Vajon melyik sorrend a jó? És kell-e sorrendet meghatározni, felállítani? Aki hozzánk tér be, hova jön, a könyvtárba talán, a teleház-ba vagy információs központba? Fontos-e ez? A használónak talán nem, neki az a lényeg, hogy amiért jött, azt megkapja, s olyan színvonalon, amelyet elvár.

Akkor kinek fontos az elnevezés?
Nekünk, akik működtetjük az intézményt mint könyvtárat, teleházat, és információs központot?
Azt hiszem nekünk is az a lényeg, hogy látogatóink, használóink megelégedésére végezzük dolgunkat a tőlünk elvárható legmagasabb színvonalon.

Ma, a 21. században, amikor a tudás alapú társadalom a cél, információs szupersztrádákról beszélünk, világhálózaton közlekedünk, gyakran megfeledkezünk egy fontos láncszemről, amely nélkül mindez nem létezik, ez pedig az olvasás, az olvasni tudás, a gondolkodás. Azt, hogy ezután milyen forradalmian új technikák jönnek még, belátni sem tudjuk, de a gondolkodás, az olvasás és írás képessége amíg ember él, mindig alapvető fontosságú lesz.
Változóban van világunk, és olyan ütemű a változás sebessége, hogy egy emberélet alatt lépünk akkorát, mint korábban egy ezredév alatt. De valahonnan azért elindultunk, és az emberiség fejlődésében volt egy olyan pont, amely mérföldkőnek számít ma is: a verbális kommunikáció, majd az írásbeliség kialakulása, amely azt a hatalmas méretű fejlődést elindította, amely nélkül a tudomány nem fejlődhetne ilyen mértékben.
Az emberi agy nem képes mindazt tárolni, amelyet a világon eddig megjelent könyvekben felhalmoztak. De a felhalmozásnak is különböző módjai és lehetőségei vannak. A könyvek ma már nagy helyet foglalnak el, de egy lexikonsorozatnyi anyag elfér egyetlen kis CD-ROM-on, amelynek a tárolása, s ami a legfontosabb, a használata százszor könnyebb, mint a több kilogrammos lexikon köteteké, és gyorsabb. Időt, fáradtságot, energiát takarítunk meg.

A számítástechnikáé, az informatikáé a jövő, s az internetes kapcsolaté, amellyel a világ bármely pontjáról – ahova személyesen nem juthatunk el soha - megtudható mindaz, amire szükségünk van.
Mi is valójában a könyvtár és mi a teleház? Hogyan kapcsolódnak össze, és miben különböznek egymástól, s hogyan lehet mindezt egy helyen együtt úgy működtetni, hogy egyik terület se kerüljön háttérbe?
A teleház megnyitását megelőzően már volt a könyvtárnak számítógépe, internet kapcsolata. 1990 januárjában jelent meg az első Mórahalmi Körkép, amelynek a szerkesztését a könyvtárban végezték, s a könyvtári feladatok mellett megjelentek olyan szolgáltatások, amelyek nem tartoztak közvetlenül a hagyományos könyvtári feladatokhoz. Eközben a könyvtári munka is alakult, fejlődött ország- és világszerte, s ezek az ókortól létező intézmények nem hogy nem avultak el, de mind nagyobb szükség van rájuk, s olyan átalakuláson mennek keresztül, mint maga a környező világ. A számítástechnika és informatika korában már nem működhetnek internet kapcsolat nélkül magukra valamit is adó könyvtárak. Az információszolgáltatás sem csak a hagyományos módon történik, szerepet kap a gyorsaság, a használhatóság. Már nem csak a tudomány fellegvárai, hanem információszolgáltatók, amelybe beletartoznak a közhasznú információk is, amelyek mindennapi életünket teszik könnyebben szervezhetővé.

Ezt fejleszti tovább a teleház azzal, hogy egy olyan intézménytípust hoz létre, amely egyesíti magában mindazokat a szolgáltatásokat, funkciókat, amelyeket nagyobb városokban több intézmény végez. Kis településeken pedig egyetlen helyen hozzá lehet jutni minden olyan segítséghez, lehetőséghez, amelyhez eddig csak hivatalokban, közintézményekben lehetett. A teleház egyfajta nyitott, mindenki számára elérhető szolgálatot jelent, legyen szó ügyintézésről, szakdolgozat-írásról, szövegszerkesztésről, klubprogramokról, társadalmi, közösségi életről.
Olyan ez az intézmény szolgáltatásaiban, mint egy nagy bevásárló központ, ahol szinte minden kapható. Ha kell, lelki segély, ha kell, egy kis testkultúra, ha kell, akkor fénymásolás, de lehetőség van az elmélyült tudományos munkára is. Nincs ebben semmi új, csupán annyi, hogy ez most egy „menő”, divatos szolgáltatási forma lett, amelyet országosan is sokszorta nagyobb támogatásban részesítenek egyes minisztériumok. Szerepet kaptak a teleház fejlesztésben a különböző üzleti érdekeltségek, és erősebb lobby tevékenységet tudnak kifejteni, mint a már jól bevált közgyűjteményi és közművelődési intézmények, s azok ágazati irányítói. Kell a fiatalos lendület, s úgy tűnik, a teleházakban ez meg is van. A könyvtárakban is ott szunnyad az erő, csak kicsit jobban neki kell gyürkőzni. Nem feltétlenül a harcnak, hanem a közös munkának.

