Miért sikertelenek a városrehabilitációs törekvések? – kérdezi Varga-Ötvös Béla a Magyar Építőművészet hasábjain (Szerves városrehabilitáció, 2009/4). Felvetései ma is aktuálisak, sőt: az urbanisztika kiterjedése az antropológia, a szociológia, az esztétika területére és a kortárs művészet érzé­kenysége a városi témák iránt jelzi, hogy a város jelenségei, átalakulása egyre többeket foglalkoztató probléma. Varga-Ötvös szerint a rehabilitáció a természeti környezet megóvására tett kísérletekkel együtt azért szükséges, mert lassan feléljük épített kulturális örökségünket, és közben semmit sem pótolunk, tehát ebben az összefüggésben a városrehabilitáció és a környezetvédelem célki­tűzése azonos: a fenntart­ha­tó fejlődés biztosítása. A napjainkban domináló projekt-szemlélet hívei csak részletekről gondolkodnak, így nem jöhet létre átfogó megoldás, a szakemberek nem foglalkoznak azzal, hogy formáló­dik-e maradandó értéket létrehozni, vagy megtartani képes közösség. Az értékes városelemek megőrzéséhez olyan életmódot kelle­ne kialakítani, amelyben a lakók karbantartják és rendeltetésüknek megfelelően használják környezetüket. Az építészet és a használó-alakító közösség összefonódásából adódnak a kérdések, hogy milyen épített környezet fejezi ki korunk társadalmának értékrendjét, és milyen problémákkal küzdenek a lakók.

Egy törökbálinti városrész, Tükörhegy folyamatos átalakulása a kilencvenes évektől, és a fiatal cseh művész, Kateřina Šeda e helyhez kötődő sajátos művészeti projektje több szempontból példaértékű. A jelenkori városok egyik legsúlyosabb betegsége, hogy központra és perifériára, illetve a funkciók szerint elkü­lönülő területekre (lakónegyedre, bevásárlóközpontra, szórakoztató és iroda-komplexumokra tagolódnak, vagy inkább hullanak szét, s ez a folyamat Budapestet sem kíméli. A periféria és a városközpont egyre távolodik egymástól, és nemcsak kilométerekben, hanem a városrészek karakterében is. A közlekedés fejlődésével együtt járt a város területi növekedése, s vele az utazás, az ingázás a városlakók mindennapjainak szerves része lett. Következett ez abból is, hogy a központban koncentrálódik a legtöbb városi funkció, s miközben itt túlterhelés lép fel, a periféria ellátatlan marad, tervezésére általában kevés figyelem jut. A kreatív energia a központban halmozódik fel, amit tovább gerjeszt a turistákért zajló városok közötti verseny, hiszen a látványosságok kiépítése, hang­sú­lyozása kulcsfontosságú gazdasági szerepet kap – így egyre mélyül a szakadék.

A periférikus területek minden jellemzőjét magán viselő Törökbálint Érdhez, Diósdhoz, Budaörshöz hasonlóan Budapesthez kapcsolódó alvóvárosként működik. Tükörhegy építészeti jellegzetességeiről Bernárd Aurél ad átfog­ó képet. A kilencvenes évek közepén a törökbálinti önkormányzat egy 500 m széles és 1500 m hosszú domboldalt felparcellázott, és a fővárosból kiáramló, természeti környezetre és családi házra vágyó lakosság építkezni kezdett. Átfogó rendezési terv hiányában a túlépített területen alig vannak közösségi terek, járdák, közintézmények; a tömegközlekedés is rosszul szervezett. Az épüle­tek nem illeszkednek sem a táji környezetbe, sem egymáshoz, a sok esetben ala­csony minőségű anyagok és a különböző stílusok (funk­cionális, mediterrán, népies, „neo”, divatos, organikus) rendszertelenül keve­rednek.

