I. Tanulóévek: 1953-1958.

Magyarországon 1952 végéig 19 megyei és 41 vtárat alrhelyen is (lévén akkor ez a megyeszékhely), úgy kötötték össze a kellemest a hasznossal, hogy a megyei könyvtár megnyitását Joszif Visszárionovics Dzsugasvili generalisszimusz, a Szovjetunió vezetője akkoriban nemzeti ünnepnek számító születésnapjára, december 21-re időzítették. (A népnyelv ezt a 24 órát gyöngéd célzással az esztendő legsötétebb napjának nevezte, mert hisz ez a téli napéjegyenlőség ideje.) A Sztálin néven hírhedetté vált politikus születésnapja Prónay József vaskereskedő egykori, akkor már államosított Lenin (korábban és később Andrássy) utcai házában érte a magas rangra kiszemelt, egyszemélyes, Bodrogi János bácsi által vezetett városi közkönyvtárat. Az intézmény az előző év januárjában vált külön a múzeumtól, s az év nyarán foglalta el a neki kiutalt volt lakást. Meg sem melegedett az új helyen, amikor a nagy tisztesség érte. A megyei lap, a Viharsarok így számolt be a megnyitás eseményéről :„Húszezer kötettel nyílt meg vasárnap a megyei könyvtár. Sztálin elvtárs 73. születésnapján délelőtt tíz órakor adták át rendeltetésének Hódmezővásárhelyen – a volt városi könyvtár helyén [sic!] a megyei könyvtárat. Az új megyei könyvtár mintegy húszezer könyvvel, szép világos olvasóteremmel várja az olvasni és tanulni vágyó dolgozókat.” A győzelmi jelentés a mosókonyhára nem tért ki.

A magyar könyvtárügy átalakításának folyam ata 1948 után gyorsult föl, vált erőltetetté. A kor ismert kultúrpolitikusának, Köpeczi Bélának elemzése szerint „a szocializmus építésének megkezdése 1949-től lehetővé tette, hogy megteremtsük a kulturális forradalom megvalósításának intézményi feltételeit.” 1949-ben alakult meg a Népművelési Minisztérium, létrejött a könyvtárak, művelődési otthonok hálózata, stb. Ezzel egy időben azonban a művelődéspolitikában – az általános politika szektás-dogmatikus vonásaival összefüggésben – súlyos torzulások is bekövetkeztek – írja a szerző, majd így folytatja: „… A kulturális kérdések a politika szférájába kerültek át, amely az időszerű feladatok szempontjából ítélte meg azokat. Ez tág teret nyitott a leegyszerűsítésnek, a sematizmusnak és az irányításban a szubjektivizmusnak és a voluntarizmusnak.

”Módszeres elszántsággal láttak hozzá 1948 után Vásárhelyen is a polgári könyvkultúra intézményi - szervezeti rendszerének, objektumainak szétzúzásához. Hat könyvesbolt szűnt meg (miután egyetlen államosított üzlet kezdett el működni), öt nyomdát államosítottak. Fölszámolták a városi könyvtár „hátországát” jelentő kisgyűjteményeket; megszüntették a város majd ötven olvasókörét, előbb kiselejtezték, majd 1951 elején elkobozták a még működő két magán-kölcsönkönyvtár állományát. A könyvtári anyagot ömlesztve, válogatás nélkül vitték a papírgyárak zúzdájába. Csak 1950 végén látták be, hogy így sokszor pótolhatatlan értékek vesztek el, csak akkor szervezték meg a pusztulásra ítélt könyvek előzetes felülvizsgálatát. (Ekkor kerülhetett be például a Mátyás utcai olvasókör anyagából néhány száz kötet a városi könyvtár állományába.)

