Elment Burkus András
Gyászbeszéd

Tisztelt gyászolók! A Somogyi-könyvtár vezetősége és munkatársai nevében búcsúzom Burkus Andrástól, az intézmény könyvkötészetének egykori vezetőjétől, majd betegsége, és nyugdíjazása után augusztus 16-ig kedves kollégánktól.

Hivatalos életrajza kevés adatból áll. 1936-ban született, 1955-ben a Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségizett. Megpróbálkozott az Iparművészeti Főiskolával, belsőépítész szeretett volna lenni, de egy korábbi nyomdatulajdonos gyermeke ekkor nem volt kívánatos a magyar főiskolákon. Könyvkötő tanuló, majd 1956. szeptember 1-jétől szakmunkás volt a Szegedi Egyetemi Könyvtárban. 1958. február 1-jén pedig a Somogyi-könyvtárban szerveződő könyvkötészet alapítója, vezetője lett. 1962-ben mestervizsgázott, s aztán néhány hónaptól eltekintve negyven évet töltött Szeged patinás könyvtárában.

A város ipartörténetében egész Burkus, sőt Burkus András-dinasztiáról beszélhetünk. A 19-20. század fordulójától Burkus András műhelye folyamatosan dolgozott a Somogyi-könyvtárnak. Ő volt a nagyapa. De még az 1947. évi Szegedi kompassz c. kiadvány Könyvkötők c. fejezetében is megtaláljuk Jókai utca 6/b-vel műhelyének címét, alatta pedig ifj. Burkus Andrásnak, az apának nevét olvashatjuk Takaréktár utca 1. megjelöléssel.

A legifjabb András nem lett méltatlan, könyvkötő és időnként nyomdász őseihez. Szalagszerűen is tudta csinálni az úgynevezett könyvtári kötéseket. De kedvét lelte a kézműves munkában. Kitűnően megismerte a papírok, a vászon, a különböző bőrök tulajdonságait. Nagyszerű bőrdomborításokat készített. S mivel folyamatosan figyelemmel kísérte a könyvkötészeti technika legfrissebb eredményeit, elsajátította a könyvek restaurálásának titkait is.

Emellett azonban azt hiszem, hogy reneszánsz ember is volt. Nemcsak az anyagok szépségét szerette, hanem az egyetemes szépséget is. A Szegedi Vasutas Képzőművészeti Kör tagjaként festészettel, grafikával is próbálkozott. Mellette gyűjtötte a művészeti bélyegeket, s közben mindent megtudott a bélyeggyűjtésről. Amikor a szegedi képeslapok digitalizálása elkezdődött, az ő gyűjteményét nem hagyhatták figyelmen kívül. Külön CD-ROM készült az általa birtokolt anyagról. Tagja volt a Budapesti Máguskörnek, és sok-sok embert elkápráztatott föllépésein bűvésztudományával. Mindig, mindent tökéletesen akart csinálni.

Jómagam 1961. január 5-én ismerkedtem meg vele, amikor első munkanapomat töltöttem a Közművelődési Palotában lévő Somogyi-könyvtárban. Raktárosnak vettek föl. Miután átvettem az igényelt könyv kérőlapját, az olvasóterem melletti tájékoztató szobából át kellett mennem a kötészeti műhelyen, hogy a raktárba juthassak. Akkor még csak egyetlen háború előtti vágógép és egy prés képviselte a technikát. A rezsón, ha nem teát főztek rajta, csiriz, vagy enyv készült. És a sok borítójuktól megfosztott könyv között hárman dolgoztak. Két nő és egy férfi. Ez utóbbi volt Burkus András, pontosabban Bandi. Mindenki így hívta. S egy kicsit mindenki elmosolyodott, ahogy ezt a nevet kimondta, hiszen mindenki szerette. Humoráért, csintalanságaiért, a „rám” figyelésért, a mérlegelés nélküli, természetéből fakadó segítőkészségéért.

A Somogyi-könyvtárban végzett nagyszerű munkájáért előbb Kiváló Dolgozó, majd Szocialista Kultúráért kitüntetést kapott, s az intézményt igen súlyosan érintette a betegsége miatti korai kiválása. A műtétét követően már csak takaréklángon dolgozhatott. A szegedi bibliotéka közel 900 ezres állományában elképesztően sok kötet őrzi kezének nyomát. De nemcsak ez, hanem a keze alól kikerült sok-sok tanítvány, akik ma már mind elismert szakmunkások, mesterek, restaurátorok.

A mester-tanítvány viszonyról viszont inkább valljon egy érdekelt!