Amikor Ön lóra száll, hogy hátát a légüres, szürke semminek vetve elgaloppozzon a gyomnövényekkel felvert pusztaságon át valamely számomra ismeretlen vidék felé, ahol a szúrós tekintetű, sápadt helybéliek néma biccentéssel üdvözlik a messzi földről érkezett látogatót, minden alkalommal némileg megkönnyebbülök, mint akit hosszabb-rövidebb víz alatti tartózkodást követően végül partra vetnek a tajtékos habok.

Bevallom, világ életemben úgy véltem, Ön farkaskutyaszerű, szakállas ember, aki sötétlő titkokat rejteget a kalapja alatt, és az utóbbi időkben csak tovább erősödött ez a benyomásom, így a távozását követő megkönnyebbülést, pusztán ideiglenes jellege ellenére is, becses kincsként tartom számon, akár egy vitrinbe zárt családi ereklyét.

Ráadásul hátulnézetből Ön jóval előnyösebb színben tűnik fel, mint az általam ismert, bármely más nézőpontból, és a szívemnek oly kedves látvány hatására néhány röpke pillanatra eloszlanak a kedélyemet árnyékoló, ólomszínű felhők, noha gyorsléptű lovának köszönhetően bizonyos értelemben azt lehet mondani, hogy miközben távolodik, máris újfent közeleg.

Hatalmas porgomolyagba burkolózva, sebesen vágtat a deszkasima prérin, és ha úgy hozza a szükség, huszáros virtussal egyszerűen átugrat a látóhatár fodrozódó szegélye felett, én pedig itt maradok az Önnel kapcsolatos emlékeim gyászos társaságában, és a kapuban állva egészen másnap reggelig integetek.

A búcsú lázában gyakran még az időjárás viszontagságait is félvállról veszem, mintha szenvtelen megfigyelőként szemlélném az atmoszféra változásait, és legfeljebb azt kívánom, bárcsak tél volna vagy nyár, de azzal is meg­elé­gednék, ha legalább ősz lenne vagy tavasz, nem pedig folyton ez a meghatározhatatlan, átmeneti időszak, amely angolnaként kicsúszik a definíciók burkából, és merő pszeudo-tudománnyá alacsonyítja a meteorológia nemes tanait.

Sem a jelentős időtartalmú intenzív integetés, sem az azt követő ólmos fáradtság nem feledtetheti azonban sokáig a komor valóságot, így ha olykor-olykor lehajtom a fejem, akkor is mindig nyitott szemmel alszom, akár egy kényes, vidéki vendég, aki váratlanul meghalt, és a háziak már el is temették a zongora alá. Összeszorított fogakkal, némán bámulom a plafont, és kedvetlenül hallgatom, ahogy körös-körül csendesen motoszkál az éjszaka: hálót sző, söpörget, színültig tölti a házat, azokban a késői órákban ugyanis, még a csapból is sötétség folyik.

Bevallom, néha már-már irigylem Önt, hiszen reggelente, amikor felébred a télikabátszerű, nehéz szendergésből és megrögzött szokásához híven, langy­meleg csészéből zavaros folyadékot iszik, amely a radiátorok öblös belsejében kerengő, titokzatos fluidumokhoz hasonlóan fel-alá kering szervezetének útvesztőiben, végül mindig azzal a boldog tudattal készülődhet a frissen virradt napra, hogy a teremtés sokszínű kavalkádjában az ember az egyetlen olyan állat, aminek aktatáskája van. Sem a kaméleon, sem a sakál, sem a fülbemászó (hogy csak néhány példát említsünk) nem dicsekedhet ezzel a privilégiummal, így kétségkívül némileg jogosan dagasztja keblét a büszkeség, a magam részéről viszont annyit mondhatok, hogy jelképesen szólva jó ideje már a kávét is keserű kockacukorral iszom, és csaknem elviselhetetlen terhet jelent farkasszemet nézni azzal a tudattal, hogy az út porától fakó lovának hosszúkás árnyékát könnyedén a kerítésnek támasztva, hamarosan ismét helyet foglal ebben a hallgatag fotelben, melyet régi ismerősként üdvözöl ülepe.

Éjszakák jönnek, éjszakák mennek, így felettébb valószínű, hogy már útra is kelt megint, és vészesen közeleg azon szélességi kör mentén, amely pontosan szerény hajlékom kapujához vezet. A ló patái egyben az Ön patái is, és ha fülemet finoman a parkettára tapasztom, már hallom is, ahogy a megvasalt lábak egyre falják a mérföldeket és a percről percre erősödő, vad dübörgés tompán visszhangzik koponyám boltíve alatt.

Igen, kétségkívül ezek az Ön lovának patái, és a keserű felismerés hatására nyomban delejes merevség költözik fásult végtagjaimba, és bár megfelelő viszonyítási alap híján természetesen nem vállalkozhatom, hogy eldöntsem, csupán néhány óráig vagy hosszú napokig tart-e ez a kínos állapot, úgy sejtem, az igazság – most is, mint mindig – valahol a kettő között, félúton lehet.

Mind a ló, mind Ön jól bírja tüdővel, és az ellenszél vészjóslóan fütyül fogaik dűnéi közt, miközben a fejük felett feketén hullámzik az égbolt egyik melléktengere. Ha olykor-olykor elnyomja az álom, sarkantyús csizmába bújtatott lábai – mintegy önálló életre kelve –, akkor is lankadatlan erőfeszítésre ösztönzik hűséges hátasát, amely időről-időre hangosan felnyerít, mintha a maga sajátos módján így jelentené be közelgő látogatásukat, én pedig hallatlan erőfeszítéssel ledobva vállamról a zsibbadtság hálóköntösét, nehézkesen felegyenesedem és kilépek az ajtón, hogy érkezése tiszteletére szokás szerint háromszor megfújjam a nyakamban lógó ezüstös trombitát.