Mindezek pótlását, helyettesítését a rendkívül egyszerű közművelődési könyvtárak, az úgynevezett népkönyvtárak gáttalan szaporításával, az olvasók számának állandó, versenyszerű emelésével kívánták elérni. Ilyen, egy-kétszáz kötetes népkönyvtárakat hoztak létre az ipari vállalatoknál, a téeszcsékben, gépállomásokon, s a társadalmi munkás, képzetlen könyvtárosnak kötelessége volt az olvasók számát állandóan emelni. Vásárhelyen 1952 őszén már 18 népkönyvtár működött, a megyében pedig 1951-ben ötvenöttel emelkedett a kisgyűjtemények száma, állományuk 20 ezer kötettel gyarapodott (könyvtáranként 363 kötet). A könyv mindenhol ott volt, a Kossuth tértől, ahol olvasóparkot (?) létesítettek, a tanyákig, ahol mozgó könyvárusítás folyt. Az irányítást az Országos Könyvtári Központ Népkönyvtári Alosztályából 1949 végén megszervezett Népkönyvtári Központ, illetve középszinten a körzeti könyvtárak végezték. Vásárhely, a városi könyvtár is, a szentesi körzeti könyvtár irányítása alá tartozott. A minden hónapban három helyre jelentést adni köteles könyvtáros, ha nem akarta, hogy kipellengérezzék, szégyentáblára kerüljön, kénytelen volt eredményeit kozmetikázni, néhány olvasóval havonta többet jelenteni.

A hódmezővásárhelyi közkönyvtár ilyen körülmények között kezdte meg rövid, mindössze két éves önálló életét, miután a múzeumtól, annak államosítása következtében 1951 január elsején végre különvált, s mint már említettük, az év nyarán a Kálvin tér 2. szám alól a Sztálin utca 30. szám alá költözött. A gyűjteményt a kétlakásos, földszintes ház utcai frontján, egy tágasabb és három kisebb szobában helyezték el, illetve próbálták elhelyezni, hiszen az állománynak csak körülbelül fele kerülhetett polcokra két szobában, a többit a ház mosókonyhájában és padlásán voltak kénytelenek összezsúfoltan tárolni. (Még 1954-ben is!)

Mivel 1952 őszén Csongrád megyében már 194 népkönyvtár működött, az összesen 78.750 kötetes állományt 13914 olvasó használta, a majd kétszáz könyvtár irányítását a két körzeti könyvtár (Makó, Szentes) már nehezen tudta ellátni. A mennyiségi fejlesztés napirendre tűzte a közművelődési könyvtári hálózat átszervezését. A járási és megyei könyvtáraknak az év végéig való fölállítását is elrendelő, 1952 májusában hozott 2042/13/1952. számú kormányhatározat nyomán augusztus 20-án már fölavatták a megyében, Szentesen, az első járási könyvtárat, de a megyei könyvtár fölállításával nem haladtak ilyen gyorsan. Erre a szerepre a megyeszékhely városi könyvtárát szemelték ki, s nyilván a vásárhelyi intézmény rossz körülményei támaszthattak vitát, okozhattak - méltán - késedelmet. Amint a Viharsarok egyik október végi számában olvashatjuk: „Sajnos a megyei könyvtár fölállítása még most is igen kezdetleges állapotban van, pedig már nem sok idő választ el a megadott végső határidőtől - a határidőt pedig mindenképpen be kell tartani.” Ez a határidő, amint láttuk, 1952. december 21., Sztálin 73. születésnapja volt, s bizony a társadalmi hátterétől megfosztott, fölkavart állományú, nyomorúságos körülmények között tengődő, egyszemélyes könyvtárnak el kellett vállalnia a megyei könyvtári szerepet.

A gyökeresen új szerepre, igazi hivatásának betöltésére a kispolgári kölcsönkönyvtár egyáltalán nem, vagy csak igen kevéssé volt alkalmas, a munka nehezen, lassan indult meg. Kezdetben szinte nem is tettek mást, csak kölcsönöztek. Nem volt megfelelő hely, nem volt vezető, szakképzett személyzet, a politikai változások az állományt alaposan szétzilálták, majd csakhamar egészségtelenül földuzzasztották. Az átmenet nehézségeit fokozta, hogy a könyvtárnak nemcsak önmagát kellett megújítania, hanem az egész megyei könyvtárhálózatot. Az egy szem könyvtárkezelő mellé könyvtárosokat kellett keresni, találni, képezni, (az első alapfokú könyvtáros tanfolyamot 1957-ben rendezték Vásárhelyen, ennek folytatásaként kétéves középfokú tanfolyamot is szerveztek) a központi könyvtár tevékenységi körét ki kellett terjeszteni a város egész hatalmas határára; létre kellett hozni a fiókhálózatot, át kellett térni a korszerű katalogizálásra, nyilvántartásra, pedig a feldolgozás egyébként sem bírta követni az állománynak az átmeneti kor okozta hullámzását. (Még 1956-ban sem tudták például pontosan, hogy tulajdonképpen mekkora állománnyal rendelkeznek.)

