TESTET ÖLT címmel készülő antológiánkban versek, festmények és a versekhez kapcsolódó lírai jegyzetek idézik meg a testet – a várandósságot és a születést, arcot, kezet, szakállt és bokát, a test örömeit és fájdalmait, a szerelmes elragadtatottságot és a halált.

A költemények sora feltámadástól feltámadásig ível. Ebben és következő számainkban – a kötet megjelenéséig – ízelítőket közlünk.

Janus Pannonius – BARÁTNŐJÉHEZ

Jaj nekem! Oly későn leltünk egymásra, minek kell

ily hamar elválnunk, s nem lehetek veled én?

Haj! Pedig, életem, én, addig vágynálak ölelni,

míg a futó repkény fönt van a tölgy derekán;

s akkor szűnnélek csak meg csókolni, ha már a

kagyló kagylóját önmaga hagyja oda.

Vénusz láncai bár úgy kötnék a szeretőket,

mint ahogy a nőstény- s kankutya összeragad.

Tizennyolc-húszévesen írta Janus Pannonius, Ferrarában; nem kizárt, hogy valódi, „elhált” szerelmi viszony adta az ihletet, de könnyen lehet, hogy afféle helyzetdalt olvasunk: „kamasz diákközösségben élt – írja a műfordító Csorba Győző –, ahol közismert volt zseniális rögtönző képességéről, szellemességéről.” Tehát „kölcsön-élményt” is személyessé tudott formálni. Az utóbbit teszi valószínűvé, hogy egy korábbi disztichonban ugyanezen „amica” „szertelen étvágyán” gúnyolódik.

A vers a válás panaszának örök közhelyével indít. (Ez ügyben eredetibb az ifjú Feleki Kamill, aki a kuplerájban a hölgy mellől állítólag kikiabált a sürgetőknek: „Nem adom! Szeretem!”)

Közhely, de korabeli, a következő két kép is (akár a „mint égő vulkán, úgy ég a szád” az örökbecsű dalban); ismétlődik is nem sokkal később: „Repkény így nem ölel, kagyló így nem tapad egybe” – méltatja az Egy fehérmájúra című verse a prostituált technikáját.

Hanem a záró disztichon! Vénusz láncai és a párzásban összeragadó kan és szuka egy hasonlatban… Ezért én Petőfi szavával (Arany Jánoshoz, 1847. március 31.) megcsókolom a zseniálisan pimasz ifjút. Bár leköpni nyilván nem akarta érte senki – a diáktársaság harsány nevetéssel fogadhatta a poént.

MESTERHÁZI MÁRTON

Tamkó Sirató Károly – VIRÁGÉNEK

Felhő a kertet

gyökér a napot

hajó a vízfolyást

úgy szeretlek.

Úgy szeretem:

hó térdeid

szél tenyered

víz könyököd

szemed árvácskáit

füled réti csigáit

melled katicabogarát

Miért kell dal

miért kell kép

miért kell film

mikor te vagy és élsz.

„Hajló térdeid íze a lábaimban maradt” – szavaltam vagy harminc éve az Egyetemi Színpadon a költő egy másik, szaggatott-különös versét, a Mártát. Most meg ezek a hó térdek … Meg a könyök … Atyavilág, Tamkó volna a világirodalom első ízület-fetisisztája?

Hát, jóga-múltjába akár ez is beleférhet. Persze nem erről van szó, csak imádja felrúgni a konvenciót és szertartásosan elkerülni a szokásos kontextusokat, képeket, szó-sorrendet, asszociációkat.

Itt azért takarékosan bánik a dekonstrukcióval. Elspórolja az elejéről a „mint”-et, nehogy szabályos hasonlattal indítson. Eltünteti a kérdőjeleket, hogy a záró szakasz jobban emlékeztessen a máskor előszeretettel végtelenbe nyúló „tamkós” szekvenciákra. Nem vacakol rímekkel, elég a ritmus, amit a sorokba rendezés ad.

Csakhogy itt vége is: semmi kozmosz meg evolúció, semmi szójáték és meglepetés – csak az éledő mező hangulata, néhány etűd a természetből, egy leheletnyi a kultúrából. Egyszerűen, takarosan, pózmentesen, letisztultan. Valódi vallomással a végén. Egy szerelmes avantgard így énekli meg a szívébe nőtt virágot. Igazi Lyukasóra-feladat: el se hinnénk, hogy Tamkó-vers, ha nem állna a cím felett a neve.

Z. KARVALICS LÁSZLÓ

Petri György – A MEGVÁLTÁS HÁTULÜTŐI

Isten éjjel ágyam szélére ül,

a szakállszőröket egyenként kicsavarozza

államból és (mindig három ångstrőmmel)

hosszabbakat csavar be a helyükre.

A használtakat egy Nivea-krémes dobozba rakja,

aztán szublimál.

Ez hetek óta így megy. Minden éjjel

settenkedik az államon.

Felébredek, hogy szúr. Káromkodni

készülök, de szavam elébe vág:

Ez a végleges méret.

– Jól beszorítom.

Szakállam mint megdühödött kefe

sikálja a fekete levegőt:

Szórakozunk?

Mi lett volna, ezzel a fáradsággal,

mindjárt ezt belerakni? Nem riaszt fel folyton,

s maga se végeskedik ennyiszer ebben a

lukban, ahol még én is alig férek.

Mond valamit – mormogta szórakozottan,

s a szőröket

visszaszórta a Niveás dobozba. –

Ha akarja: leszerelem az egészet. Én megértem.

De hát – ne legyenek illúziói:

a fogakat is,

meg a fákat

minden éjjel, ugyanígy…

Az egyik Mary Poppins-regényben a gyerekek meglesik, ahogy a bibliai Noé legidősebb lánya, Nellie-Rubina fából faragott ágakkal, virágokkal, madarakkal és bárányokkal hozza el a tavaszt. Az éjszaka gondosan felragasztgatott, színes festékkel kipingált kellékek reggelre életre kelnek, és egy csapásra elűzik a telet – mintha nem is lehetne más ésszerű magyarázata a hihetetlen változásnak. Petri nem bízza beosztottakra a munkát, versében maga a nagybetűs Isten áll dolognak éjjelről éjjelre, s bár a költői képzelet a valóságnál aprólékosabbnak láttatja a szőrnövekedést (1 ångstrőm = 1 nanométer, azaz 10-10 méter, ennél még egy pelyhedző kamasz is gyorsabban ereszt szakállt), az abszurd jelenet szereplői mégis testi valójukban mutatkoznak előttünk, mondhatnánk: deszublimálódnak, a költészet légnemű anyagából szinte fogható alakokká szilárdulnak.

Petri György fekszik az ágyán, fektében is olyan, mint Szilágyi Lenke fotóján: sovány, kicsit koszlott, a szakálla egyenetlenre nyírva, Isten meg ül mellette, és érdekes módon ő is éppen olyan, mint a költő: sovány, kicsit koszlott, gondterhelten ráncolja a homlokát. Csak azt nem tudom, ki csavarozza be Isten szakállát minden éjjel, ugyanígy…

HORGAS JUDIT