Amikor a Hársfa vendéglő szolgálati ajtajában állva Lívia úgy látta, Albert beül egy ezüstszínű autó hátsó ülésére, öntudatlanul hátrább lépett – szóval autó várta! sofőrrel! –, bár lépést emlegetni túlzás, inkább szorosan a becsukott ajtóhoz tapadt; hiába, rejtőzködni ott reménytelen, sőt, nevetséges igyekezet lett volna. Az ajtó fölötti lámpa fénye úgy világította meg, mint ablaktalan múzeumi teremben a kiállítás legfontosabb üzenetét képviselő műtárgyat.

Aztán túl gyorsan peregtek az események, nincs olyan analizáló-töprengő ember, aki efféle történések közben indítékot és magyarázatot keres – Lívia meg nem is tartozott a kutató szellemek amúgy is fogyatkozó táborába. Gondolattalanul csak tanúja volt, hogy az épület másik oldaláról kirohant, és egyenesen a fényszórók elé vetette magát a papírlappal integető Kutács; az autó elindult, az erdőőr elvágódott, ám mielőtt Lívia sikított volna, egy tenyér a szájára tapadt. Krüger akadályozta meg, hogy hangot adjon; a férj ugyan­azzal a mozdulattal el is rántotta arról a helyről – időben, mert valami az ajtónak csapódott. Nem pisztolygolyó volt, az biztos; kő vagy vasdorong döndül így. Vagy semmi se volt? Hallucináció? Egyáltalán, Krüger hogyan tudott mögé állni, ha az ajtó kifelé nyílt, és Lívia szorosan a sötétbarna deszkához tapadt? Márpedig a férfi hátulról ölelte át – gyors, határozott és gyöngéd mozdulattal –, és el is taszította onnan; nagyot lökött rajta, de szorította a kezét, aztán egyszer csak a Hársfa főbejáratától induló taxiban ültek
– őket is autó várta? csak kevésbé előkelő? –, a lakásukba érve pedig Krüger vad kutakodásba kezdett. Legelőbb az ágyat dúlta föl, ahol Hilda aludt. Megtapogatta a párnát, kivette a fakeretből a matracot, minden varrást, minden élt megnézett; fiókok tartalmát szórta a padlóra, lesöpörte a polcokról a fehérneműt, beletúrt a hordóformájú kristálycukros tartóba és a teafilteres dobozba – mekkora az a valami, amit keres? robbanószerkezet? lehallgató készülék? tudja egyáltalán, hogy mit keres? mióta gyanakszik, hogy elrejtettek náluk valamit? Helga volt? ravaszul provokálta, hogy meghívják magukhoz?

Krüger kíméletlen betörőként forgatta föl a lakást, és közben értelmetlenül, szaggatottan olyan sokat beszélt, mint soha korábban. Tagolatlanul dünnyögött, morgott vagy vakkantott, de akár így, akár úgy, zihálva mindig el-elnyeste a mondatait, és mintha nem is Líviát látná el tanácsokkal, hanem magában fortyogna – „ha arra kerül sor...”, „akárhogyan is alakul majd...”, „először közjegyzőhöz mész...”, „a kínai nem számít, szorultságában se fog bántani...”, „akin eluralkodik a cezarománia...” –; Lívia holdkórosan ment utána, a saját szobájából a műterembe, onnan a konyhába, de utóbb is csak az ajtófélfának dőlve állt és szótlanul bámulta a férjét, akiről a kevésnél is kevesebbet tudott. Krüger hirtelen mintha rátalált volna valamire, diadalmasan és vészjóslóan horkantott; valamiből – befőttes üvegből? zacskóból? kuktafazékból? – kivett valamit – nyomkövetőt? titkosírással rótt üzenetet? Namíbia minitürizált címerét? –, de vajon arra bukkant, amit keresett? Jobb kezét ökölbe zárva lehuppant az egyik fehér műanyagszékre – kimerülten? elégedet-ten? –, és rámeredt a feleségére.

– Tudod, hány óra?

Lívia választhatott: a karórájára vagy a szemközti faliórára pillant, de egyik kínálkozó lehetőséget sem választotta; megbabonázottan, s mégis közönyös arccal nézte Krügert, s még fejmozdulattal sem válaszolt.

– Tíz perc múlva kettő. Főzhetnél egy teát... Ne, inkább ne, majd én... ülj le addig... Ülj már le!

Mielőtt vizet eresztett a lábosba és meggyújtotta a gázt, székre állva kinyitott egy szellőző ablakocskát, és a markában szorongatott valamit kidobta. Lívia erre felnevetett – inkább idegesen, oda nem illően kaccant –, s mi­óta hazaértek, először szólalt meg; csakugyan álmélkodott, és ilyen gyerekesen? Mintha karácsonyi angyal röpdöshetne ebben a feldúlt lakásban, közvetlenül a Hársfa-kaland és Kutács elütése után:

– Nem is tudtam, hogy ott ablak van...