Az indulás két legsúlyosabb gondja azonban, mint jeleztük, a megfelelő helyiség (épület) és szakképzett vezető hiánya volt. A problémát Bodrogi János, a könyvtár régi dolgozója a Könyvtáros című folyóiratban is elpanaszolta. Mint írta „nem végezhettünk megfelelő munkát, mivel nincs felelős könyvtárvezetőnk. Az induláskor ideiglenesen megbízott elvtársnőt egy hónap elteltével áthelyezték Makóra járási könyvtárosnak és mindmáig nincs utódja. Így az a furcsa helyzet keletkezett, hogy a három járási könyvtárvezető közül kettő a Pedagógiai Főiskola másodéves levelező hallgatója, a harmadik pedig most végezte el az öthónapos könyvtárosiskolát és ugyanakkor a megyei könyvtár dolgozói közül mindössze egynek van öthetes könyvtáros iskolai végzettsége. Hogyan adhat tehát a megyei könyvtár módszertani útmutatást a járási könyvtáraknak? A Népkönyvtári Központ idejében megtette javaslatát a könyvtárvezető kijelölésére, de a tanács nem intézkedik. Ugyancsak a tanács meg nem értésén múlik, hogy megyei könyvtárunknak megfelelő helyisége sincs, egy irodából, egy olvasóteremből, egy kölcsönző helyiségből és két raktárhelyiségből áll a könyvtárunk. A raktárból a régi, volt városi könyvtár anyagának tekintélyes részét le kellett hordani egy alsó épületrészbe, és megfelelő hely híján a padlón kellett elhelyezni, hogy az új anyagnak helyet biztosíthassunk. A kölcsönző háromszög alakú, kb. 25 négyzetméter területű helyiség, egyik oldala csupa ablak, a másik csupa ajtó. Kölcsönzői szabad polcot sem állíthattunk fel, de nagyon nehéz helyszűke miatt az ifjúsági kölcsönzés is.”

A megyei könyvtár négy hónapig működött (vagy állt?) vezető nélkül; az intézményt megalapításától irányító instruktor, Papp Margit ugyanis, aki naponta járt át Szegedről, 1953. február elején megbetegedett, utódját, Vastagh Józsefet pedig csak június elsejével helyezték ide Zalaegerszegről megbízott vezetőnek. Kinevezett, felelős vezetője csak 1953. október elsejétől lett a könyvtárnak Jelencsik Sándor (1926-1999) személyében. (Vastaghot nemsokára, 1954. december 15-én át is helyezték Szegedre, a járási tanács népművelési csoportvezetője lett.) Sajnos Jelencsik sem maradt sokáig tisztségében, őt - négy (Kirschner szerint három) másik munkatárssal együtt - 1956-os politikai szerepvállalása miatt mozdították el, dobták ki 1957-ben. (Hogy aztán közmegelégedésre töltse be 24 évig a pápai Jókai Mór Városi Könyvtár igazgatói tisztét.) A könyvtárvezetői (1962-től igazgatói) pozíció végül is Kirschner Márton (1912-1983) személyével stabilizálódott, aki 1955. január 15-től 17 évig igazgatta az intézményt, 1955. február 1-től 1957-ig a helyettes, Jelencsik Sándor segítségével. 1958-tól 1969-ig Tóthpál József, ezt követően Hajdu Géza volt a vezető, ill. igazgatóhelyettes. Kirschner a könyvtár Szegedre helyezésével egy időben vonult nyugdíjba.

Az egykori városi könyvtárban Jelencsik Sándor még ötödmagával dolgozott, ami a szűkös térhez sok, de a feladatokhoz természetesen kevés volt. Egyik levelében olvashatjuk: „Amikor én a Megyei Könyvtárhoz kerültem, az a Lenin utcai Prónai-házban volt. Az előttem már ottlévő munkatársak a következők voltak: Vastagh József megbízott vezető, Bodrogi János és Lázár Jenőné olvasószolgálatos könyvtárosok, Barna Lajosné adminisztrátor. Amikor odakerültem, minden nagyon zilált állapotban volt, az irattártól elkezdve a könyvállományig és a hálózatig. Nagyon belecseppentem a rendteremtés munkájába. nem a múlt volt a fontos, hanem a jövő.” 1955-ben már nyolc dolgozóról tudunk, az 1956-ot követő kényszerű kicserélődés után (ekkor öt munkatársat büntettek meg, az összlétszám több mint felét, a forradalomban való szerepvállalás miatt!) 1959-ben 14-en voltak, a hatvanas években egyenletesen emelkedett a létszám. 1972-ben már 23, döntő többségében közép- és felsőfokú végzettségű munkatárs dolgozott az intézményben.

