A házkutatás

1860. március 3-ának reggelén a bécsi rendőrhatóság házkutatást tartott Széchenyi István grófnál a döblingi tébolyda első emeletén, ahol a gróf több mint tizenegy éve élt. A rendőri akció indítéka az úgynevezett „sárga könyv”, a Blick megjelenése volt, mely név nélkül, Londonban látott napvilágot még 1859 februárjában, és Alexander Bach báró belügyminisztert és gyűlölt rendszerét állította pellengérre. Híre ment, hogy a mű szerzője Széchenyi István. A rendőrhatóság a grófnál tartott házkutatással egy időben bizalmasainál is megjelent. Így Hollán Ernő hadmérnöknél; a gróf fiainál, Bélánál és Ödönnél, nevelt fiánál, Zichy Geyzánál, Kiss Márton írnoknál Bécsben, a Hohe Bücke 145-ben, ahol a családtagok bécsi tartózkodásuk idején megszálltak; dr. Gustav Goergennél, a döblingi tébolyda igazgató-főorvosánál és feleségénél, Rosal­ie-nál; valamint dr. Franz Gutherz ügyvédnél, Rosalie Goergen nevelőapjánál. És két újságírónál: Falk Miksánál és Kecskeméthy Aurélnál. Valamennyiük közül Kecskeméthy helyzete volt a legkényesebb. Rendőrtisztviselő volt, a rendőrhatóság könyvvizsgáló hivatalának alkalmazottja: cenzor.

A Habs­burg Birodalom területére külföldről érkező könyveket kellett ellen­őriznie, le kellett tiltania a politikailag veszélyesnek tűnő műveket. Nála nem is akárki vezette a házkutatást: von Weber bécsi rendőrigazgató, udvari tanácsos. Ebből arra következtethetünk, hogy nem lehetett eldöntött, ki ellen irányulnak leginkább a házkutatások. Széchenyinél Felsenthal rendőrtisztviselő járt, Kecskeméthynél a rendőrigazgató.


Kapcsolat Széchenyivel

Kecskeméthy 1857. július elején látogatta meg először Széchenyi Istvánt Döb­lingben. A találkozót a gróf kezdeményezte. Óhaját Török János újságíró, Széchenyi bizalmasa közvetítette. „[...] e közlés nem tőn reám különös s örvendetes benyomást – emlékezik Kecskeméthy 1866-ban kiadott, Széchenyi Istvánról szóló könyvében. – Széchenyi nagy múltja a nemzet mély süllyedtével arányban törpült szemeimben. Nem is óhajtám, hogy látása fölszaggassa a filozófia ragasza alatt rosszul behegedt hazafiúi sebeket, s fájdalmai háborgassák azon epikureusi s kozmopolita életmódot, melybe évek óta elmerítém lényemet. Nem is követtem a megtisztelő fölhívást, míg az más, még bizalmasabb úton nem ismételtetett.” A grófnál tett látogatás megváltoztatta Kecskeméthy életét. Bár a kapcsolat nem volt veszélytelen, Széchenyi kitüntető figyelme, vibráló szellemisége új irányt mutatott. Ezt jelezte 1859 decemberében kiadott, név nélküli röpirata is, a Die Lebesfrage Oesterreichs, melyet hivatali beosztásához híven maga sorolt a tiltott művek közé.


Politikai háttér 1859–60-ban

Ferenc József 1849. március 4-én, az úgynevezett olmützi alkotmányban – elismerve az 1848-as polgári átalakulás vívmányait és a jobbágyfelszabadítást – Magyarország önálló államiságának megszüntetését deklarálta. Eszerint Magyarország fegyvert fogott törvényes uralkodóháza ellen, és eljátszotta jogait. Fegyverrel visszahódítandó tartomány, az „egy és oszthatatlan auszt­riai császárság” része. 1851. december 31-én császári pátens helyezte hatályon kívül az oktrojált, valójában soha életbe nem lépett olmützi alkotmányt, és a miniszteriális felelősség elvét eltörölve formálissá tette a parlament szerepét, bejelentette a teljes és nyílt önkényuralom bevezetését. Az olmützi alkotmány Magyarországnak a birodalmon belüli különállását eltörlő pontjai továbbra is életben maradtak. 1859–60-ban ugyanez volt a helyzet.