Nem lehetünk olyan pesszimisták mint Tőzsér Árpád:

„Megroskad az ezredvég máglyaként,
hunyó parazsán a könyv: a mese,
a belőlünk kinyúló képzelet,
a létünk’ meghaladó szenvedély,
szerelem, bűn, bűntudat hamvadoz –
Mindaz, ami a könyv oldalain,
a sorok számtalan létrafokán
egykor mítoszokká magasodott,
s szinte menny-egünkként fungált soká’,
hulladék most a világ térein.”
(Tőzsér Árpád: Ezredvégi sorok a könyvről)

Hívhatunk egy intézményt információs központnak, beszélhetünk „intelligens településekről”, vagy tudás alapú társadalmakról, lehet egy világban a technika bármilyen fejlett, olvasni - remélem még sokáig - könyvből tanulunk. Az írott szónak jelentősége volt, van és lesz. A könyvek a kultúrát, a műveltséget, a tudást hordozzák, s különösen fontos ez most, az olvasás éve alkalmával. A könyvek a barátaink voltak és lesznek. Az olvasás egyfajta társas kapcsolat a könyvvel.
A tudományos munkához kellenek azok a segédeszközök, amelyek gyors információt adnak, de szükség van az írott dokumentumokra is, és arra az emberre, aki ezek között jól el tud igazodni. Megfelelő rendszerelvűség, rendszerszemlélet jellemzi, és birtokában van azoknak az ismereteknek, amelyekkel a megfelelő információk elérhetők, és segíteni tud a felfoghatatlan mennyiségű ismeretanyagban eligazodni, amely lehet hagyományos és korszerű, s lehet elektronikus információhordozókon is. Gyors információszolgáltatás nem létezik szakmai ismeretek és műveltség nélkül, számítógépes szolgáltatás a betűk, az olvasás ismerete nélkül.

Gyermekkorunk „mesélt” történeteit, meséskönyveink magunk olvasta meséit nem pótolják sem a rajzfilmek, sem a készen kapott videofilmek. Az igazi kapcsolatot ember és ember között a beszélt nyelv, az írott szó, a gesztusok, a szeretetteljes megnyilatkozások adják. Ezt soha, semmilyen gép nem pótolhatja. Az ember gondolkodó, érző lény, pszichéje, lelke, azonossága van. Lehetnek gondolkodó gépek, de magát az embert a maga teljességével és tökéletlenségével nem helyettesítheti a legtökéletesebben megalkotott gondolkodó, cselekvő gép sem.
A gépek működtetéséhez is az ember kell, aki használja, aki irányítja, aki gondozza, ápolja, mint ahogy a tudás is csak akkor lesz értékes és maradandó, ha ápolják, gondozzák, fejlesztik, felújítják. Ezt a tudást lehet a számítástechnika segítségével is ápolni, gondozni, felújítani. Az alapja ennek a számítástechnikai kultúrának is a gondolat, amely ölthet sokféle formát, de a valósághoz a nyelv segítségével kapcsolódik, egységei a szavak, amelyek lehetnek beszéltek és írottak, a gondolatok közlésének eszközei.

Szavak, szavak, szavak, ünnepélyesek, kedvesek, szigorúak, amilyen éppen kell.

„ Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,
akárcsak én itt, most rád gondolok,
s akármi vagy, versekkel ünnepellek.
Látom fejed, figyelmes homlokod.”

írja Kosztolányi Dezső „Egy kézre vágyom” c. versében. S mi is így ünnepeljük az olvasót. Az olvasót, aki nélkül nincs könyvtár. A könyvtárat, amely nélkül nincs tudás, mely megalkotja azokat a gépeket, amely a világot hozza otthonunkba, házunkba, teli lesz vele a ház, s ha jól dolgozunk, könyvtárunkban lesz olvasókkal, használókkal „tele” a ház. Ha a gondolatot folytatom, a szolgáltatások sokszínűségétől lesz egy épület, egy intézmény „TELEHÁZ”. Tele a ház ismerettel, információval, információs technikákkal, melyek használat közben tudássá alakulnak, s lehetőségekké, amelyekkel élni lehet és kell.
De mindehhez nélkülözhetetlen a (ki)szolgáló személyzet, a könyvtáros, az informatikus, az EMBER, aki segít eligazodni a „korlátlan lehetőségek” birodalmában. Mert a tudásnak, a műveltségnek nincsenek határai, világunk egyre tágul, s nekünk kell hozzá felnőni, hogy mit és mire használunk, hogy agyunkban, szívünkben, kezünkben mivé válik a gondolat.