A könyvtár égető helyiséggondjai akkor oldódtak meg, illetve kezdtek enyhülni, amikor 1954 végén egy, az eddiginél nagyobb, ugyancsak államosított családi házat utaltak ki nekik a Sztálin (Andrássy) utca 44. számot. A fennállása óta nyolcadik, megyei könyvtárként második otthonát, ahol a mai jogutód Németh László Könyvtár is működik, 1955. január elején foglalta el a jókora nagygazdaház utcai frontját, a pince és a padlás kivételével, 12 kisebb-nagyobb helyiséget. Az összes, 598 négyzetméteres alapterületnek alig több mint fele, 321 négyzetméter volt csak hasznos, a többi technikai: folyosó, mosdó, pince, tüzelőraktár, stb. Örömük azért sem volt zavartalan, hisz a 12 helyiségből csak 9 volt azonnal használható, (egy olvasóterem, két iroda, két kölcsönző helyiség, két forgalmi, egy belső és egy letéti raktár), a többi csak átalakítással. Ezenkívül a telek udvari részét a lovaskocsis szállító vállalat, a Belsped használta, az istállótól és a trágyadombtól csak egy alacsony kőfal választotta el a könyvtárat. A telken még egy szükséglakás is volt, a pincében cementet tárolt egy vállalat, a padláson (ez volt még a perzsavásár legszelídebb tájéka) gyógynövényt szárított a földműves-szövetkezet. Ezen kívül, legalábbis 1956-ban, itt volt még a Kopáncsi Állami Gazdaság raktára is. (Érdekes, hogy amikor 1971-ben [!] az istállót, trágyadombot öröklő Városgazdálkodási Vállalat ellen, illetve a bűz és a legyek miatt nyilván sokadszorra panaszt tett a könyvtár, a kivizsgáló tisztiorvos kijelentette: „az istállók nincsenek a könyvtár közelében, a trágyatárolás sem az épület közelében történik”.) A helyzet csak lassan javult, a padlást és a pincét a 60-as években megkapta a könyvtár, a pincében 1967-ben ki is alakítottak egy raktárt; de a trágyafronton a helyzet időszakunk végéig lényegében változatlan maradt.

Ha felszerelési tárgyakban, bútorokban hiány mutatkozott is, új otthonukban legalább már különválaszthatták térben és időben a gyermekek számára való könyvtári szolgáltatást, igaz, egyelőre csak kölcsönzést.

Bár a gyűjtemény állománya az alapítást követő hét év alatt megduplázódott, (az 1953-as kb. 30 ezerről 1959-re 62 ezer kötetre emelkedett), a növekedés nem nevezhető igazán egészségesnek. A sok fölszámolt magán-kölcsönkönyvtári, olvasóköri, kaszinói és más kisgyűjteményből „államosított” vegyes színvonalú ajándék mellett a kiadók és a Népművelési Minisztérium is mázsaszám küldte - ugyancsak ajándékként - a kortárs szovjet, kínai, bolgár, cseh „demokratikus” irodalom hitvány papírra nyomott, gyönge kötésű termékeit, amelyek persze tartalmilag sem voltak mindig időtállónak nevezhetők. A hiányt tehát, amit a háborús évek, meg az azt követő időszak hozott létre, - ugyanazokat a könyveket például hol „zsidó”-ként, hol „polgári”-ként üldözve, irtva -, a hiányt sokszorosan pótolta az ötvenes évek eleji lázas gyarapodás, ez a gyarapodás azonban az állomány rendkívüli fölhígulását jelentette. A gyűjtemény anyagának viharos hullámzása csak az ötvenes évek végére csillapodott; 1955-ben kezdték meg a helyzet tisztázását, a megmaradt régi és a rárakódott új állományrész minden darabjának újrafeldolgozását.