Csakhogy! Ausztria 1859. június 24-én a francia-oszták-piemonti háborúban döntő vereséget szenvedett Solferinónál a Piemonttal szövetséges franciáktól. 1859. július 11-én Ferenc József fegyverszünetet kötött Villafrancában III. Napóleon francia császárral, november 10-én pedig megszületett a háborút lezáró zürichi béke: Ausztria elvesztette Lombardiát. Ez a kudarc nem maradt következmények nélkül: Ferenc József 1859. augusztus 22-én felmentette Alexander Bach belügyminisztert, és a rendőrminiszter Johann Kempen von Fichtenstammot. Helyükre Agenor Goluchowszkit és a liberális, magyarbarát Anton Hübnert nevezte ki. A miniszterelnök Johann Rechberg lett. Bár 1859. szeptember 1-jén a kormányzat kiadta az úgynevezett protestáns pátenst, mely tovább korlátozta a magyarok lehetőségeit, a vesztett háborút követő politikai bizonytalanság reményt keltett, hogy a birodalom vezetői végre rászánják magukat a magyar kérdés rendezésére. Ám a közvetlen külpolitikai veszély elmúltával Hübner – noha az 1859. október 19-i minisztertanácson még javasolta, hogy a kormányzat az 1848 előtti alkotmányos alapokon rendezze Magyarország helyzetét – október 21-én lemondásra kényszerült.

Az ókonzervatív magyarokkal megkezdett tárgyalások – főleg a császár és a minisz­terelnök ellenállása miatt – holtpontra jutottak. Ferenc József október 22-én rendőrminiszterré nevezte ki Adolf Thierry bárót.

Széchenyi éberen figyelt. 1859 őszén, kihasználva a vesztes háború kínálta esélyeket, megpróbált különböző lapoknál cikkeket, röpiratokat megjelentetni a magyar jogok helyreállítása érdekében. Újságírókat, politikai gondolkodókat gyűjtött maga köré. Ő maga és idősebb fia, Béla a londoni Times-ba írt. Kossuth is felismerte a történelmi pillanat kínálta lehetőséget. Ő is a sajtó nyilvánosságát vette igénybe: 1859 novemberétől sajtóirodát létesített, me­lyet Jósika Miklós szervezett és irányított Brüsszelből. Az iroda 1861 márciusáig működött. Ezeket az akciókat megelőzve 1858 végén az akkor 21 éves Széchenyi Béla duplafedelű bőröndben Londonba csempészett egy német nyelvű kéziratot, mely 1959. február 15-én könyv alakban is megjelent. Rónay Jácint, Londonban élő emigráns bencés szerzetes közvetítésével Széchenyi költségén nyomtatták a Barclay nyomdában. A névtelenül megjelent Blick auf den anonimen Rückblick szerzője Széchenyi volt. A Bach-rendszert kíméletlenül bíráló munka hozzájárult a gyűlölt miniszter 1859. augusztus 22-i bukásához. De Széchenyi nem érte be ennyivel. 1859 végén titokban III. Napóleon francia császárnak és Palmerston brit miniszterelnöknek írt. A leveleket Béla fia csempészte Franciaországba, Angliába. A Blick példányai közben lassan beszivárogtak az országba. A rendőrség szagot kapott. A gyanút, miszerint Széchenyi a hírhedt Blick szerzője, Albrecht főherceg 1859. november 14-én levélben tudatta Adolf Thierry rendőrminiszterrel, aki 1860. március 3-án elrendelte a grófnál és bizalmasainál a házkutatást.


Az emlékirat

Széchenyi halála után hat évvel jelent meg Kecskeméthy emlékirata a grófról. Nemcsak fontos dokumentum Széchenyi utolsó életszakaszáról, de tanúsítja, hogy Kecskeméthy Aurél miért válhatott Széchenyi bizalmasává. Sorai igazolják: könnyen azonosul, könnyen veszi át a gróf mondatainak stílusát, szófordulatait, nem egyszer indulatainak hátterében is ő áll. Ez azért érdemel külön figyelmet, mert nyilván nem Széchenyi volt az egyetlen, akinek stílusát át tudta venni. Bizalmi pozícióban jól hasznosítható, bár kritikus helyzetekben problematikus tulajdonság.

Az emlékirat a házkutatást követő pillanatokat így örökíti meg:

Amint egyedül valék megszentségtelenített, idegen kezektől szétdúlt asztalomnál, eszembe jött, hogy mégis mily jó hozzám az Isten!... Tegnapelőtt Széchenyi egy kéziratot adott át nekem átolvasás végett, és azért, hogy ítélném meg, érdemes volna-e azt kiadni?
Jó szándékú, de nem jó helyen, és tapintatlanul sértő irat volt. Mondhatom, mint­ha égett volna kezemben; mindjárt másnap, t. i. tegnap este visszavittem; s azon véleményezéssel adtam át, hogy az a kinyomatásra nem méltó.

Ha tegnap jőnek a házmotozó rendőrök és nem ma, nálam találják azon iratot – s abból valóban komoly bonyodalom következheték, pedig akkor is csak ártatlanul sújtott volna a balsors.

