A vallomásirodalom, emlékirat, memoár, önéletírás, napló mint műfaj jellegzetes helyet foglal el az irodalom és történelem határterületén. Faragó Éva írja A magyar memoárirodalom 1945-1980 című bibliográfiájában (Bp., 1983.): „Forrás- és dokumentumértékét tekintve mind nagyobb jelentőséget kap a történettudományi, irodalomtudományi, szociológiai, szociográfiai, néprajzi kutatásban. Szerepe felbecsülhetetlen a nemzeti önismeret, a józan önbecsülés, a nemzettudat, a korszerű történelemszemlélet kialakításában.” A Benedek Marcell főszerkesztésében megjelent Magyar irodalmi lexikon (1-3. k. Bp., 1963-1965) szerint műfajilag a napló és történetírás között elhelyezkedő, a szerző személyes élményeiről beszámoló írói mű, melyben az író azokkal az eseményekkel foglalkozik, melyeknek részese vagy tanúja volt. E műfaj első híres példái — Xenophon, Julius Caesar és Szent Ágoston művei — az ókorban keletkeztek. Különös jelentőségre tett szert a műfaj a francia irodalomban: kiemelkednek Saint-Simon és Napóleon emlékiratai. A magyar memoárirodalom első virágkora a 17. századi Erdélyben, a második a 19. század utolsó évtizedeiben bontakozott ki. A legértékesebb magyar emlékiratok: Kemény János és Bethlen Miklós önéletírása, II. Rákóczi Ferenc emlékiratai, Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete, Déryné visszaemlékezései, Kossuth Lajos Irataim az emigrációból, Pulszky Ferenc Életem és korom. Születtek gyűjteményes művek, vallomások a hazáról vagy egy-egy szerző tollából a szülőföldről, de az egy településhez kapcsolódó, közösségi, elsősorban nem a vallásos irodalomba vagy a szépirodalomba tartozó vallomásirodalom mint műfaj kevéssé volt ismeretes a magyar olvasó előtt.

A helyismereti memoárirodalom közösségi műfajának szellemi atyja Péter László lett, amikor a Somogyi-könyvtári Műhely 1983/2-3. összevont számában jelentette meg a Vallomások Szegedről címmel gyűjteményét, amelyben csaknem száz Szegedről elszármazottat szólaltatott meg a szerette Város iránti kapcsolatairól. Ennek mintájára 1990-ben könyv formájában látott napvilágot Vallomások Szentesről címet viselő kötetem, szintén az elszármazottak emlékezéseit egybegyűjtő vallomásfüzér. A műfaj újraéledését Tandi Lajos a Szeged című folyóirat főszerkesztője szolgáltatta, amikor a lap 1999. decemberi számában — folytatva Péter László kezdeményezését — megjelentette Szegediek Szegedről címmel 150 Szegeden élő, alkotó polgár ezredvégi vallomását. Előtte, már 1998 őszén elhatároztam, hogy az évszázad alkonyán összegyűjtöm, és szép kivitelű könyvben közzéteszem a Kurca-parti vallomásokat. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” E szállóigévé vált mondat Tamási Áron életművének művészi és etikai foglalata. Szűkebb pátriánkról, az otthonról, Szentesről faggattam a századvég alkonyán ez alkalommal a Szentesen élő, alkotó kortársainkat Ady Endre A Tisza-parton című verse utolsó sorának átalakításával, A Kurca-parton mit keresek? E kérdés köré csoportosítva vallomásaikat. Az évezredtől és évszázadtól búcsúzó kötetembe részben körlevélre kapott írásos válaszokkal, részben interjúkkal gyűjtöttem össze az emlékezéseket. Az általam összeállított névsort – kérésemre – kiegészítette egy-egy működési terület idősebb, nálam bölcsebb képviselője. Az anyaggyűjtést ez év februárjában kezdtem, és augusztus végén fejeztem be. A 270 körlevélre beérkezett 144 írás páratlan vallomásfüzért alkot. Az anyaggyűjtés során a családi archívumokból előkerült, digitalizált, több mint ötszáz fotó, dokumentum a városi könyvtár helyismereti gyűjteményét gazdagítja.

A szentesi Városi Könyvtár KHT kölcsönző részlege

A személyes hangú pályaképekből, emlékezésekből, a maradandó élményeket rögzítő írásokból megelevenedik Szentes egykori képe, fölidéződnek életsorsok, hangulatok, szerelmek és tragédiák, a város huszadik századi históriája. Az évszázadok során Szentest többször elpusztították. 1760. április 7-én tűzvész martalékává vált; leégett a városháza is, benne a régi iratokkal, megsemmisült a város múltja, emlékezete. E gyűjteményes memoárkötet Szentes polgárainak emlékezetét gyűjti egybe, mutatja föl a jelennek, és őrzi meg az utókor számára.

Emlékek nélkül a nemzet híre csak árnyék – írta Vörösmarty Mihály 1840 táján. A kereszténység kétezer éves és a magyar államalapítás ezer éves ünnepén két menedzseremmel és társkiadóimmal, Makra Zoltánnal és dr. Molnár Gyulával ezzel az emlékkötettel tisztelgünk a város és polgárai előtt.