1955-ben már volt olvasói és ifjúsági, szak- és betűrendes katalógus. A szolgálati, olvasótermi és raktári katalógusok (az Országos Széchényi Könyvtár és a Békés Megyei Könyvtár segítségével) ezt követően épültek. Az állományfölmérést szorgalmazták a járásokban, községekben, népkönyvtárakban is, (már amikor kijutottak) - és a jelentések időbeni beadását. A jelentés ez idő tájt szinte mitikus fogalommá nőtt, a valóságtól szinte teljesen elszakadt abszolutizált mutató lett, a minőségi munka mércéjévé vált. Állandóan mérték, számolták az olvasók, a könyvek számát, önmagukhoz, egymáshoz, a bázishoz viszonyítva, az előadások számát, a munkaverseny, az (1955-ben indított József Attila) olvasómozgalom állását, mutatókat, statisztikákat gyártottak, hogy tovább jelenthessenek fölfelé. Ha nem tették íziben, jött a dörgedelem a megyei népművelési osztálytól „fegyelmi felelősség terhe mellett”, hiszen a megyei tanács végrehajtó bizottsága például még azt is elrendelte (még 1956-ban is), hogy hány fővel kell emelni az olvasók, az olvasómozgalom résztvevőinek számát. Fontos kötelessége volt a könyvtárnak, a könyvtárosnak a különböző évfordulókra indított munkaversenyekben való részvétel, sőt a mezőgazdaság szocialista átszervezésének könyvtári eszközökkel való segítése, melyeket az 1954-ben alakított versenybizottság értékelt. És akkor még nem is szóltunk az egészen 1972-ig, időszakunk végéig élő különböző akciókról, a könyvhéten kívül az őszi megyei könyvhetek, a mezőgazdasági könyvhónap, a műszaki könyvnapok, a politikai könyvhetek is igényelték a könyvtáros aktív közreműködését.

Persze dolgoztak is, nem is keveset. Az időszak eredményei között kell elkönyvelni, hogy 1953-ban megkezdték állományunk fölmérését, a tabáni városrészben megnyitották az első fiókkönyvtárat. Ebben az évben már 24 újság járt a könyvtárba. 1954-ben tíz önálló községi könyvtárat szerveztek függetlenített könyvtárossal, helyi könyvtárügyi tanácsot alakítottak az ügy társadalmi támogatására, nagysikerű irodalmi esteket, előadásokat rendeztek (pl. februárban Tolsztoj Golgotájáról, szeptemberben Rideg Sándor, Tamási Áron estjét). 1955 novemberében, a Kálvin tér 1. sz. alatt megindították a helyileg is különvált gyermek- és ifjúsági szolgálatot. Ebben az évben már Újvároson és Tarjánban is volt fiókkönyvtár. Először rendezték meg 1955-ben a Csongrád Megyei Ünnepi Hetek nevű rendezvénysorozatot, melyből a könyvtár is jelentős részt vállalt, szabad akadémia címmel tíz előadásból álló ismeretterjesztő sorozatot indítva. A mozgalmas esztendő eredményei közé tartozik az is, hogy a tanyai népkönyvtárak támogatása érdekében ősszel Megyei Könyvgyűjtő Hónapot szerveztek, s hogy versenyhíradójukat továbbfejlesztve megindították rendszeresnek szánt időszaki, módszertani tájékoztatójukat Csongrád Megyei Népkönyvtáros címmel. (A következő 1958. decemberében már a mai, Csongrád Megyei Könyvtáros címen.)

Erősítették a városi könyvtári tevékenységet, 1956-ban megkezdték a rendszeres olvasótermi és referensz szolgálatot és a könyvtárközi kölcsönzést, az olvasóteremben már 64 újságot használhattak az olvasók.