Említésre érdemes, hogy előtte való napon – pénteken, március 2-án – esti 11 óráig még Széchenyinél voltam. Egyedül voltunk, s igen komoly társalgásba mélyedve..., s ami még nevezetesebb, alig néhány órával az ausztriai kormány rendőri kutatása előtt Ausztria fönnállásának szükségéről beszélgettünk. Kifejté, mit gyakorta tőn, hogy nemzeti fönnmaradásunk csak az ausztriai birodalom szilárd fönnállásában van biztosítva. Ha Ausztria megingattatik – több-kevesebb, hosszabb-rövidebb átmeneti stádiumok után –, Oroszország zsákmányává lennének a Duna-menti tartományok, ...kiemeltük a különbséget, amely még elnyomási rendszer tekintetében is Ausztria és Oroszország közt létezik. Az nádpálca, ez vasvessző. – Auszt­ria alatt nemzetiségünk még a nyomásnak következtében is fejlődik, de a 60 milliónyi orosznak anyagi és szellemi nyomása alatt hirtelen végünk volna. Vajha ezt méltányolnák hazánkfiai?

Így szólt, így aggódott azon férfiú, kinél pár óra múlva betört a rendőrség, s kit rendőri kimélytelenség kora sírba erőszakolt.

*

Március 3-a életem fordulópontja lőn. Érzém, hogy hivatalnoki pályámat befejeztem. Fölöltözém, s egyenesen báró Thierryhez, a rendőrminiszterhez mentem.


Adolf Thierry báró (1803–1867)

1859. október 22-én, amikor Ferenc József kinevezte, Adolf Thierry 57 éves volt. Elődje, Anton Hübner egyfajta politikai megbékélést hirdetett – két hónap alatt megbukott. Mit várhattak az új rendőrminisztertől? Gyors, határozott fellépést. Széchenyit, az első felelős magyar kormány egykori közlekedési miniszterét, aki 1848. szeptember 7-től lakója volt a döblingi magántéboly­dának, a rendőrhatóság régóta figyeltette. Mint ahogy azokat is, akik őt rendszeresen látogatták. A gróf egyik alkalmazottja, Sebastian Pichler (más források szerint Bichler) volt a beépített ember, aki a rendőrhatóságot titkon tájékoztatta a grófi lakosztály történéseiről. Időről időre az intézet igazgató-főorvosának, Gustav Goergennek is jelentenie kellett a gróf látogatóiról. Goergen nem vette komolyan Széchenyit, aki erre rá is játszott. Talán a doktor valóban elhitte, hogy híres betege bolond. Bár utóbb, a gróf öngyilkossága után, az ellene folyó perben érdekében állt ezt vallani.8 Széchenyi maga állította össze látogatói listáját – ezeket adta le Goergen a rendőrségen. Az akkor alig fél éve hivatalban levő rendőrminiszter előtt bizonyára dossziékban álltak a gróf megfigyelésével kapcsolatos, évek óta halmozódó jelentések, amikor Kecskeméthy Aurél Herrengassei hivatalában felkereste őt. Kecskeméthy a Wäringerstrasse 53-ban lakott, 15–20 percnyi gyalogútra a rendőrmi­nisztériumtól. Adolf Thierryt a látogatás nem érthette váratlanul. Tudhatta: az érintettek közül nem egy teszi majd szóvá a hatóság váratlan, jól összehangolt fellépését. Bécsben vagyunk, 1860. március 3-án délelőtt. Házkutatás után.


A rendőrminiszternél – ahogy az 1866-os emlékirat megörökíti

Őexcellenciája alacsony, vastag, szőke úr volt, kevés értelmiségre mutató arccal, ámbár nagy, kopasz homlokkal; s oly triviális fölfogással és beszédmodorral, minőt egy volt külügyéri tanácsosról föl sem tettem volna.

Elmondám, mennyire meglepett s mily méltatlanság vala reám nézve, ki mindig nyílt utakon szokott járni ez életben, a mai házmotozás; kértem őexc[ellenciá]ját, hogy a nyomozást erélyesen űzni, de siettetni méltóztassék; mert, mint meg fogja engedni őexc[ellenciá]ja is, a mai bizalmatlansági szavazat után hivatalomat tovább nem folytathatom.

Őexc[ellenciá]ja roppant komolysággal és feddő szemrehányásokkal válaszolt.
Ő azon beamter-világnézettel bírt, mely szerint a hivatalnok testtel-lélekkel a kormány tulajdona, melytől fizetést húz.

Hogy az ember ezenkívül még mint állampolgár is érezheti magát, sőt hogy még oppozíciót is képezhet, és tollával agitálhat egy, az állam létét veszélyeztető kormány ellen – ilyesmit blaszfémiának nevezett volna. Természetes tehát, hogy én az ő, mint minden beamter szemeiben rettentő bűnös, perfid ember valék, ki a kormány bizalmával csúfosan visszaélt, s azt kijátszotta.