A környezeti és kulturális miliőre érzéketlen és figyelmetlen önkifejezés következtében nagyon kevés a jó minőségű ház, az építészeti stílusok félreértéséből és a túlzásokból adódóan sok a giccses és ízléstelen megoldás. A problémák napjainkban egyre súlyosabbak, mert minden eddiginél nagyobb ingatlanberuházások folynak a területen. A Garden Ville Tükörhegy nevet viselő fejlesztés keretében a Shikun & Binui R. E. D. ingatlanberuházó cég ezer új lakás építését tervezi, amivel a monoton lakófunkciót tovább erősítené, és olyan mértékben terhelné a közellátást, amit az önkormányzat képtelen volna megfelelően kezelni. Az időközben finanszírozási problémák miatt leállt TÓPARK elnevezésű befektetés (a Walker and Williams Investment Group Hungary Zrt. terve) teljes városközpontot szeretne építeni: szállodát, irodákat, lakásokat, szórakoztató központot és bevásárlóutcát. A fejlesztés hangsúlya az irodákra és a bevásárlóközpontra esik, de a tervezők szerint ez a természeti környezetbe települő cégek dolgozóinak munkakörülményeit javít­ja, és a projekt keretében épülő lakásokban el is lehet őket szállásolni. (A munka, bevásárlás, lakás ilyen fokú szervezettsége kísértetiesen emlékeztet a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” időbeosztá­sára és életszemléletére.) Magyarország legnagyobb bevásárlóközpontjának potenciális vevőköre nem csak az itt élőkből és a környező településekből verbuválódna, hiszen Budapesttel és az M0-ás, M1-es autópályákkal is közvetlen kapcsolatot építenének ki. A fejlesztők célja – saját megfogalmazásuk szerint! – egy emberközpontú közösségi élettér kialakítása, a hagyományos és a modern összeegyeztetése, s a tervezés során a klasszikus építészet, illetve Barcelona, Berlin, Párizs, Dubai egyszerre bár, de mértékkel inspirálta őket. Roger Scruton építészet-esztétikájának egyik alappillére az ízlés és a világszemlélet szoros összekapcsolódása, mondván: valaminek a szépségéről alkotott ítéletünk előfeltételezi mibenlétének meghatározását. (Például egy ló vonásait az emberi testen nem látjuk szépnek.) A városközpontnak még nincsenek lakói, viszont a már meglévő helyi közösségeket nem vonták be a tervezésbe, tehát kérdés, hogy kinek az ízlését és világszemléletét reprezentálják majd ezek az épületek. Az alábbi idézet a fejlesztést ismertető honlapról származik: „Az iroda vagy irodaház, amelyben egy cég otthonra talál, nemcsak egy funkcionális létesítmény. Az irodák és az irodaépület egésze széleskörűen kommunikál. Ügyfelek, dolgozók, beszállítók, tulajdonosok, még a tágabb értelemben vett közösség is értékeket csatol a cégek megjelenéséhez, mely kommunikációnak szerves része a szűkebb és tágabb értelemben vett iroda, épület és az azt körülvevő környezet.” Eszerint a természeti környezet, az épületek anya­ga, mérete, stílusa az odaköltöző cégeket hivatott reprezentálni, és a lakók is a reprezentációnak, a cégek imázsának elemeivé válnak.

Az elképzelés politikai és gazdasági vonatkozásai mellett várostervezési gyakorlata is vitatható: az egysíkú reprezentáció és a városközpont néhány funkcióra redukálása mennyit vesz el a város lényegéből? A helyi lakosság tiltakozik a fejlesztések ellen, mert úgy látják, az önkormányzat nem képviseli maradéktalanul a már ott élő közösség érdekeit – hűtlen kezelésért feljelentést tettek. A problémák egyrészt abból adódnak, hogy az önkormányzat a területek átsorolásával jelentősen megnövelte a település lakó- és gazdasági területét, amihez erdőt és mezőgazdasági területeket áldozott fel, másrészt a beépítés engedélyezésének szabályozása hiányos, elsősorban rövid távú érdekekre épül – a gyakorlatban a meglévő rendeleteknek sem tudnak érvényt szerezni.

