilyen apróságokon lehet segíteni. A tervet csupán azért nem tesszük közzé, mert bízunk abban, hogy újra- és újra átgondolva, hasznosíthatjuk a lényegét, amely elsősorban a helyi identitások erősítésére és a helyi amatőr művészeti aktivitások fejlesztésére tette a hangsúlyt.

A másik nagyobb – és nagyon használhatónak tűnő – elképzelés szintén a vizuális művészeteket segítő kollégáktól érkezett. Győri Lajos és Fekete Márta (képzőművészeti tanácsos) “A mi galériánk” címmel a művelődési intézményhálózathoz kapcsolódó kisgalériák rendszerére és működtetésükre vonatkozóan dolgoztak ki tervet. Nem olcsó az elképzelés, de megvalósítása esetén a képző- és iparművészetek, valamint a fotóművészet igen sokat nyerhet, alkotóik megbecsülése és bemutatkozási lehetőségei jelentősen megnőnek.

Korábban, máshol talált ötlet – Tapodi Katalinnak (Dabas, művelődési ház igazgató) köszönhetően – a művelődési házakat helyzetbehozó projekt. A demokráciára, a helyi identitásra, az összetartásra építő tervben az amatőr művészek, egyéni alkotók és csoportok, “ajánló szelvények” gyűjtésével erősíthetik pozícióikat. Az juthatna be a kistérségi összművészeti találkozókra, aki a lélekszám viszonylatában megfelelő számú ajánlószelvényt produkál. Természetesen ezt is tovább kéne fejleszteni, pontosítani. (A projekttervezés időszakában feltétlenül megkeressük az ötletgazdát, akinek addig is köszönet.)

Sokszor és sok helyütt felmerült már a valaha olyan remek visszhangnak örvendő “Ki mit tud?” sorozatok felélesztése. Az amatőr művészeti stratégián dolgozók körében rendszeresen felbukkanó tervet természetesen ma már egyikünk sem úgy képzeli, mint hajdanán. C. Szalai Ági elképzelései szerint elsődlegesen közösségi tehetségkutatás legyen, vagyis csoportok versenyezzenek egymással különböző kategóriákban. Ha mégis lennének egyéni jelentkezők (meggyőződésem, hogy lennének), akkor ők egy “szóló-kategóriában” versenyzenének… Előreláthatóan csak akkor lenne sikeres ez a XXI. századi “Ki mit tud?”, ha sikerülne olyan támogatókat találni, akik megfelelő média-hangsúlyokat biztosítanak. A helyi televíziók megnyerése még nem jelenthet nagy gondot, de már a régiós fordulóknál nehezen lehet elképzelni az önzetlen média-támogatást. Vagyis a feladat megint csak igen költséges. Azt nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy a felmenő rendszerű versenynek igen nagy közösségerősítő hatása is lenne…

Meg kell találni a kapcsolódási pontot a művészeti iskolákkal is – illetve azokkal a tevékenységekkel, amelyek a közművelődési hálózatban is lecsapódnak, s az együttműködésből a közművelődés és a művészeti oktatás egyaránt profitálhat. Ehhez – mint megannyi részterülethez – a tárcák közötti együttműködés szorgalmazása elengedhetetlen.

 

Újabb gondok

Egyre erősebben jelentkező – és eddig kicsit szőnyeg alá söpört – problémának tartom a növekvő nagyságrendű szépkorú réteg szocio-kulturális foglalkoztatását. Hogyan tudunk segíteni az idősebbeknek abban, hogy ne veszítsék el életkedvüket, hogy megőrizzék aktivitásukat, hogy ne adják meg magukat? A kérdésfelvetés komolyságára, a megoldás társadalmi összefogást igénylő voltára utal, hogy már európai uniós pályázati kiírások születnek a témában. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy a nyugdíjas korosztállyal mentálisan vagy művészeti szempontból (sokszor ezek összemosódnak) foglalkozó szakemberek képzését is meg kell oldani. Vagyis lehetőséget kell találnunk arra, hogy a speciális igényeknek megfelelő tudásanyagot összegyűjtsük, rendszerezzük és felhasználhatóvá, átadhatóvá tegyük. Vannak kezdeményezések, igen erős és nagy létszámú az időskorú versmondók tábora, vannak színjátszó találkozók, szépkorú “ki mit tudok”, de még mennyi más lehetőség is volna…

Képzésekre, kiadványokra lenne szükség. Elsősorban azokat kellene persze képezni, akik foglalkoznak az időskorúakkal. Az ő vezetésükkel lehetne aztán bevonni a nagyszámú nyugdíjast a különféle művészeti tevékenységekbe, azok elméletének és praktikumának tanulásába is – akár az élethosszig tartó tanulás programjának részeként.

Ahol nincsenek nyugdíjas klubokban működő művészeti csoportok, legalább kistérségi szinten animálni kéne létrejöt-tüket. Ha máshogy nem megy, szakemberek közös foglalkoztatásával. (Ez más művészeti csoport fejlesztésében is igen hasznosítható gondolat!) Nem hiszem, hogy újszerű a gondolat. A megvalósításához viszont – legalább a dologi költségek és némi tiszteletdíj vonatkozásában – forrásokra van szükség.

 

Mi a megoldás?

Azt gondolom, a megoldás még messze van, s azt is, hogy együttműködések nélkül sok minden nem fejlődik majd e téren. Örülnék, ha néhány kolléga, aki érez magában erőt és kedvet, részt venne abban a gondolkodási folyamatban, ami elindult – bár, sokan mondhatják, hogy eddig is együtt gondolkodtunk. De talán nem lenne baj, ha koncentrálnák a gondolatokat, s hogy ne arra irányulna minden energia, hogy mindenki csak a saját területét kívánja fejleszteni – az egész fejlesztésében való gondolkodás nélkül.

Ha csak egy területre, vagy egy csoportra koncentrálunk, könnyebben lehet elérni sikereket. De ha arra gondolnánk, hogy a kormány valóban odafigyelne azokra a szocio-kulturális tevékenységekre, amelyek egészében alkotják fontos részét a mai magyar kultúrának, akkor mindenki egyenletesebb támogatási rendszerben, kiszámíthatóbb feltételek mellett, nagyobb erkölcsi és társadalmi elismertséggel, megbecsüléssel végezhetné munkáját.

Budapest, 2006. március 1