– Ön igen súlyosan kompromittálta magát – mond, mázsányi súlyt fektetve szavaiba.
– Valóban nem értem, mi által, miniszter úr!
– Önnek okvetlenül jelentést kell vala tennie. (Sie hätten die Sache anzeigen sollen.)

– Mit jelenthettem volna? Hogy Széchenyi a Blick-et írta? Hisz ezt ma minden gyermek tudja, s aki tőle valaha valamit olvasott, mindjárt az első lapról megismerhette. Nem tudom tehát, mit kellett volna jelentenem.

– Önnek jelentenie kell vala, hogy ön oly házba jár, mint gr[óf] Széchenyié!
És mindazt, ami Döblingben történt, tudomásomra hozni; én azt vártam is, mert régen kísértettem önt figyelemmel. Ön azonban nemcsak nem teljesíté kötelességét, hanem ellenkezőleg, részt vett az ottani gonosz célú konventikulumokban.
– Bocsánatot kérek, excellenciád – mondám –, az én kötelességem volt könyveket vizsgálni, nem denunciálni; s egyébiránt nem is lett volna a legjobb akarattal is mit denunciálni; én Döblingben mindig tisztességes társaságban voltam; és titkot abból, hogy oda járok, nem csináltam, sőt arra büszke vagyok, mert utóvégre adná az Isten, hogy Ausztriának kétszáz olyan férfia volna, minő Széchenyi István.

A miniszter kissé meg volt lepetve a hevesség által, mellyel szóltam; homályosan látszék sejteni, hogy nem bolondság, amit mondok; mindazonáltal gyanús kifejezést adott fénytelen szemeinek, s azon ígérettel, hogy siettetni fogja a vizsgálatot, s az alatt hivatalomtól fölment, elbocsátott.

Így szűntem meg hivatalnok lenni, s értem ismét oda 1860-ban, ahol egy évtizeddel előbb valék – azon különbséggel, hogy azóta a jövővel kevesebbet törődni, s alkotmányos kormányzat közelségében hinni és remélni tanultam.

Kecskeméthy ártatlan, bátor lázadóként mutatja be önmagát, aki Széchenyi igazáért bátran szembeszáll a hatalommal... Bizonyára jól értette, mivel vádolja a miniszter. Más szerepet nem játszhatott, csak ami viszonylag menthette: különválasztotta a magánembert a hivatalnoktól. Nagyon is tisztában volt kényes helyzetével. Ezt igazolja, hogy már 1858 elején kérte áthelyezését. Széchenyivel is tudatta, igaz, jóval később, de még mindig a miniszter válaszára várva. Ennek nyoma van a gróf naplójában is, aki 1859. november 3-i naplójegyzetében ezt írja: Este Falk. Kecskeméthy társul még hozzánk!!! Emez kilép  az állami szolgálatból! – Ei, ei! Széchenyinek jól jött a kapcsolat Kecskeméthyvel. Tudhatott a birodalom területére érkező írásokról, ellenzéki mozgolódásokról, betekinthetett a hatóság működésébe. Ráadásul Kecskeméthy újságíró volt, írásaiban érthetően meg tudta fogalmazni gondolatait. A hatóság szemében ugyan nem volt annyira megbízható, hogy ne figyeljék, de ekkor ezt még mindketten legfeljebb gyanították. Kecskeméthy Aurél áthelyezési kérelmét Adolf Thierry rendőrminiszter 1859. december 13-án elutasította.

Kecskeméthy cenzori feladata volt, hogy jelentést tegyen a külföldön megjelent, rebellisnek ítélt írásokról – és betiltsa azokat, ahogy saját röpiratával meg is tette. A Blick esetében viszont elbliccelte. Senki nem jelenti föl szívesen a bizalmasát, de „hősies” felháborodással arra hivatkozni, hogy aki már valamit is olvasott a gróftól, tudhatta: ő a Blick szerzője – ezzel a fordulattal valószínűtlenné teszi a jelenetet. Ráadásul 1866-ban, a kiegyezéshez közeledve, amikor Széchenyi már nemzeti hős és mártír, csak hencegés, önmagát jó színben feltüntető udvarlás; a jogaikat visszaszerző magyarság megkövetése, ugyanakkor, és nem utolsó sorban Adolf Thierry lenézése: őt már nyugodtan lehetett kellemetlenkedő, „csacska” hivatalnoknak feltüntetni, hiszen az 1860. október 20-i októberi diploma után elvesztette pozícióját és hatalmát.

Egyébként a rendőrminiszter pontosan ítélt: Széchenyi döblingi lakosztályán valóban hatékony sajtó-összeesküvés működött 1859. október 15. és 1860. március 3. között.