Október 23. után azonnal megalakították az intézmény forradalmi bizottságát, amely átvette a könyvtár irányítását, biztosította zavartalan működését. Kivonták a forgalomból az orosz, szovjet írók könyveit és az ideológiai munkákat. Könyvégetés, mint a megye néhány községében, Csanyteleken, Nagyéren, - nálunk nem történt. A forradalom után, mint korábban említettük, öt könyvtárost büntettek elbocsátással, több évbe telt, míg új, szakképzett munkatársakkal tudták őket pótolni. Hogy 1957-ben mégsem esett vissza a forgalom, (csak az ideológiai művek tekintetében), ez annak köszönhető, hogy elkezdték kölcsönözni a korábban tiltott könyveket. Valamilyen felfoghatatlan, torz elképzelés szerint ugyanis az ötvenes években nem volt szabad olvasók kezébe adni más írók mellett például Németh László, Kassák Lajos, Molnár Ferenc több művét, Kosztolányi Néróját, de az Aranysárkányt, Pacsirtát sem, meg olyan világirodalmi rangú szerzőket, mint Maugham, Knight, Remarque. Vásárhelyen 1957-ben 7 %-kal több olvasó 19 %-kal több könyvet kölcsönzött, mint az előző évben. Élesen rávilágított mindez a központi könyvkiadás, könyvellátás, állományépítés korábbi torz gyakorlatára, hibáira. A könyvtárosok által helyesnek elfogadott 25 % ideológiai és ismeretterjesztő, (ezen belül 10 % ideológiai, politikai, 10 % mezőgazdasági és 5 % egyéb ismeretterjesztő), 75 % szépirodalmi (és ifjúsági) mű helyett a központi könyvellátás 40-60 %-ban produkálta a könyveket, a termés majdnem felében ideológiai, politikai munkákat adva ki, sokszor idejétmúlt, használhatatlan szakkönyveket. Értékes irodalom, olvasmány helyett elöntötték a könyvtárakat olyan halhatatlan opusokkal, mint az „Ötezres fejőnők tapasztalatai”. Az is megtörtént, hogy például a Vörös Partizán tszcs népkönyvtárát (bőséges példányszámban) megajándékozták a legfrissebb haltenyésztési szakkönyvekkel, noha még a környéken sem volt semmilyen víz. 1957-58-tól igyekeztek mindezt helyrehozni, kölcsönözték, kiadták az addig tiltott munkákat, olykor átesve a ló másik oldalára, ponyvákat is piacra dobva. (Tarzan, stb.) 1958-ban (talán okulva a történtekből) a könyvtár könyvbeszerzési keretét is fölemelték, ebben az évben az előzőnél 40 %-kal nagyobb összegből, 230 ezer forintból vásárolhatott az intézmény.

Ha kölcsönözték is műveiket, azért a „gyanús írókat” szemmel tartották, és - amint egy 1958. május 13-án kelt, aláírás nélküli, valószínűleg a könyvtárvezetőtől származó följegyzés bizonyítja - hatásukat fölső parancsra megkísérelték mérni is. Az egyéni stílusú följegyzés megkönnyebbülten, kárörvendve állapítja meg, hogy a ruzsai meg a csanyteleki parasztok nem olvassák Németh Lászlót, Szegváron pedig elítélően nyilatkoztak Veres Péter gasztronómiai kultúrájáról: „Feljegyzés a népies íróknak könyvtári vonalon a dolgozó parasztságra tett hatásáról. Annak megállapítása, hogy a „népies írók” csoportja munkáin keresztül milyen hatást tett és tesz dolgozó parasztságunkra, igen nehéz feladatnak bizonyult. A „népieseknek” nem annyira könyvei, mint inkább cikkei, tanulmányai és főképpen szóbeli megnyilatkozásai a problematikusak. Viszont falura, tanyára csak a könyveik jutottak el és mi néhány értelmiségen kívül nem találkoztunk kutatásaink során olyan olvasóval, különösen parasztolvasóval, aki e csoport tagjainak jelenlegi politikai állásfoglalásáról különösebben tájékozott lenne vagy beszélne. Az igazság az, hogy Veres Pétert, Szabó Pált, Illyés Gyulát, Németh Lászlót és társaikat csak könyvalakban megjelent műveiken keresztül ismerik - és vagy szeretik vagy sem. Fentiek előrebocsájtása után megkísérlek képet adni, hogy milyen az érdeklődés és mi az olvasók véleménye az egyes írók műveiről.

Veres Péter: Igen sok könyvét találhatjuk a könyvtárhálózatban. Legkeresettebb a Pályamunkások, Rossz asszony, Próbatétel. A Három nemzedék köteteit nagyon kevesen olvassák. Akik a Szolgaságot el is olvassák a folytatását már nem kérik. Az olvasók egyrésze szerint nem az igazi parasztsorsot írja - ez a szatymazi parasztolvasók véleménye. Szegváron egy parasztasszony kijelentette, hogy ő ugyan nem szereti Veres Pétert mert az minden könyvében csak tarhonyát tud főzni.
Szabó Pálnak is sok könyve van a könyvtárakban. Írásaitól a paraszt olvasók nincsenek elragadtatva. A régebbi műveit, Talpalatnyi föld, Isten malmai, de az újabbak közül csak az életrajzi regénye forog az olvasók kezén. Különösen Ruzsán vannak nagyon rossz véleménnyel Szabó Pálról.
Illyés Gyulától a Puszták népét minden paraszt olvasó szívesen olvassa és dicséri. Petőfit már inkább a tanulók keresik. Más művét, drámáit, költeményeit nem is ismerik. Megjelent mesekönyvét gyermekek és felnőttek egyaránt szeretik.
Németh László művei iránt a városokban is megcsappant az érdeklődés. Algyőn, Ruzsán, Csanyteleken egybehangzóan állítják, hogy Németh műveit nem keresik a dolgozó parasztok és, ha ki is viszik nem olvassák végig.

