A Hársfa különtermében akkor este tíz van, Namíbiában még csak kilenc, Grönlandban néggyel kevesebb, Pekingben hat órával több. Elméletben Krüger jól érti az időeltolódások miértjét és hogyanját, ám ha eszébe jut, hogy édes hazánk aranymetszéspontján, itt a Hársfában, csak hatvan perccel mutat többet az óra, mint amennyit a távoli namíbiai sivatagban mutatna (miközben búskomor oroszlánok bőgnek az estében), ha erre gondol, bár közismerten szelíd ember, a Természet slampossága feldühíti. Krüger művész, kalandor, gondolkodó nád és még sok minden, most azonban csak egyetlen dologra vágyakozik, kis konyhájukban üldögélni Líviával... (Ó, azok a meghitt reggelek, a frissen pörkölt kávé illata! Ő úgy tesz, mintha belemerülne az újságolvasásba, ám titokban Líviát lesi, aki térül-fordul, süt-főz, pörköl, halkan dúdol, lekozmálja az ételt, leforrázza az ujját...) „Ha megmondanám neki, hogy kedvelem?” De beszélhet-e az ember lelki tényezőkről, amikor rettentő hatalmak írják elő, hogyan járjanak az órák? Itt és most beszélhet-e az ember bármiről?

Hic et nunc a Hársfa különtermét ismeretlen feszültségek járták át, a jelenlevők lázasan próbálták kigombolyítani az események összetekeredett fonalát, mi történt, mi történik most, mi várható még és miért? Mindenki félt. Mindenki reménykedett, hogy őt egyedül, vagy őt főképpen, vagy őt is, másokkal együtt, megkíméli majd az a fenyegető valami, ami feléjük tart, vajon milyen új rémség? Az Erünniszek hada, sáskák, monszun, a Tapasztalás Útján közeledő testvéri tankok? Krüger agya száz őrült gondolat kohója volt, végül kiégette az egyetlen lehetséges megoldást, az egyszerű igazságot, amit a Bőrkabátos Albert már megrágott és kiköpött: hogy tudniillik a dolgok állása szerint, mindennek, ami majd történni fog, átoknak és áldásnak szülőhazája az a napsütötte föld lesz, amiről már annyi szó volt, a vörös homok óriás birodalma, mert bárhová is vesse az embert a sors, végül „minden ország többé-kevésbé Namíbia...” Krüger nemrég talányos képben örökítette meg ezt az igazságot, a laikusok csak néhány égővörös ellipszist és fekete spirált láttak a hatalmas vásznon, a beavatottak azonban rögtön tudták, hogy ez a high concept... Minden adott volt tehát, hogy a festő és a Bőrkabátos Albert között szép barátság kezdődjék, az események mégis másként alakultak: az egyikből üldöző lett, a másikból üldözött.

De előre szaladtunk. A jövő akkor még feltöretlen aranydió volt.

A helyszín tehát a Hársfa különterme, este tíz múlt, az imént lépett be Xiapo-Lau és a nagy Zsubó, közvetlenül utánuk Helga, Lívia és Krüger. Őfelsége gondolatokba merülve vonult (hatalmas homlok, hatalmas ész). Tekintete nagy sokára végigpásztázta a termet, hogy helyet foglaljon – de hol? Eggyel több volt az ember, mint a szék. A Bőrkabátos Albert felugrott, átadta helyét, ő maga felhúzódott az ablakpárkányra. Xiapo a terem közepén maradt, mandarin módra meghajolt, és így szólt:

– Nyolcan maradtunk hát...
– Heten! – szólt közbe Albert.
Xiapo a fejét ingatta:
– A nyolcadik személy itt hagyta az illatát. Pézsma. Jó lesz vigyáznunk, a nyolcas számnak Janus arca van, épít és rombol...

„Vaker” – gondolta Albert bosszúsan, és Helga felé fordult, remélte, hogy összevillan a tekintetük, szerette a cinkosság mindenféle kifejezését, a titkos fölény jeleit. Helga azonban magába roskadva ült, mintha minden ereje elszállt volna. „Újabb probléma...” – aggódott Albert –, a nő kitűnő munkatárs, de gyenge máz, megroppan a terhek alatt, beszélni kell vele, gyöngéden figyelmeztetni, hogy vigyázzon az összhangra. Mint mostanában olyan gyakran, Albert gondolatai elszabadultak, s az asszociációk lendülete messze sodorta a valóságtól, gyerek volt megint, anyja, a baranyai falu tanítónője vonalzóval vezényelte az iskola kórusát, „nincs összehang...” – mondta szigorúan, a gyerekek vihogtak, és Albert szégyellte magát...

Xiapo még vakerolt.

A ruacani vízesésről beszélt, ami Namíbia egyik büszkesége, és amit hajnalban tanácsos megcsodálni, amikor a fények olyan... itt elakadt, könnyezett, őszintén megrendült vagy színészkedett? Ezt látni valóságos újjászületés volt – mondta –, és a jelenlevőknek hasonló élményt ígért, ha majd eljutnak az út végére, ami hamarosan bekövetkezik... Hogy milyen út és milyen vég, az nem derült ki, mert hirtelen koromsötét lett a teremben.

Valaki felnevetett.
Rekedt, gúnyos nevetés volt, egy nő nevetése, kínos volt hallgatni, néhány másodpercig tartott csak, aztán csend lett.
Helga volt vagy Lívia?
– Hajszál került a gépezetbe... – suttogott az öreg Kutács.
– Rövidzárlat... – ocsúdott fel álmodozásából Albert, és előszedte az öngyújtóját. A lángocska azonban éppen csak pislákolt.
– Több fényt! – bődült fel a Nagy Zsubó.

Az öngyújtó lángja kialudt. A sötétség véglegessé vált. Xiapo hősiesen szónokolt tovább, göröngyös utakról beszélt, tanulságokról és következményekről, nem zavarta, hogy senki sem figyel rá.

„El innen!”, gondolta Krüger. „Kiszállok, kiszállunk, nekünk semmi közünk ezekhez az emberekhez. ’hazugságóceán’, mondta Helga. Jó téma egy táblaképhez, kék árnyalatok és viharzöld...”

– Pézsmaszag! Itt patkányok szaladgálnak! – kiabált a Nagy Zsubó, de hirtelen elhallgatott, mert az előbbi torz nevetés vagy inkább röhögés megint felhangzott.
És mintha jel lett volna, kigyulladtak a lámpák. Hallgattak, hunyorogtak. Csend volt.
Xiapo felkiáltott:
– Nyolcan vagyunk... megmondtam...

A sarokban, a falhoz támaszkodva állt az a fehér hajú férfi, vagy gonosz öreg manó, vagy drogos fiatal nő, akit Paulette álnéven mint rongybabát rángattak a főnökei. Gúnyosan nézte a többieket és röhögött.