Bronz portré Marton Istvánné emlékére

Augusztus 23-án emléktáblát és bronz portrét avatott a Keller Lajos Városi Könyvtár Marton Istvánné emlékére. Az ünnepségen megjelentek a város kultúra pártolói, a mecénások, volt munkatársunk hozzátartozói. Külön megtiszteltetés volt számunkra, hogy a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár igazgatója, Gyuris György is megtisztelt bennünket jelenlétével.

Zsótér Mariann tolmácsolásában hallgattuk meg Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban c. versét, s ez idő alatt ünneplőbe öltözött a lelkünk is. Örömmel, s némi nosztalgiával hallgattuk Tóth Béla nyugalmazott megyei könyvtárigazgató mint egykori pályatárs visszaemlékezését a régmúlt időre, amikor még együtt dolgozott Marton Istvánnéval. Marton Istvánné könyvtárosi, helytörténeti kutatómunkásságának méltatása, elismerő szavai után néhány szót szólt a hazai könyvtárügyről, olvasási szokásainkról is. Ezt követően Fuchszné Benák Katalin idézte fel Marton Istvánné emlékét, melyből egy részletet adunk közre:

Tisztelt Ünneplők!

Egy emléktáblát felavatni, egy szobrot átadni, hogy a jövő nemzedéke tudja kihez, mihez viszonyítani magát, felemelő érzés. Különösen felemelő ez az érzés, amikor megértjük, az ünnepelt mitől volt több, mivel érdemelte ki egy közösség tiszteletét, emlékének megőrzését.

Több mint tíz évvel ezelőtt felkeresett otthonomban Marton Istvánné, hogy jöjjek vissza Mindszentre, a könyvtárba, hogy majdan az Ő utódja legyek. Kérése meglepett, szándéka kimondottan jól esett. Azt mondta, bízik bennem, hogy amiért egész életén át dolgozott, azt tisztességgel tovább fogom vinni. Szavainak súlya volt. Amikor eleget tettem kérésének, nem tudtam, mekkora teher, mekkora édes teher fogja majd nyomni a vállam.

Ezért olyan nehéz pillanatok ezek, noha egy ember személyiségének azon oldalát szeretném felidézni, mellyel egyszerűsége, vagy inkább nagyszerűsége miatt be tudott olvadni a mindennapokba.

Nemcsak a hangja volt halk, hanem reakciója is csendben, sajátosan világított meg néha egy-egy helyzetet. Ahogy a legtöbb embernek, úgy Marton Istvánnénak is az volt a meggyőződése, hogy amit, s ahogyan ő tesz, az a jó út, melyet őszinte és kevésbé őszinte barátságok, kapcsolatok szőttek át. Ezek a kapcsolatok néha segítették álmainak valóra váltásában, néha viszont megtorpanásra késztették.

De van-e közöttünk olyan ember, akinek ne ilyenképpen alakulna az élete! Egy híres ember azt mondta valahol, nem az a lényeg, hogy elesünk, hanem az, hogy fel tudunk állni utána! Ez a lényeg! Gondoljunk csak bele! Marton Istvánné az életéből 37 évet a könyvtárosi munkának, majd 40 évet a helytörténeti kutatásnak adott. Adott, s nem áldozott, mert számára a könyvtári munka, ahogyan ő mondta: „hobbija” volt. Azt tehette, amit szeretett, ezért nem volt számára áldozat! Ez idő alatt azonban számtalan megpróbáltatás érte. Volt, amikor az volt az elv: a könyvtár jó intézmény, mert nem kér semmit, jó intézmény, mert kis intézmény, s nem kerül sokba. Mit gondolnak, dicsőségnek érezte ezt Marton Istvánné? Nem, egyáltalán nem.

Ha csendes volt, ha halk is volt a szava, azért neki is fájt a könyvtár háttérbe szorítása. Tudott a sorok között olvasni, megértette a kimondatlan szavak jelentését. Vidéken dolgoztam, amikor egy rendezvényen összetalálkoztunk, s örömmel újságolta: „ egy tervrajzot készítettek, mert új könyvtárat épít majd a tanács. A kétszintes épületben egyszer végre minden a helyére kerülhet! Mire nyugdíjba megyek, addigra fel is épül, ha minden a tervek szerint halad. Ez lenne számomra a legnagyobb ajándék! Lottót is veszünk, hogy jelentős nyeremény esetén az is a könyvtár építését segítse! Milyen jó lenne!” Izgalomba jött, amint mesélni kezdte: „tudod, én szerencsés embernek mondhatom magam, mert a mindszenti könyvtár fejlődését a kezdeti időszaktól figyelemmel kísérhettem”.