Kisteleken 1958. I. negyedében Illyés Gyula meglévő 10 könyvéből 2 könyv, Szabó Pál 30 kötetéből 6 kötet, Veres Péter 30 kötetéből 15 kötet könyvet kölcsönöztek ki. Ugyanakkor Móricz Zsigmondnak a könyvtárban meglévő 120 kötetéből a három hónap alatt 110 kötet könyvet kölcsönöztek ki. Illyés 2 könyvét 1 paraszt és 1 tanuló, Veres és Szabó műveit kizárólag parasztok, míg Móricz Zsigmond műveit az olvasók minden rétege keresi és olvassa. Végkövetkeztetésként megállapítottuk, hogy az úgynevezett „népies írók” csoportja, és azok művei iránt az ellenforradalmat követő időkben az érdeklődés nem fokozódott…”

A könyvtár ez évi intenzívebb munkájára utal, hogy 1958-ban 1000 példányban kinyomtatták színműtári katalógusukat, kölcsönözni kezdték az egyszerű módszerekkel való ismeretterjesztés kiváló eszközét, a diafilmeket. A megyei könyvtárhálózat ugyancsak ebben az évben kidolgozott hároméves fejlesztési terve - ez a következő időszak egyenletesebb fejlődése felé mutató dokumentum - tervbe vette a községi, tanyai könyvtárak erősítését, az olvasók számának gyarapítását, az ifjúság és a nemzetiségek kiemelt ellátását, a könyvtárosok továbbképzését, a referensz szolgálat erősítését a városi könyvtárakban, a bibliobusz munkába állítását.

II. A mennyiségi fejlődés bűvöletében: 1959-1968

Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején fontos események, eredmények jelezték, hogy a Csongrád Megyei Könyvtár fejlődésének új szakaszába lépett. 1959. január 1-jén a hatalmas határú városban lépett munkába az ország első művelődési autója, 1960. november 21-én fölavatták az átalakított, szabadpolcos rendszerrel működő kölcsönző-olvasóteret, 1960. január 2-án működni kezdett a könyvkötő részleg, 1961 végén megkapták a második bibliobuszt.

Kárász József író, aki 1958-tól 1967-ig volt a könyvtár olvasószolgálatának csoportvezetője, ezt követően a helyismereti gyűjtemény megalapítója, e sorok írójának 1984-ben így beszélt ezekről az évekről: (Az időszak arculatát pontosan jellemző, történéseit hitelesen összegző emlékezést célszerűnek láttuk hosszabban idézni.)

„A mennyiségi fejlődés korszaka volt, amelyet egyértelmű optimizmussal szemléltünk, őszinte hittel, odaadóan tettük a dolgunkat. Amikor beléptem 1958-ban, ketten alkottuk a csoportot egy kolleganővel. A könyvtár tucatnyi munkatársa körülbelül hatvanezres állományt gondozott, a központi könyvtárban valamivel több mint kétezer olvasót láttunk el. A többi könyvtári egységgel együtt 1959-ben 5340 olvasónak adtunk könyvet, a városi lakosság 11 %-ának. Fiókkönyvtárunk, letéti helyünk is volt ugyanis ebben az időben vagy harminc.

1958 decemberében az országban elsőként Csongrád megye kapott művelődési autót, melynek működése sokat javított a legelzártabb külterületi lakosság ellátásán. Az autónak körülbelül annyi olvasója volt az első évben, mint központi könyvtárunknak.

Kilenc év múlva, amikor átadtam a csoportot, már három egész- és két részmunkaidős kollega dolgozott itt, a ránk bízott állomány majd 110 ezer kötetre rúgott. Az olvasók számát a központi könyvtárban még 1966-ban sikerült a bűvös háromezerre emelni, a letéti helyek használóival együtt 1967-ben több mint 9 ezren voltak. A kötetforgalom a kilenc esztendő alatt az évi 170 ezerről 230 ezerre nőtt. Olvasótermünk kínálata 1967-ben 4 ezer kötet kézikönyv és több mint kétszáz-féle lap, folyóirat volt.