Hallotta Krüger? Miért ne hallotta volna? Míg a teafőzéssel foglalatoskodott, ő is csendben volt. Mézet és kiskanalat tett az asztalra, aztán Líviának a sötétkék, magának a piros bögrében hozta a forró italt. Kezüket melengetve egyszerre fogták át a porcelánt, s ez hirtelen jóleső meghittséget teremtett közöttük. Három napja minden hirtelen volt. Az idő abszurd módon felgyorsult, és az események nem illeszkedtek semmilyen logikával követhető rendbe.

– Mit tudsz a szervezetről? – kérdezte Krüger, de a hangja nem volt számon kérő.
– Semmit.
– És Namíbiáról?

– Gondolod, hogy nyomoztam utánad? Mikor elmentem arra a meghallgatásra... válogatásra... vagy minek mondjam... fogalmam se volt, mibe keve­re­dem. Hülyeségből csináltam... kíváncsiságból... sajnálom, és bocsánatot kérek... de végül is nem csináltam semmi rosszat, és nem vesztettem el az eszemet... egy pillanatra se. Lehet, akarták is, hogy megszökjem, vagy engedték... nem tudom én már, mikor, ki és mit akar vagy enged... nem érdekel... kitörtem onnan... azt hittem, nem haragszol... Te most bajban vagy?

– Csak amennyire minden ember. – Picit hallgattak, ahogy az aforisztikus válasz megkívánta, de aztán Krüger az asztalra ütött. – A teától megéheztem.

És felpattant, rozskenyeret szeletelt, snidlinges körözöttet és sajtokat vett ki a hűtőből.
– Az éjszakai étkezésnek nincs neve... pedig vannak, akik rendszeresen esznek éjjel.
– Így voltam én is... Tizenkét-tizenhárom éves koromban vacsora nélkül feküdtem le, és éjszaka megettem egy fél tyúkot... Anyám sohasem balhézott, egyszerűen kivárt. Tudta, mit művelek, de szerencsére békén hagyott.

Előző nap ugyanitt Helgával hármasban reggeliztek – Lívia megborzongott, ahogy felidézte magában, és testiesen érzékelte a másik nőt. Nem is egy egész napja volt, még csak tizenhat-tizenhét órája! Ennyi idő alatt ki sem hűl­hetett a széken a helye. Miért tűrte Krüger, hogy osztogassa itt az észt? Milyen pimaszul oktatott felejtésről meg emlékezésről. Zavartalanul felvette Lívia fehér fürdőköpenyét, és úgy ette az elé tálalt szalonnás rántottát, mintha az járna neki – és, ez most napnál világosabb, kikezdett Krügerrel. Próbálgatta, meddig mehet el. Sokáig elment. Lívia nem tagadhatta, hogy sorozatosan bedőlt neki – újra és újra megsajnálta? Pedig utálta, amikor először meglátta az erdei házban, utálta a szenvedő pofáját, a bicegését, az övéhez kí­sértetiesen hasonló rongyokat; a Helga-féléket nem szabad megszánni.

– Nem érdekel, mit mondott Helga! El akarom felejteni ezt az egészet!
– Hazugságóceán... emlékezetes... de ez nem Helga találmánya... butább annál... valakitől hallotta... Helga csak szerény képességű közreműködő... még a tehetséges Xiapo is közreműködő lett... ő tényleg tehetséges volt, de szinte mindent elherdált... és Albert... moziban tanulta a nagyfiú-szerepet... Szóval Helga igyekszik majd megakadályozni, hogy felejtsél... nem számít, miről papolt... az a dolga, hogy ne hagyjon felejteni...
– Honnan tudod?

Krüger mosolygott. Voltaképpen évek óta készülhetett erre a kérdésre. Vajon az idők során méltányolta, hogy Lívia semmiről sem faggatta? Rendkívüli önuralomnak és szabadság-tiszteletnek vélte, de soha nem közönynek vagy szellemi tunyaságnak? Meg sem fordult a fejében, hogy Líviát csakugyan nem érdekli az ő múltja? Sőt, más múltja sem.
„Honnan tudod?” – lehet erre a naiv kérdésre válaszolni? Hajnali fél háromkor?

Talán csakugyan véletlen volt, és Lívia ásítás helyett ejtette ki a két szót, de nem akart fényt deríteni semmire, a Krüger-rejtélyre biztosan nem. Fiatal hozzá, és még sokáig fiatal marad.

Kínos látvány volt a Krüger arcára fagyott mosoly. A kínai Xiapóra, a gengszter-imitátor Albertre és a feneketlen bendőjű Kutácsra is emlékeztetett. A vonásai elmosódtak és rémületes gyorsasággal öregedett. Hirtelen aggastyánforma lett. Nem szólt semmit, nem nyúlt az ételhez, nem mozdította a kezét, a fejét; talán mindjárt mumifikálódik is?

Lívia belenézett a sötétkék bögrébe, maradt-e egy kortynyi tea. Nem maradt. Megnyalta a száját, indulatosan az üres szék felé pillantott, ahol tegnap Helga ült.

– Namíbiában most fél kettő van?