Ebben a környezetben valósította meg Kateřina Šedá a Tükörhegy projektet a Ludwig Múzeum rezidencia-programjának vendégeként. Kateřina Šedá a kortárs cseh művészet egyik legérdekesebb, nemzetközileg elismert alakja, idén tavasszal Sheffieldben, Brémában, Düsseldorfban és Budapesten állít ki, eddigi legkiemelkedőbb szereplései a 2007-es kasseli Documenta, a 2008-as Berlin Biennale és a 2009-es Biennale de Lyon. Egy brünni lakótelepen, Lísenben lakik, és a helyhez kötődés központi szerepet játszik gondolkodásában. Amikor megkérdezik, honnan származik, azt mondja, líseni és nem azt, hogy brünni, ezért sokan gondolják, hogy Lísen önálló település, falu. Egy ko­rábbi, „Ahány ház, annyi szokás” című munkájának témája is ez a lakótelep volt: arra keresett válaszokat, hogy miért nem érzik az emberek magukat odatartozónak, miért mondja magáról, hogy brünni, aki Lísenben lakik. Megfigyelte, hogy a lakótelep világa nagyon változatos, szinte mindenki más helyről költözött oda, és az egymás mellé keveredett emberekből nem alakult ki valódi közösség, a szomszédok nem ismerik egymást, nem is köszönnek, ha találkoznak. Felmerült benne a kérdés, hogy mi kötheti össze mégis ezeket az embereket, és hogyan lehetne őket kommunikációra bírni. Lerajzolta a lakótelep házait, a rajzokat textilre nyomtatta és ingeket varrt belőlük. Azután összegyűjtötte a kapucsengőkről a lakók nevét-címét, párba rendezte, és úgy postázta az ingeket, hogy a párok azt gondolják, egymástól kapták a csomagot. Šedá várt egy kis ideig, amíg a lakók megpróbálják együtt megfejteni, honnan származnak az ingek, és miért postázta valaki a nevükben, majd egy kiállításon felfedte a történetet.

Šedá művészetét nem lehet a hagyományos műfajok egyikébe se besorolni, mégsem elszigetelt jelenségről van szó. Nicolas Bourriaud francia kritikus nevéhez fűződik a kapcsolat-művészet kifejezés, s az ő meghatározásában ennek a műfajnak a lényege egyfajta „angyali munka”, a közösség elszakadt szálainak összekötözése. A művész a háttérben szervezőként, provokatőrként működik, megtervezi az eseményeket és létrehozza a közeget, amiben az emberek közösségként kezdenek működni. Az alkotó tevékenység kiindulópontja és tartalma a társas kapcsolatok hálózata, és nem az önkifejezés. Ebben a kontextusban a művészet és a közönség viszonya nem a tárgy és a befogadó találkozásában kel életre – a művészet közös cselekvéssé válik. A múzeumi kiállítások kapcsán persze felmerül a kérdés, hogy milyen szerepet kap a néző, aki kívülállóként találkozik a jelenséggel. Šedá nem tartja ezeket az akció­kat művészetnek, neki fontosabb, hogy az emberek közösségi problémák meg­oldásán dolgozzanak; a kiállítások számára inkább melléktermékek. Az a magyarázat sem tűnik kielégítőnek, ami a jelenségben az „én–te” esztétikáját látja, mintha valódi emberi kapcsolatokat úgy lehetne elemezni, mint például egy festményt. Ebben az értelmezésben a tartalom kimerülne némi érzelgősségben és lapos moralizálásban. Inkább valami szokatlan narratív technika működik, mintha kifordított novellákat látnánk: nem valóságos történetből születik a fikció, hanem a fikcióból nő ki egy valóságos történet, amit a kiállítások fotókban, rajzokban, szövegekben dokumentálnak, és ezek a történetek az elszigeteltség, az otthontalanság korántsem marginális problémáival szembesítenek.

A Tükörhegy-projekt során Šedá nyereményjátékot szervezett a helyieknek. Az első szakaszban megkérte őket, hogy rajzolják le az ajtajukban állva, amit látnak. A rajzokból kiválasztott 250-et, ezekből könyv készült, amit a lakók 2010. október 30-án egy vetélkedőn kaptak kézhez. Egész nap tartott a verseny, hogy a rajzok alapján ki tud több házat azonosítani. A gyalogosan, motorral vagy autóval közlekedő családok más-más metódussal próbálták a házakat összevetni a könyv rajzaival, este pedig összegyűltek beszélgetni. Šedá november 6-án hirdette ki a fődíj, az egyhetes floridai nyaralás nyertesét, úgy, hogy lerajzolta a győztes család házát, kiosztotta a rajz másolatait a résztvevőknek, és nekik kellett kitalálniuk, ki a nyertes. A projektről blog készült és a papír alapú dokumentáció a Ludwig Múzeum Valami változás – Új szerzemények 2009–2011 című kiállításán kapott helyet.