Álma a mi álmunk, melyet a mi kis közösségünk fog tovább álmodni, s talán minket érhet majd az a boldogság, hogy mire nyugdíjba megyünk, akkorra épül Mindszentnek egy takaros, szép kis könyvtár, ahol minden a helyére kerülhet!

Ha egy kicsit is a sorok mögé nézünk, kiolvashatjuk, közel hatvan éve tisztában voltak már itt, hogy nincs megnyugtatóan rendezve a helyi könyvtárügy, hogy nemcsak a kölcsönzésre váró könyvek, hanem egy település múltját bemutató, őrző levéltár és fényképtár, a kisnyomtatványok gyűjteménye, a közösségi kapcsolatokat, emberi értékeket felölelő, megőrzendő s azt fejlesztő színtér lehetőségei vannak korlátok közé szorítva.

Bár megértést is tanúsíthatunk a fenntartó iránt, hisz nehéz úgy gazdálkodni, hogy mindenkinek kedvére tegyen. Napjainkra azonban újra sürgető feladattá vált a könyvtár helyzetének megnyugtató rendezése. Talán most, az Olvasás éve alkalmából, talán most, amikor felemlegetjük Marton Istvánné emlékét, talán most éri el aktualitását, hogy egy lépéssel előrébb haladjon a mindszentiek könyvtárügye!

Minden régi irat, minden megsárgult kép, melyből több mint tízezer darabot őrzünk a gyűjteményünkben, emberi sorsokról tanúskodik. Ma már én is értem, miért oly szép a könyvtári munka, a helytörténeti kutatómunka, melyet nem lehet a főiskola, egyetem padjai között megtanulni, mert ezt a munkát a szív vezérli! A munka mögött ott lapul egy nem titkolt vágy, feltárni, megőrizni, közzétenni mindazt a kincset, amit az emberiség, szűkebb szülőföldünkön pedig azt, amit a mindszenti emberek hoztak létre.

Sohasem felejtem el azt a nyári napot, amikor biciklire ültünk, s egy szmena fényképezőgéppel elindultunk felfedező körútra, hogy fényképeket készítsünk Mindszent jeles helyeiről, házairól. Közben apró kis történeteket, adomákat mesélt Ica, melyet neki meséltek el az öregek, így néha megrázó történet, néha mosolyt fakasztó emlék derengett fel a múltból, mintha csak velünk történt volna minden. A fényképek elkészülte után egy őszi napsütéses délután Tisza parti hétvégi házukban idéztük fel a többi szép emlékkel együtt. Nagyon szerettem hallgatni amint a régmúltról beszélt, s arról, mit jelent számára a régészet, a helytörténeti kutatás jelentősége, az emberek és sorsok tiszteletben tartása.

E dolgok hatására erősödött meg az elhatározás, hogy emléktáblát állítsunk neki, sokrétű és jó szándékkal végzett közösségi munkájának, a „Mindszent városért-díjjal” kitüntetett könyvtárosnak, helytörténeti kutatónak.

Köszönjük a kultúrát szívügyének tekintő kedves olvasónak, barátnak, hozzátartozónak, hogy adományával segítette az emléktábla és bronz portré kivitelezését!

Külön köszönjük Lantos Györgyi szobrász és üvegművésznek, aki fényképről készítette el Marton Istvánné portréját! Lantos Györgyi 1953-ban született. Mestere Szabó Iván. Főbb díjai: 1985-ben Tornyai-plakett, 1988-ban Dante-díj, Róma város aranyérme, 2002-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje. Klasszikus hagyományokra támaszkodó szobrász. Plasztikáit érzékeny, finom mintázás jellemzi. Festett üvegablakai kuriózumnak számítanak. Számos köztéri alkotása, köztük portré is látható Magyarország közterein. Egyik fő műve a hódmezővásárhelyi II. világháborús emlékmű. A mai naptól pedig Marton Istvánné portréja is alkotásai közé sorolandó, melyet nem tudunk eléggé megköszönni, mivel a művész jó szándékától vezérelve szinte megajándékozott bennünket művével.

Ezennel az Olvasás évéhez kapcsolódva felavatjuk Marton Istvánné emléktábláját. A leleplezés ideje alatt hallgassák szeretettel egyik legkedvesebb megzenésített költeményét, mely szintén róla tanúskodik. Kérem, hogy a szeretet virágait helyezzék el az emléktáblánál.

Az emléktábla és bronz portré avatását követően „Alapító okiratot” adtunk át Marton Istvánné férjének, Marton Istvánnak köszönetünk jeléül. Az ünnepséget követően ki-ki rövid történetekkel idézte fel Marton Istvánné emlékét.