Legfontosabb feladatunk, aminek jegyében mindennapi teendőinket végeztük - az Olvasó nép mozgalom szemléletének megfelelően, gondolom épp úgy, mint a többi megyei könyvtárban - az olvasók számának gyarapítása, akár munkaversenyben is, az értékes irodalom, meg az ismeretterjesztő művek [de különösen az ideológiai, politikai művek! K.F.] forgalmának föllendítése -, a legnagyobb munka pedig, amelyben olvasószolgálatos koromban részt vehettem, a szabadpolcos kölcsönzés bevezetése volt. Az irodalmi estek, író-olvasó találkozók szervezése is főleg abból a szempontból volt fontos, hogy általuk újabb olvasókat nyerhettünk meg. Természetesen a legfontosabb irodalmi alkotóműhelyek - folyóiratok, kiadók -, a legjelesebb alkotók bemutatása is célunk volt. Így rendeztük meg a hatvanas évek elején, majd a derekán sorban az Új Írás, Kortárs, Tiszatáj, a Magvető, a Szépirodalmi Kiadó estjét, s hívtuk meg egy-egy találkozóra Jankovich Ferencet, Károlyi Amyt, Simon Istvánt, Szabó Pált, Vas Istvánt, Veres Pétert, Weöres Sándort, Zelk Zoltánt. Babits halálának 25. évfordulóján, megtörve a körülötte levő csendet, az ő emlékére rendeztünk egy estet. Az estekhez, ismeretterjesztő előadásainkhoz, de a legnagyobb évfordulókra is alkalmi kiállításokat rendeztünk, ugyancsak főleg a könyvek ajánlása céljából. Könyvújdonságainkról annotált ajánló jegyzékeket sokszorosítottunk. A forgalmat más, „fondorlatos” eszközökkel is próbáltuk növelni. Megindítottuk az „Olvasson nyáron is” mozgalmat, megjutalmaztuk a legjobb nyári olvasót, az ezredik és a kétezredik olvasónkat. 1963-ban vezettük be a tasakos kölcsönzést a személyi lapos eljárás helyett. A népfronttal közösen megalakítottuk a közönség szervezésében nagy segítséget nyújtó könyvbarát bizottságot.

Forgalmunk növekedése már 1960-ban fölvetette kölcsönzési rendszerünk korszerűsítésének igényét. Kis létszámú csoportunk a gyarapodó számú olvasók növekvő igényeit a zárt raktárból egyre nehézkesebben, fáradságosabban tudta kielégíteni; megérett a helyzet a szabadpolcos kölcsönzési rendszer bevezetésére. Átnéztük a téma irodalmát, meglátogattunk néhány pesti és vidéki könyvtárat - hisz 1959 végére már 33 helyen tértek át a nyílt polcra - szakvéleményt kértünk az Országos Könyvtárügyi Tanács könyvtárépítési csoportjától. Sallai Pista bácsi személyesen is megtisztelt bennünket látogatásával. Nem könyvtári célra épült öreg épületünkben falak áthelyezésével már előbb kialakítottunk két nagyobb, összesen 98 négyzetméteres termet, így a tapasztalatok, tanácsok összegyűjtése után, mint a kérdésben legérdekeltebb, neki láttam elkészíteni a szabadpolcos berendezés és az új munkaszervezet kialakításának tervét. A 70 és 28 négyzetméteres termek egyikébe a kölcsönző pultot és az ismeretterjesztő munkák szabadpolcos állományának, a másikba a válogatásra szánt szépirodalmi műveknek az állványait helyeztük el ülőzsámolyokkal együtt. A 255 folyóméter polcra 2770 kötet ismeretterjesztő és 7500 kötet szépirodalmi művet raktunk ki. Az előtér egyik sarkát pulttal elkerítve ruhatárrá alakítottuk át. A ruhatár használatát szép szóval, meggyőzéssel kötelezővé tettük. Az új rendszer „premierje” 1960. november 21-én volt, és 1961 első negyedévében máris százhatvannal több olvasót számlálhattunk, mint 1960 hasonló időszakában. 1967-ben tovább tökéletesítettük az új kölcsönzés feltételeit, a duplájára növelt alapterületű kölcsönző tér és olvasóterem akkor nyerte el mai (ti. 1984-es) formáját. Az újabb átalakítást követően 18 ezer kötetet tudtunk szabadpolcra helyezni.”