A társasjáték a helyhez szorosan kötődő problémára irányította a figyelmet, megpróbálta az ott lakók tekintetét a saját házukon túl a szomszéd háza felé fordítani. Új szemlélet alakult ki a gyakorlatban, és felfoghatjuk úgy is, mint olyan városkép-építést, ami nem a látvány fizikai alapját változtatja meg, hanem a lakók látásmódját.

Šedá több munkájának kiinduló tétele, hogy éppen az köt össze, ami elválaszt. Mivel a Tükörhegyen hiányoznak a közterek, úgy fogja fel a házak közötti autóutat, mint egy hálózatot, ami nem egyértelműen csak a városközpont és a periféria között teremt kapcsolatot, hanem az ott lakókat is összeköti egymással. Ha az ott élők észreveszik egymást és az összekötő pontokat, akkor valódi közösség formálódhat, és hatékonyabban meg tudják szervezni a hiányzó városi funkcióknak legalább egy részét. A közös érdekek felismerése és az összefogás emellett erősíti az önkormányzat döntései fölött gyakorolt civil kontrollt, hiszen az egymás mellett élő egyének halmaza még nem közösség, és talaját vesztheti az érdekképviselet, ha nincsenek egyértelműen megfogalmazott közös érdekek. (Ez a gondolatmenet Zygmund Bauman likvid modernitásának problémáihoz vezet; az izoláció, az érdekek megosztásának hatalmi mechanizmusához és az önszerveződés kényszeréhez.)

Šedá keresi a Tükörhegyen élőket összekötő közöset, kommunikációs hely­zetet teremt, és aktivizálja a lakókat. Ha az építészetet – színházi hasonlattal – díszletnek tekintjük az emberi léthez, akkor a mai építészet egyik fő problémája, hogy hiányzik a drámai helyzet: a szereplők otthon tévéznek és interneteznek. A virtualizáció, a tárgyszerűen létező valóság iránti érdeklődés elveszítése általános jelenség, és – részben ezért – az építészet kérdései egyre szűkebb réteg ügyévé váltak. A várostervezők állandó gondja, hogy miként keltsék fel a lakosság érdeklődését. Šedá ebből az érdektelenségből próbálja kimozdítani az embereket, és sikerességét bizonyítja, hogy egyre több várostervezési kérdés megoldásába vonják be. (Például részese a Pardubice fejlesztésén dolgozó Offcity projektnek és a Grand Domestic Revolution nevet viselő kutatásnak Utrechtben.)

A virtualizáció mellett nehezíti az elmozdulást a kortárs építészet és a befogadók közötti szakadék, továbbá a művészet elitizmusa, amit a művészet­oktatási hiányosságok, az intézmények önigazolási törekvései és a művészek önzése is tovább táplál. Ez a gondolat talán sokakat felháborít, de az ember gyakran tapasztalhatja, hogy befogadóként csupán a statiszta és a szponzor szerepe jut neki – szerencsére, létezik ennek a szemléletmódnak az ellenkezője is. Šedá művészetének nem volna értelme a megszólított közösségek nélkül. Bár végzettségét tekintve képzőművész, általában nem ő rajzol, hanem másokat rajzoltat, ahogyan a Tükörhegyen is: a központi figyelmet nem a művész, hanem a közösség kapja.

Sok szó esik a művészeti ágak közötti átmenetekről, például az építészet és a rajz viszonyáról, de ez az érdeklődés inkább a tervezés szakaszára vonatkozik. Érdekes volna alaposabban megvizsgálni, hogy az épített környezet értelmezése hogyan történik a rajzolás során, már a rajz és az építészet szoros oda-visszaható viszonya miatt is. De fontosabb talán, hogy a rajzolás mint cselekvés felfogható egyfajta aktív befogadásként, ami az épített környezet mélyebb megértéséhez vezethet, hiszen szorosabban bevonja a befogadót az értelmezés folyamatába. A város ügye a lakók összességére tartozik – széthullása perifériára és központra, az ízléstelenség terjedése, a meglévő értékeket romboló, élősködő ingatlanfejlesztés a folyamatot generáló társadalom tükre.